Ezek az áldott szerdák...

Alapesetben ilyenkor "HTB" vagyok (= háztratásbeli, azoknak, akik annyira fiatalok, hogy nem tudják, mi fán terem ez a rövidítés. Én nem sok ilyet ismertem, és őszintén szólva, nem tudom, hogy annak idején, mikor még nem lehettek voltak munkanélküliek, nem egy szinonim kifejezés volt-e a munkanélküli nőre. Mindegy.) Szóval ilyenkor, ha Simi épp nem beteg vagy nem kell mégis dolgozni mennem, akkor itthon vagyok és háztartásozok. Komolyan, néha úgy érzem, hogy ez volna az ideális. Az egész család reggel elmegy a dolgára, én 8-ra már a fél házat kiglancolom, utána megkávézom, majd jön a másik fele, 11-re szinte készen is vagyok, csak a főzés és az aktuális vasalni való eltüntetése marad. Csak halkan jegyzem meg, hogy ez az állapot nem az, mikor egy (kettő, három, kinek mennyi adatott) kiskorúba botlik itthon lépten-nyomon az ember lánya, és minduntalan hátráltatják őt a háztartás vezetésében, mert hol éhes, hol szomjas, időnként popsitörlést kér, máskor legózni/rajzolni/gyurmázni/olvasni kell vele, mert csak nem ülhet egész nap a mese előtt hagyja őt magányosan játszani az ember, ha már együtt kényszerültek lenni. Ugye. 

Ma pont ilyen "jó szerda" van (hetek óta nem volt ilyen), így a takarítás utáni tiszta lelkiismerettel  lakásban vethetek véget az írástalan időszaknak, mert szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki kíváncsi rá, mi történt velünk az elmúlt időszakban. Nem, nem voltunk Föld körüli turnén, karibi üdülésen, idegszanatóriumban, csak nem volt időm írni. Most pótolom. Íme.

Január utolsó hétvégéje

Ez közvetlenül az előző bejegyzésem előtti napon történt, de bevallom őszintén, nem akartam róla írni. Az történt, hogy elhatároztam: az államvizsga után vérkomolyan elkezdek tornázni, szikár, zsírmentes testet alkotok magamnak, diétával és tornával. Mivel a térdeim borzasztó vackok, ezért a futás nem jöhet szóba (amúgy is utálok futni), gondoltam, majd a jútyúbbal lefogyok. Kerestem egy klassz videót, ami könnyűnek látszott, nem volt benne guggolás és kitörés (ezek a térdeimet gyilkolják, ilyet nem csinálok), eléggé dinamikusnak tűnt, ki is próbáltam, sőt, megtoldottam egy kis Péntek Enikő-féle fenékgyakorlat-sorozattal. A végén eléggé éreztem a csípőmet (mindkettőt), gondoltam is, hogy ez aztán fantasztikus edzés volt, nyilván építettem magamnak vagy 4-5 új izomrostot rögtön az első alkalommal, ráadásul pont az egyik kritikus helyen (hja, van még rajtam vagy egy tucat hasonló). Az izomláz nem akart múlni. Egy hét után már gyanakodtam, hogy ez mégsem az. Két hét után már nem csak gyanakodtam. Három hét csípőfájás után biztos voltam benne, hogy sikerült egy komplett, mindenre kiterjedő ízületi gyulladást kerálnom magamnak a hősies tornamutatványommal. Még mindig fáj. Azóta nem tornáztam (ízületi gyulladás esetén tényleg kímélni kell a gyulladt alkatrészt). Nyilván nem is fogytam, de nem is mertem ráállni a mérlegre. Ez az én formám.

Február első hétvégéje

Pénteken jött a húgom a fiúkkal. Szerencsére csak a későbbi vonattal, amihez 6-ra ment ki értük Kornél, így volt időm lóhalálában takarítani (azon a héten nem volt HTB-s szerdám, mert Noémivel mentünk az ortopédiára). Vágtattam Simivel hazafelé, aztán gyorsan nekiálltam rendbe szedni a házat. Mivel aznap reggel Simikén a nátha első jeleit láttam felbukkanni, egész nap azt mantráztam, hogy "csak ne legyen náthás, csak ne legyen náthás", mert a húgom érzékenyen szokott reagálni arra, ha a gyerekei mindenféle betegségnek vannak kitéve, mivel ő is dolgozik, és elég nehéz megoldania a betegápolást. Még arra is vetemedtem, hogy megkérdeztem a gondozónőt délután a bölcsiben, hogy nem folyt-e véletlenül Simi orra, hát persze hogy nem, halleluja! Mikor kipucoltam a WC-t és a fürdőt, Simikém megszólalt, hogy "Anya, picit nem jó a pocakom.". Abban a pillanatban levert a víz, mert tudtam - hát melyik anya ne tudná, miről lesz szó -, hogy hányni fog. Gyorsan kerítettem egy üres vödröt, és nem csalódtam, rövid időn belül jött, aminek jönnie kellett. Mire a tesómék megérkeztek, már túl voltunk három rókán, két komplett átöltözésen és egy szőnyegpucoláson. Csodás vendégvárás. Még két hányás után eljött a lefekvés ideje. Gyakorlott anyaként a következő felszerelést készítettem Simi ágya közelébe: egy tekercs konyhai papírtörlőt -feltörölni a padlót; 12 textilpelust -arcot törölni, illetve minden más testrészt, ahová a szmötyi kerül; egy üres vödröt a hányásnak; egy üres lavórt az összehányt holmiknak; két váltás pizsamát és ágyneműt -hogy válság esetén ne kelljen éjjel a szekrényben kutatnom; egy váltás pizsamát magamnak - sose úszom meg, hogy lehányjanak; teát, lázmérőt, lázcsillapítót. És ezek közül csak a teára volt szükség! A következő napokban sem ütötte fel a fejét további hányás és az ezzel általában együtt járó hasmenés illetve láz sem, ráadásul senki nem kapta el, így valószínűleg valami gyomorrontás lehetett. Vagy ki tudja.

Szombat este Simire a tesóm vigyázott, mert mi, a négy nagy a Lar pour lar't előadásán vettünk részt. Az első sorban ültünk, rémes volt. Nem az előadás, mert azon kiválóan szórakoztam, hanem az, hogy a fentiek állandóan azt vizslatták, hogy az első két sorban mit csinál a közönség. Borzasztó, mikor az ember képébe énekelnek vagy verselnek, kínos, feszélyező érzés, na. Akkor is, ha majd' bepisil az ember a röhögéstől.

Február második hétvégéje

Szerintem semmi különös nem volt.

Február harmadik hétvégéje

Ez volt most. Vasárnap volt a diplomaosztóm (mégis 5-ös lett a szakdolgozatom, ki hitte volna?). Eredetileg anyut szerettem volna megkérni, hogy felügyeljen Simire, de lement a húgomékhoz, így vittük magunkkal a gyereket. Várakozáson felül jól viselkedett, legközelebb is jöhet (hahaha...). 

Ma

Már kipucoltam a fél házat (= nappali, konyha, fürdő, WC), a hálószobáját mindenki maga takarítja. Legalábbis mi ezt szeretnénk. Még vár rám a farsangi jelmezem végső formába öntése. Az idén mindenki valamilyen népet képvisel, én spanyol leszek. Nem, mintha bármilyen közöm is volna a spanyolokhoz azon kívül, hogy valaha tanultam spanyolul, de semmire nem emlékszem azon kívül, hogy Holá! Amint befejeztem az írást, neki is látok megvarrni a cuccot. Az egyetlen fekete szoknyámra fogok (kézzel) piros fodrokat varrni, mintegy 15 méternyit. Már megvannak a csíkok, azzal a technikával készült, amit szerintem szabadalmaztatnom kellene - akkor jöttem rá erre a fantasztikus eljárásra, mikor Ádámnak egyszer denevérjelmezt kellett készítenem, de nem volt varrógépem. Most sincs amúgy. A sima bélésselyemből, ami ugye 100% műanyag, forró ollóval szabtam ki a fodornak valót. Pikk-pakk végeztem, csak tolni kellett a szerszámot, és még szegni sem kell. Nem is tudnék mivel beszegni 25 méter anyagot, mert nincs varrógépem, amint azt már említettem, kézzel meg képtelenség, legalábbis nekem.

Most megyek varrni, hogy mikor bukkanok fel legközelebb, azt nem tudom megmondani, de igyekezni fogok.

Pamparararam-pam-pam!

 Tudom, hogy mindenki kíváncsi, ezért nem csigázok senkit tovább: igen,  sikerült!!!

Akit érdekelnek a szaftos részletek, olvasson tovább!

Először is, szeretném tudatni minden kedves Olvasómmal, aki egy kalappal, vödörrel, bármivel kívánt nekem, hogy megvolt. Igaz, a vizsga előtt két nappal kezdtem előállítani a kívánt mennyiséget, és a nagy nap reggelén vetettem véget a - már elnézést - szarakodásnak azzal, hogy az itthon fellelhető összes (azaz kettő darab) széntablettát elfogyasztottam. Elkeseredetten konstatáltam, hogy nem volt a testtömegemre jótékony hatással a tisztítókúra, ugyanis a stressz miatt rengeteget zabáltam. Ideg alapon.

Úgy volt, hogy akut gyerekszittelési krízis álott elő a vizsga reggelén, mert miért is ne, hogy még azon is idegeskedjek, hogy a két gyerek mit csinál egymással itthon. Pedig roppant előrelátó módon egy hete lefixáltam anyukámmal a pénteket, számítva arra, hogy esetleg elfelejti, a héten többször is egyeztettünk, mondtam neki, hogy én államvizsgázom, Kornél pedig temetésre megy, kellene valaki, aki őrzi a csepp gyereket, amíg nem tartózkodunk otthon. Természetesen vállalja, sőt, az előző napra is vett ki szabit (jelzem, erre senki nem kérte). Csütörtök este még megkérdezte a férjemet, hogy akkor reggel hányra jöjjön, mire a "Nem kell túl korán, mert itthon vagyunk."  válasz érkezett. Másnap fél 10-kor szándékoztunk indulni, de negyedkor már jónak láttuk, ha megkérjük anyut, jöjjön át. Férj ment is szólni, aztán jött vissza azzal, hogy anyu elment itthonról, mint kiderült, takarítani. Szó szerint ez jutott eszembe, csak magyarul, hogy WTF??? Értitek, elment takarítani, mikor megbeszéltük, hogy vigyáz a Simire! Hát az amúgy 200-as vérnyomásom 500 lett, a f*sás mellett a hányinger is elkapott. Még szerencse, hogy aznap Noémi élt a lehetőséggel, és igénybe vette a doki által adott igazolást és itthon maradt. Különben vihette volna a temetésre a férjem a gyereket, vagy én a záróvizsgámra. Mert anyám a többszöri megbeszélés ellenére is úgy gondolta, hogy mi itthon vagyunk pénteken. Haláli. Nem voltam túl nyugodt a két gyerek miatt, de igyekeztem nem parázni nagyon, volt jobb dolgom is. Amúgy szombaton délelőtt láttuk legközelebb anyukámat, és mikor mondtam, hogy Kornél temetésen volt, úgy nézett rám, mint aki akkor hallja ezt az infót életében először, holott minimum 3-szor tisztáztuk, kinek milyen elfoglaltsága van aznap. Én nem értem, komolyan, de mindegy is, az a lényeg, hogy minden rendben volt.

A vizsgán minden flottul zajlott. Jelentem, az összes értem mondott imát, drukkot, rám gondolást felhasználtam, így sikerült is az egyik legkönnyebb tételt kihúznom (4. tétel: Agresszió, testi és szexuális bántalmazás). A téma maga nehéz, de könnyű róla meggyőzően beszélni, így minden magabiztosságomat latba vetve csak mondtam és mondtam úgy nagyjából másfél percig, amíg hagyták. A szakdogáról egy kérdés és annyi. Mindenre 5-öst kaptam, így a szakdolgozat 4-ese ellenére 5-ös lett a diplomám eredménye. Azért az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a vizsgabizottság baromira unhatta már ezt az egészet így a vizsgaidőszak utolsó napján, mert 3 percnél többet senki nem volt a kínpadon. Pár szóból eldöntötték, hogy tudja vagy nem, és útjára engedték.

Hazafelé beugrottam az egyik plázába, és megvettem a Dominika által ajánlott "gondolkodásváltoztató könyvet", amit a vizsga sikeres abszolválása utáni "mert megérdemlem" ajándéknak szántam magamnak. Őszintén megvallva már a vizsga előtt meg akartam venni, annyi szabad időm volt még, de nem tettem. Annak ellenére, hogy vallási meggyőződésem alapján semmiféle babonás dologban nem hiszek, mégis a medve bőrére történő előre ivásnak tűnt számomra a jutalom megelőlegezése. És mennyivel jobb érzés volt felszabadultan kóvályogni a könyvesboltban, mint idegbetegen, hát nem? De.

Telefonon biztosított a férjem arról, hogy mindkét utódunk szerencsésen túlélte az egymás kizárólagos társaságában töltött néhány órát, én erre persze megnyugodtam, és megbeszéltük, hogy a falusi "nagybolt" előtt találkozunk hétvégi bevásárlás ürügyén.

Nem bírtam magammal, és már a buszon elkezdtem olvasni a könyvet. Ebben az sem zavart, hogy a végkimerülés esetén rám törő látótérkiesés miatt alig tudtam felfogni, mit olvasok. Csak hogy értsétek, milyen problémáról van szó, íme. Mikor leszálltam a buszról, még mindig rosszul láttam, amúgy ez ülve még elviselhető, de járás közben borzasztó. Elindultam a bolt felé, egyszer csak láttam, ahogy egy férfi - kb. 4-5 méterre tőlem - egy drapp színű papírzacskót igazgatott úgy, hogy letette a földre (tudjátok, az a nagy fajta, amibe sok cucc fér). Gondotam is magamban, hogy ez tökhülye, hát esik az eső, minden csupa víz, tönkre megy minden a szatyorban, mert elázik. Aztán láttam, hogy megjött a fickó esze, és felvette a cekkert, bár sanszos volt, hogy csupa sár lesz, mert az előbb még a földön volt a táska. És basszus, mikor 1-2 méterre voltam tőlük, akkor tudatosult bennem, hogy a férfi a saját férjem, a "drapp zacskó" pedig a drapp színű overállba öltöztetett 2,5 éves fiam. Hát így.

Ez amúgy ez az állapot vagy mi nem tartott sokáig, már a boltban elmúlt, de átvette a helyét egy olyan elementáris fejfájás, hogy azt hittem, belepusztulok. Semmilyen gyógyszer nem mulasztotta el, se kávé, se csoki, se más étel vagy ital (mert hát egész nap szinte semmit nem ettem és nem ittam, mert folyamatosan attól féltem, hogy a) elhányom magam, b) bepisilek, c) bef*sok, ha valami táplálékot magamhoz veszek). Kicsit jobb lett estére, úgyhogy gyorsan le is feküdtem aludni (este 10 körül, nálam ez korán fekvésnek minősül), Simike kegyes volt hozzám, alig 3-4 alkalommal ébresztett fel, és reggel 8 óra 10-ig hagyott aludni. Szinte ki is pihentem magam.

Ennyi. És bár ez nem az Oscar díjam volt, azért engedjétek meg, hogy nyílt színen valljak köszönetet kolléganőimnek, akik lehetővé tették, hogy eljöjjek szabadságra és fel tudjak készülni a vizsgára. És persze a férjemnek, aki lehetővé tette (szabadságot vett ki, ha már a kolléganőim lehetővé tették, hogy itthon maradjak), hogy a rendelkezésemre álló időt tényleg tanulással tölthessem, ne pedig az itthon betegeskedő legkisebb királyfit szórakoztassam. És persze Istennek, aki nelkül, hitem szerint, nem tudtam volna végigcsinálni. Kösz mindenkinek! Egyelőre nem áll szándékomban újra tanulásra adni a fejem, de amilyen hülye vagyok...