Hogyan lettem vállalkozó?

Úgy, hogy egyszerűen egy majom vagyok.

Annak ellenére lettem újra vállalkozó másodállásban, hogy egyszer már voltam, még a pályám hajnalán, mikor egy külföldi munka miatt "kiváltottam az ipart". Az volt az első és egyetlen külföldi munkám, pedig mindenki tudja, hogy akkoriban, mintegy 20 esztendővel ezelőtt, konduktorként külföldön egy hónap alatt az itthoni fizetés 3-szorosát is meg lehetett keresni. Hogy most mi a helyzet, nem tudom. Szóval jelentkeztem, a munka feltétele az volt, hogy az ember lánya számlaképes legyen, és mivel épp nem volt egy valamire való sikeres vállalkozás a közelemben, ami számlázott volna helyettem (igen, nem volt feltétel, hogy személy szerint én adjak számlát), így vállalkozó lettem. Akkora pofára esés lett a vége, hogy a) elvette a kedvem a külföldi munkáktól mindörökre, és megfogadtam, hogy én aztán soha többé így aztán soha nem gazdagodtam meg, b) vissza is adtam a vállalkozói igazolványomat és megfogadtam, hogy én aztán soha többé.

Akkor mégis miért?
Mert akkora egy marha  kivételesen hiszékeny és jószívű vagyok. Az egész annyi, hogy tavaly tanév végén felhívták a mi falunkban székelő református EGYMI-ből az ovit (= a munkahelyemet), hogy nincs-e egy szabad kapacitással rendelkező konduktorunk, mert nekik egyáltalán semmilyen nincs. Viszont van egy kisgyerek a szintén református, és szintén a mi falunkban lévő oviban, akinek heti 2 óra konduktív fejlesztésre volna szüksége. Én meg elvállaltam, holott van egy másik másodállásom (ez nem ilyen számlás, hanem sima, bérszámfejtett), de hát semmiből se tart ugye heti kétszer, munka előtt még dolgozni egy kicsit. És a lényeg, hogy nekem azt mondták, hogy nekik sokkal egyszerűbb, ha tudok számlát adni, és ha ügyes vagyok, én is sokkal jobban járok, mintha bérszámfejtenék a fizetésemet. Én meg kiváltottam ezt a vackot, hogy nekik könnyebb legyen. Hát normális vagyok én? Mert amúgy nem, nem vagyok ügyes, és ha a mostani katyvaszt nem is nézzük, amibe kerültem, akkor is kétlem, hogy nekem ez annyira nagyon meg fogja érni. Mert sima állami bruttó órabérért dolgozom, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag fillérre ugyanannyi, mint a pedagógusbérem. Én nem ismerem a törvényes kiskapukat, a többit meg pláne nem, nem vagyok dörzsölt és pofátlan sem, hogy irreális árakat kérjek a munkámért (pedig azt tanultam most utoljára a főiskolán, hogy igenis el kell hinnünk magunkról, hogy a tudásunk sokat ér), úgyhogy én teljesen boldog leszek, ha az idei évet úgy fogom zárni, hogy annyi marad a zsebemben, mint amennyiért amúgy dolgozom.

Ja, és persze a másik másodállásom*  munkáltatója hallani sem akar a számlaadásról, mert neki meg úgy könnyebb, hogy bérszámfejt nekünk, pedig lehet, hogy ha az is számlás lenne, még meg is érné ez az egész cirkusz. Mondjuk lehet is könnyebb neki, mert az még hagyján, hogy a januári fizetésemen ülnek, így, február közepe után, de még a decemberit se kaptam meg. Bezzeg, ha számláztam volna nekik, kénytelenek lettek volna utalni... Legszívesebben alá se írtam volna a munkaszerződést, de annyira sajnálom a gyereket (előtte egy évig totál ellátatlan volt, mert nem volt embere a sulinak, hogy fejlessze), hogy nem volt szívem nemet mondani. Most meg bosszankodom, hogy dolgozom, de kvázi ingyen. Azért csak kifizetnek egyszer, végtére is eddig mindig megtették.


*Pont ugyanez a szituáció: felkeresték az ovit, hogy tudnánk-e vállalni egy szomszéd faluban élő gyerek fejlesztését heti 10 órában. Végül négyen vállaltuk, mert máshogy nem ment a főállás mellett, de nekik így is megfelelt.

Csak keményen!

Csendben dünnyögök a férjemnek a telefonomra vadászva: Jó ég, mit akar már megint? Ha nekem most is azt mondja, hogy átküldött valamit, amit nézzek át és javítsak ki, biztos nem állok neki este negyed tízkor! Azért mindennek van határa!

Én: - Szia!
Ő: - Szia, figyelj, átküldtem neked valamit, átnéznéd? Ez most nem olyan hosszú mint a múltkor, csak gyorsan csináld már meg, légyszi, nagyon fontos lenne!
Én: - Jó, persze, megyek, mindjárt nézem...

Most megyek is, mert javítanom kell valami óratervezetet vagy mit.

Echte nyúlbéla

Én úgy vagyok a megmondással, hogy elméleti szinten fekete öves vagyok ebben a sportban. A való életben azonban a bármilyen megtörtént eset után tudom csak jól megmondani a magamét - magamnak. Mert ott és akkor nem kapok szikrát, az esemény hatására lebénulok, megnémulok és csak nézek (rosszabb esetben bólogatok is), mint egy félnótás.

Pont mint tegnap. Vásárolni voltam egy amúgy sem túl jó hírű, viszont a munkahelyem és az otthonom vonatkozásában gyakorlatilag az egyetlen, alig egy éve nyílt "nagyábécében". Noha alig lézengett 8-12 vevő az egész boltban, a csemegepultban mégsem volt eladó, aki a vevőket várta volna, de a közvetlenül mellette lévő hentes résznél sem. Ott is állt egy nő nagy magányosan, de kiderült úgy 2-3 perc után, hogy ő már a cuccot várta. Ami meg is érkezett egy óriási nejlonban: kb. 5 kilós kiszerelésű hús (talán valami disznó), amely zacskót az eladónő a vásárló szeme láttára felnyitott, a húsléből kivette a nagy dögöt, és levágott belőle - minden bizonnyal - annyit, amennyit a nő előirányozott számára. Majd megérkezett hozzám. Volt annyi időm nézelődni, hogy jó előre kiválasszam a megvásárolni kívánt felvágottakat: aszpikos pulyka, csemege karaj, meg talán valami sonka. Kedvesen megkérdezte, hogy mit adhat, én szintén kedvesen mondtam, hogy 15 dekát a csemege karajból. És akkor ő úgy ahogy volt, azzal a kesztyűvel, amivel fél perccel azelőtt még a mocskos húslében kotorászott, elvette nekem a felvágottat, lemérte és csinosan be is csomagolta. Én majdnem nyílt színi hányást követtem el, alig mertem megfogni a kívül is maszatos csomagot, és köszöntem szépen nem kértem mást.

Még percekig lődörögtem a boltban, hogy

a) visszaadjam-e az egészet a nőnek,

b) csak bedobjam az előre csomagoltak közé,

c) menjek a pénztárhoz, és ott gondoljam meg magam, hogy inkább nem kérem,

d) fizessem ki és hozzam haza.

Lehet tippelni... Pontosan: kifizettem, hazahoztam, majd odaadtam a macskának 15 deka karajt 400 Ft-ért. Mert pont annyira nem mertem odaadni a gyerekeimnek, mint ahogy nem mertem nem kérni sem. Pedig így utólag szerintem hülye voltam. Most már mindegy, majd legközelebb de az biztos, én ott többet nem veszek felvágottat.

Olyat tettem, mint még soha

Vasalatlan ágyneműt húztam. Ma (is) vasaltam 2,5 órán keresztül, de az ágyneműkre egyszerűen nem jutott idő/kedv/energia. Volt, akinek jutott a szekrényből vasalt, volt, akinek nem, ugyanis több garnitúra várta a kupacban  gyűrődésmentesítését. Úgyhogy kénytelen voltam csak úgy, vasalás nélkül felhúzni. Csak nem fogunk maradandó károsodást szenvedni miatta, mondjuk paplanhuzat-gyűrődés általi halált vagy ilyesmit. 

Gondolom, világszerte milliók (milliárdok?) élik túl naponta, hogy nincs kivasalva a vánkoshuzat. Talán nekünk is sikerül. Csak hát a tudat, hogy nem vasaltam ki, na azt kell még megemésztenem...

Tovább is van, mondjam még?

Avagy folytatásos rémtörténet a feledékenységemről. 2. rész.

1.) Pénteken volt az évzáró az oviban. Most csak egy kislány ballagott, akinek mindene a helókitti.Gondoltam, fűzök neki egy ilyen lánycicafejes medált. Gondosan ki is választottam a megfelelő mintát, majd miután itthon nem sikerült életet lehelnem a nyomtatónkba, az oviban nyomtattam ki, sőt, hogy egyszerűbb legyen a dolgom, szépen fel is nagyítottam, a leszámolhatóság megkönnyítése érdekében. Későn kaptam észbe, csütörtökön délután került sor a műveletre, de bőven lett volna időm megfűzni, hiszen 1-1,5 óra alatt kész lett volna. És ez a lényeg, hogy lett volna. Ha nem hagyom bent az egész kinyomtatott mintát az oviban.

2.) Jövő héten lesz Noémivel az aktuális ortopédiai látogatásunk, amire még előírás szerint februárban kértem időpontot. Fel is jegyeztem a naptárba, aztán a dátumot átvezettem a másik naptárba, hogy mindenhol nyoma legyen. Nyoma is van: az egyikben 24-én 12.45 , a másikban  25-én 12.45 a megjelölt dátum, mikor is meg kell jelennünk az orvosi konzíliumon. Ha legalább arra emlékeztem volna, melyik naptárból melyikbe másoltam át az időpontot, akkor nem kellett volna pénteken szégyen szemre felhívni a doki asszisztensnőjét, hogy ugyan mondja már meg, legyen szíves, mikor kell menni a gyerekkel, mert nagyon hülye vagyok.

3.) Siminek még nem volt meg a hároméves státuszvizsgálata a védőnőnél. Még időben kértem neki időpontot erre a kiemelten fontos eseményre, kaptunk is július 6-ára. Ennek ellenére jött egy levél 2 hete, hogy a gyerekkel jelenjek meg ekkor és ekkor (nem akkor, amikor megbeszéltük) a védőnőnél a státuszvizsgálat megejtése céljából. Mivel ez előbbi dátum, mint amiben mi megegyeztünk, gondoltam, élek a lehetőséggel, és ekkor megyünk. Természetesen ezt is gondosan bejegyeztem a naptárba. Szóltam szerdán a bölcsiben, hogy hétfőn nem megy Simi a védőnő miatt, de pénteken a biztonság kedvéért odatelefonáltam, hogy tényleg nem megy a gyerek hétfőn a védőnői izé miatt. Az előbb hajtottam át a jövő hétre az asztali naptárt. És mikor lesz a találka? Na ki tudja megmondani? Hát nem holnap, hanem csak a következő hétfőn. 

Van valakinek gyógymódja a "életközepi elhülyülésre"?????

Honnan tudhatja az ember, hogy itt az ideje a nyári szabadságnak?

1.) Nyár van.
2.) Cipőt vásárol a gyermekének, amit a gyermek hazaérkezésekor a lábára akar próbálni. De nincs mit, ugyanis a megvásárolt lábbelit az üzletben felejti.
3.) Gondos háziasszonyként a tökéletes folteltávolítást célként tűzve maga elé, beáztatja a ruhákat mosás előtt. A házban található egyetlen törött aljú lavórba, amiben kizárólag a vasalásra váró ruhákat szokta tartani, hiszen törött az alja, másra nem használható. Még jó, hogy nem egyenesen a szennyeskosárba áztatott...
4.) A másnapi ovis foglalkozáshoz alaposan bevásárol: csomagolópapírt és vastag filceket vesz, hogy öltöztetőbabákat rajzoljon. Hogy ne menjen ki a fejéből, az egész kupacot az ebédlőasztalra teszi, majd többször is felháborodva dohog magában, hogy már megint ki a csoda pakolt mindenféle lomot az asztalra? Este kiderül, hogy ő volt, de nem rajzolt rá semmit.
5.) 2 hónapig tartó ígérgetés után végre egy szép napon mégis elviszi a kolléganőjének a még kora tavasszal beharangozott befőttes üvegeket.
6.) Rettenetes patáliát csap, mikor a férje bejelenti, hogy ezen a hétvégén lesz a 4 napos "kirándulás". Milyen kirándulás? Mikor mondtad? Mikor beszélted meg? Velem aztán nem! A nagylányt is viszed? Na, azt aztán tényleg nem mondtad! Vagyis de, csak azt mondtuk, hogy még megbeszéljük! Tényleg mondta, tényleg megbeszélték. Csak ki emlékszik már arra...
7.) Záros határidőn belül a férjének és gyermekeinek a "Sárkány típusú női hozzátartozó idegbaj nélküli elszenvedője" címet kell adományoznia, mert az utóbbi időben mindenen, mindig felmérgesíti magát. Persze az alapvetően idegbeteg természetén túli mértékben.

Pillanatnyilag ennyi jut eszembe, de naponta több tétellel tudnám gyarapítani a listát, de mindent elfelejtek.

Mai hülye -matekfaktosoknak tilos!

Nem alszom sokat mostanában, lassan már keveset sem. Az utóbbi napokban éjfél előtt nem feküdtem le, ezért elhatároztam, hogy tegnap 11-kor mindenképpen aludni térek. Meg azért, mert pénteken korán reggeles vagyok, 5-kor kell kelnem. De annyira belemelegedtem a portfólió írásába, hogy csak 3/4 12-kor jutottam ágyba, és ott is zakatolt az agyam a jobbnál jobb ötleteken még vagy egy órán keresztül.

Simi hajnali 5-ig 4x ugrasztott, így aztán teljesen kómás állapotban keltem ki az ágyból, és kezdtem neki a reggeli dolgoknak. Tettem vettem, majd elgondolkodtam azon, hogy hánykor is megy a buszom. Nem jutott eszembe(!), de az igen, hogy a következő 6:04-kor, és mivel 15 percenként jár, gyors fejszámolás után meg is volt az eredmény: a busz, amit el kell érnem, 5:39-kor(!) indul. Gyors kukk az órára, jesszusmárcius 5:15! Ha 5:39-re kell jönnie, akkor kb. 5:35-re ott is van (a korai buszok sose késnek, sőt), nekem kell negyed óra ahhoz, hogy kigyalogoljak a megállóba, 5 perc múlva indulni kell. Gyorsan írtam egy cetlit a férjemnek, hogy vagy csináljon kaját Ádámnak vagy adjon neki pénzt ugyanebből  célból, mert elaludtam, nem volt időm csinálni. Hogy ezt honnan vettem, nem tudom, nem is aludtam el, de azt gondoltam, hogy csak ez történhetett, mert mindig elég szokott lenni az idő a tisztálkodás-öltözés-kajacsomagolás hármas mindegyikére. Beugrottam a cipőmbe, fogat mostam (vagy fordítva) és 5:24-kor nekiiramodtam.

Összefutottam a szomszédság legaktívabb nyugdíjasa címet birtokló Gizi nénijével, aki épp egy másfél méteres bottal irányította borjú méretű kutyáját (nem kell félni, Gizi néni szelíd), mondta is, hogy Andikám, ilyen korán? Hát igen, de sietek, mert így is késésben vagyok. Rohantam, mint a Baywatch-hölgyek, szerintem fel is ébresztettem az egész környéket kisebb földrengést indukálva tetemes súlyomat megfuttatván. Trappoltam, mint egy bölénycsorda, közben elszáguldott mellettem autóval a hátsó szomszéd (ebben az utcában mindenki ilyen korán ébred?). Úgy vágtáztam, hogy 5:34-re kint is voltam a megállóban és alig fél perc múlva felbukkant a kanyarban a busz. Elértem!!! Mikor begördült a buszöbölbe, nagy boldogságomban rápillantottam a kihelyezett menetrendre, és láttam, hogy ez nem az a busz, én az előzőhöz mentem ki (Mit mentem? Inaltam, suhantam, nyargaltam, tulajdonképpen inkább repültem). És felszálltam, a HÉV-nél le, ott pont elértem volna az előző HÉV-et, de hagytam elmenni (akkor még mindig a zsírégető tartományban volt a pulzusom a roppant megerőltető futkározás miatt), így a szokásos időben értem be dolgozni.

Tulajdonképpen ennyi. Most megyek, írom tovább a portfóliót, ma sem fekszem le, és kíváncsi vagyok, holnap milyen marhaságot fogok csinálni...

A legnagyobb hülye a világon

én vagyok.

Nem viccből mondom, tényleg. Mert igenis értesített az Oktatási Hivatal, hogy pótlólag mégis bekerültem a 2015-ös minősítési eljárásba. Nem is mostanában, hanem még tavaly novemberben. De annyira a nyakamon volt a szakdolgozat leadási határideje, a januári ismételt értesítéskor meg alig 2 hetem volt vissza az államvizsgáig, hogy teljesen ki is ment az egész a fejemből. De annyira, hogy mikor megvolt a diplomám, minden teher legördült rólam, és a portfólió még az agyam közelébe se került. Úgy elfelejtettem, mintha a büdös éleben szó nem lett volna róla. ENNYIRE hülye vagyok. Annyira nem foglalkoztam vele, hogy még csak nem is regisztráltam az OH oldalán. Mondjuk, akkor nem tudom, miért írták, hogy újra megnyitották a feltöltőfelületemet, hiszen sose jártam még arra. Most ugyan regisztráltam, de mindenféle gondok vannak a validációval, szóval nem férek hozzá az oldalamhoz.

Az az igazság, hogy kifejezetten isteni kegyelemnek érzem, hogy kaptam egy esélyt, hogy a hülyeségem miatt nehogy sikertelen legyen a minősítésem. Van még pontosan 23 napom arra, hogy elkészüljek vele és feltöltsem. Néha úgy érzem, meg tudom csinálni, máskor csak bőgök, hogy ez teljesen lehetetlen vállalkozás, ember nincs, aki erre képes volna. Annak ellenére, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a cipőben jár (csatlakoztam egy FB-csoporthoz), és többen is írták biztatásul, hogy 2-3 hét alatt kivégezték a feladatot, és azóta már túl is vannak a sikeres minősítésen. Mégis lehetséges volna? Nem tudom. Most ott tartok, hogy elkezdtem, írom, amit tudok, már beszéltem a lányokkal, kapok az utolsó héten 2 szabad napot, hogy nyomjam, ahogy tudom. Talán, talán meglesz... Az sokkal jobban izgat, hogy nem fog sikerülni a validáció, és nem tudom hová felpakolni az anyagot.

Szóval így vagyok. Hülyének, idiótának és minden ezekkel rokonértelmű kifejezésnek érzem magam. Ha sikerül, akkor ki fogok harcolni magamnak a nyári szünetben egy láblógatós hosszú hétvégét, mert amit ebben a tanévben megcsináltam (és még fogok), az egyszerűen nem embernek való. Már most olyan fáradt vagyok, hogy néha altatás közben elalszom a gyerekekkel az oviban(!), olyan sokat fáj a fejem, mint még soha életemben, és egymás után kétszer lettem olyan beteg (ebből a második még most is tart), hogy ha nem kellene mindenképpen dolgoznom, akkor tuti dokihoz mentem volna. De dolgozom, hál' Istennek gyorsan gyógyulok, a teljesítményemet viszont mindenképpen negatívan befolyásolja a kór. Amúgy meg azt sem tudom, hogy egyáltalán náthás mikor voltam utoljára, annyira nem szoktam beteg lenni, de pillanatnyilag annyira kizsigereltem már a szervezetemet, hogy kezdi bemondani az unalmast.

Így vagyok. Hülyén, betegen, kétségbe esetten, nyomorultan. Csak ahogy mostanában mindig. 

Ez nem egy vidám poszt, úgyhogy a végére felteszek valami cukit, hangulatfeldobási célzattal. Tessék. Nem jó képek, tudom ;-).

Úgy tisztességes

ha nyilvánosan kérek bocsánatot itt a világhálón azoktól, akiket megbántottam, ha már ide írtam a bántó sorokat.

Azokat, amiket én nem szántam bántónak, soha, senkit nem akartam kibeszélni, piszkálni, bántani. Egyetlen bejegyzésem volt csak, amit azért írtam, mert el akartam kerülni egy (vagy több) konfliktust, és egy jó nagy adag düh volt benne. A többiről nem is gondoltam, hogy valakinek gondot okozhat, még akkor sem, ha esetleg magára ismer, lévén teljes lelki nyugalommal, kritika nélkül fogalmaztam, legalábbis én azt hittem -ezért is írtam egy nyilvános blogba. Aztán kiderült, hogy mégsem. Úgy érzem jogos volt a bírálat, és ha én olvasom más szemmel, talán fel is tűnt volna. De még ennek tudatában is elmondhatom, hogy nem rossz szándékkal írtam, mert hát ki az az eszement, aki saját maga alatt vágja a fát?

Tudom, hogy a humorom néha(?) elég szarkasztikus, és annak ellenére, hogy semmi ártó szándék nincs mögötte, esetleg nagyot szúrhat valakin. Tényleg sajnálom. 

A kritikus posztokat eltávolította a szerző.

Figyelmeztetés nélkül lecsapott

rám a tegnap. Nem, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy a szombat után a vasárnap következik, mert amúgy tökéletesen tudom a hét napjait, még azt is, hogy milyen sorrendben követik egymást. De ez most más volt.

Általában -sőt, mindig- követem az ünnepnapok alakulását a naptárban. Legyen az kisebb vagy nagyobb, családi vagy állami, sátoros vagy itthon ülős, bármilyen. Soha nem kerüli el a figyelmemet, így már jó előre tervezgetek, hogy mit fogok mindenképpen, vagy mit nem fogok semmiképpen sem csinálni, milyen előkészületeket igényel az adott pirosbetűs nap, hol és kivel szándékozom eltölteni stb.

Pünkösd hétfőre is nagyon készültem. Tudtam, hogy itthon leszek, takarítani kellene, mert szombaton a Fogyatékkal Élők Napján fogok arcot festeni, így az a nap ugrott takarítási szempontból. Meg aztán minden bolt zárva lesz, vásárolni se volna utolsó feladat, ha enni akarunk. Fejben már össze is írtam egy jó hosszú listát a megvásárolandó dolgokról, és meg is említettem a férjemnek, hogy "Holnap délelőtt el kell menni bevásárolni!", mire ő bólogatott, hogy jó. Másnap mondtam neki, hogy usgyi, vásárolunk, és már majdnem papírra is vetettem az előző napi fejben összeállított listámat, csak előtte megkértem anyukámat, hogy nézzen már Simire, míg mi pénzt költünk. Mondta, hogy jó, de képzeljem el, hogy ő is ment volna vásárolni, de nem volt nyitva a Spar. És akkor csapott le rám a felismerés, mintegy derült égből tarkón vágva, hogy ma nem költünk pénzt, az tuti.

Miért nem figyelmeztetett senki, hogy pünkösd hétfő előtt pünkösd vasárnap szokott lenni, ami ugyanolyan, mint a húsvét, és tökre nincs nyitva semmi, ahol kaját (vagy bármit) lehet venni?

Kicsit kétségbe estem (jó, igazából komplett pánikrohammal fűszerezett ideg-összeomlást kaptam), viszont utána hamar észhez tértem, és körülnéztünk, mi van itthon, amiből főzni lehet. Telefon. Jó, ebből főzni ugyan nem lehet, de rendeltünk pizzát, így a vasárnapi kaja-kérdés megoldódott. 

Én nagyon ötletes, semmiből is valamit készítő született feleség akartam lenni, így arra gondoltam, összedobok egy kis kalácsot, hogy azért mégis legyen uzsonna, este pedig kenyeret szándékoztam sütni. Össze is dobtam, mindent belevágtam a kenyérsütőbe, az meg 3 perc után fogta magát, és furcsa hangok kíséretében kilehelte a lelkét. Igaz, a legutóbbi alkalommal már egészen meglepő hanghatások kísértében tette a dolgát, de semmi rosszra nem gondoltam. Bár, ha gondoltam volna, akkor sem tudom, hogy mi a szöszt tehettem volna ellene. Javíttatás vagy kuka? Ez itt a kérdés!

No, ez van, nem vesztünk éhen, ma esszük a szombati maradékot, holnap meg már van nyitva bót. Igaz, van egy itt pár utcára tőlünk, úgyhogy tutira nem halunk éhen tényleg, nem féljetek!

Szomorú hír: még mindig nem kelt el az egyedi küllemű, semmilyen más macskával össze nem keverhető, hypózott arcú, kedves kiscica. Nem kell senkinek :-(. Nem kell mégis valakinek???

Akkora egy béna vagyok

mint a ház. Másfél órája tökölök itt, hogy átvarázsoljam a blog arculatát. Háttérképet kerestem majd szerkesztettem, a sablonok, színek, elrendezések garmadáját próbáltam ki, mire sikerült létrehoznom azt, ami majdnem olyan lett, mint amilyet szerettem volna. És akkor nem mentettem el.

Hová tűnt a sajt?

Tegnap Simi ebéd után egy kis sajtot kívánt desszertnek. Vágtam is neki egy szeletet a 20 dekás Trappista darabból, majd szépen visszacsomagoltam a sajtot és eltettem. Este a férjem szeretett volna enni, kérdezte, hol van? Mondom, a hűtőben. Ott nincs. De én oda tettem. De nincs ott. Megnéztem, tényleg nincs ott. Akkor hová tettem? Néztem a kukában (nem vettem volna ki, csak hátha ott van), a szekrényben, kamrában, a fiókokban, mindenhol. Sehol nem találtam. Rettegek, hogy pár nap múlva majd a szag alapján kell megtalálnom a zöld színű, rothadó gusztustalanságot mondjuk a ruhásszekrényben. Kíváncsi vagyok, honnan fog előkerülni...

Hülye, hülye, hülye

vagyok! Itt ülök, olvasgatok, miközben Simi alszik. Pedig elhatároztam, hogy ma alszom kb. 1-ig, hogy kicsit regenerálódjak. Épp csak meg akartam nézni, válaszolt-e a férjem a kétségbeesett e-mailemre, hogy most azonnal rohanjon a svédekhez biztonsági ajtót vagy micsodát venni a lépcsőre, mert Simi hamarosan tuti lezuhan (napjában úgy 4-5 ezer alkalommal rohanok utána, és itt-ott a lépcsőn kapom el. Lesz nekem hamarosan csodaszép, kerek rubintrékás farizmom, ha ennyit lépcsőzök...). De nem írt, én meg ide-oda bekukkantottam (végre senki után nem kell rohangálnom), és elment az idő.

Most viszont én megyek vasalni, mert elborít a cucc. Előtte/közben benyomok egy extra kávét, mert alig látok. Mondom én, hogy hülye vagyok.