2017. április 24., hétfő

I'm alive!

Pedig akár a túlvilágról is írhatnám ezt a posztot, ha a kedves néni, aki ijedtében rám dudált, amikor én a zebrán haladtam át, esetleg nem vesz észre időben.

De most komolyan, mit kellett volna tennem? Én annak rendje és módja szerint körülnéztem, mielőtt leléptem volna a kijelölt gyalogátkelőhelyre, az út túloldalára történő átkelés szándékával. Miután megállapítottam, hogy balról semmi nem közelít, jobbról (tehát az úttest túlsó oldalán, ugye) viszont jön egy autó, de az még messze van, és biztosan meg fog állni, ha látja, hogy én a zebrán menetelek. Tudom, meggondolatlanul tettem kockára testem épségét, mikor erre gondoltam. Noha volt már néhány halálközeli élményem zebrán, én ezek ellenére is töretlenül bízom az autóvezetőkben. Abban, hogy esetleg betartják a KRESZ-t, vagyis megállnak, ha látják, hogy egy gyalogos megy/áll/van a zebrán. De mi van, ha mégsem látják? Mint ez a mai néni, aki felháborodva dudált rám, és mutogatott nekem, hogy vak vagyok-e, hogy nem látom, hogy ő jön. Láttam, persze, már akkor láttam, mikor ő még vagy 60 méterre volt a gyalogátkelőtől, csak arra nem számítottam, hogy esze ágában sincs megállni a zebra előtt, bármennyire is rajta tartózkodtam éppen.

Talán azt várta, hogy megállok, jobb kezemmel jobbról balra indított kecses ívű mozdulattal magam előtt jelzem, hogy lemondok a közúti közlekedés szabálya értelmében engem megillető elsőbbségről? De én nem akartam lemondani erről, mert pont azért építették két hétig az utat, zebrástul, korlátostul, mindenestül, hogy az ember lányának ne kelljen az úttest szélén szobrozva állni, és közben idegrohamot elszenvedni minden egyes nap, látva, hogy az autóbusz, amivel hazautazni szándékozott, elindul, mert egyetlen autós sem áll meg vagy két percig, hogy ő (és megannyi sorstársa) átjuthasson a buszpályaudvarra. Mert bizony, kérem, évtizedek hosszú harca után a múlt héten felavattuk a gyalogátkelőt, ami a környék legforgalmasabb közútján segít átjutni a gyalogszerrel közlekedő halandóknak (és itt a halandót sajnos a szó legszorosabb értelmében tessék venni), hogy élve - és szabályosan - átkelhessenek a buszpályaudvarra, ahonnan a környék összes távolsági busza indul.

Bevallom amúgy, ha felmerül bennem a gondolat, hogy esetleg nem áll meg a nő, esküszöm, megállok az út közepén és elengedem. De tényleg nem gondoltam, hogy nem vesz észre... Én kérek elnézést.

2017. április 23., vasárnap

Voilá

...és egy jól megérdemelt elkészített és elfogyasztott kávé után újra itt vagyok. A kávét a férjem készítette, és tényleg annyira jó lett, hogy nem akartam veszni hagyni belőle az utolsó pár cseppet sem, így egy laza mozdulattal végigborítottam az arcomon és a ruhámon azt a fél kortyot, amit a végére tartogattam. Hát így. Hiába telt el egy bő hónap az utolsó jelentkezésem óta, semmivel nem lettem ügyesebb.

Be kell valljam, nemcsak blogot nem írtam, hanem a szívemnek-lelkemnek kedves állandóan olvasott blogokat is hanyagoltam, így pont annyira nem tudom, kivel mi történt mostanában, mint ahogyan más sincs képben a családi életünk folyásával. Pedig azért történt egy s más, de mindenre már nem emlékszem.

Jelentem, a fáradtság falát még nem másztam meg, viszont egy csomó dolgot simán elengedtemhanyagoltam, gondoltam, ez bizonyosan segít majd, hogy ne legyek annyira nyomi. Úgyhogy most sokkal kevesebbet vasalok, persze, ez nem azt jelenti, hogy vasalatlanul teszem el a ruhákat, hanem csak annyit, hogy egy hét helyett akár két-három hétig is várják, hogy valaki (én) kivasalja őket, ergo nem egy, hanem egyszerre általában két darab, ember magasságú ruhahalom vár a kivégzésre. Sokkal depresszívebb látványt nyújt amúgy, mint amikor csak egy volt belőle. A mosogatással ugyanez a helyzet, bár ehhez jelentős mértékben hozzájárul az is, hogy elromlott a mosogatógépünk, és még nem volt érkezésünk megjavíttatni. Van tehát folyamatos piszkosedény-hegy a mosogatóban, viszont emiatt a család ifjabb és/vagy férfitagjai is szoktak mosogatni. Nem kell elsietni azt a javíttatást...
Mondjuk a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy én ettől (a kevesebb vasalástól, takarítástól stb.) nem lettem boldogabb, bár biztosan azért, mert ebben sem vagyok trendi. Mostanában többször jött velem szembe egyes mamás internetes csoportokban, meg csak úgy a világhálón, hogy nem baj, ha kupi van, meg nem főzünk, nem mosunk. Hiszen teljesen természetes, hogy mindenhol van legalább egy kupis polc/szekrény/szoba/sőt lakás, ezzel mindenki így van, jól van ez így. Annyira, hogy szinte egymásra licitálnak a nők, hogy ki mennyire gázul vezeti a háztartását. Ezekbe én nem szoktam beleszólni, mert szerintem én elég öreg vagyok már, és zavar, hogy kosz van, meg vasalatlan hegyek meg ilyesmi, és nem érzem magam felmenthetőnek a főzés-mosás-takarítás (vasalás...) alól, csak mert például dolgozom és van három gyerekem.

Ténylegesen rákaptam az aliexpressről rendelgetésre. Jó, nem nagy tételben, mert maximum havi 15 dollárt engedek magamnak költeni (áprilisban még nem jártam arra). Vettem pár fülbevalót (említettem már, hogy fülbevaló-fetisizmusban szenvedek?), karkötőt meg egy szandált. És alig lőttem mellé. Az egyik fülbevaló  mondjuk elég durva, mert a vállamig lóg, azt tuti nem fogom hordani, pedig szép, a szandál pedig picit keskeny (olyan széles lábam van, mind Donald kacsának), még nem döntöttem el, hogy hordható-e így, vagy elajándékozzam. Ja, és rendeltem két telefontokot az új telefonomhoz. Ja, nincs is új telefonom. Jó, hát úgy volt, hogy februárban veszünk, mert épp akciós volt az, amilyet szeretnék. De márciusra halasztottuk, mert a férjem még kedvezőbb ajánlatot talált (cégen belül), de arról még nincs hír, pedig maholnap május van. Mindenesetre rendeltem két tokot, egyenként 2-2 dollár értékben, hogy ha mégse jönne össze a telefon, ne veszítsek sokat, még szerencse.

Végre eleget tettem egy régi ígéretemnek. Már nagyon nyomta a lelkiismeretem, de hétről hétre elfelejtettem odaadni a KBCS nagylányának a saját tulajdonát képező, de nyár óta nálam táborozó pendrive-ját (hogy kik a KBCS, arról nosztalgiabejegyzés olvasható itt,  és itt , meg itt is , ugyanitt képek is vannak a fent említett adathordozóról másolva), pedig már augusztus óta ígérgetem. Szilveszterkor még a frász is rám jött , mert épp itt voltak, és visszakérte, én meg nem találtam hirtelen. Pedig tudtam, hogy hol kellene lennie, csak a férjem szépen rendet rakott* a családi íróasztalon ( =gyorsan, hirtelen mozdulatokkal minden mozdíthatót belesöpört egy papírszatyorba, szilveszter lévén vendégeket vártunk, és hát rendnek kell lenni), és a pendrive-nak csak a hűlt helyét találtam. Aztán persze meglett, mégpedig a nagy rajztábla alatt, ahová a szilveszteri, takarítási szándékkal elkövetett hirtelen mozdulat penderítette. De meglett, mert el se veszett, csak tök ideg voltam, hogy hol van.

Átéltem egy áprilisi telet, hát ez borzalom. Rettenetes, hogy április közepén (inkább már a vége felé) reggel télikabátban és bakancsban kell munkába mennem, mert mínusz 2 °C van. Őrület.

Jaj, és olyat láttam, mint még soha. Valamelyik nap leszállt az udvarunkban egy vércse -gondolom, csak az lehetett -, és a szemem láttára fogyasztott el valami más, tollas jószágot. Ez azért különösen érdekes, mert hiába lakunk falun, azért ornitológiai szempontból cseppet sem frekventált helyen élünk, errefelé a természetes madárpopulációt nagyjából a veréb, a vadgerle és a feketerigó alkotja. Mondjuk az idén megint raktak fészket az erkélyen a házi rozsdafarkúink, télen egy-két széncinkét is láttunk, de a legextrémebb madárkaland eddig egy fakopáncs felbukkanása volt a fűzfánkon. Ha lenne egy normális fényképezőgépünk  tudnék fotózni, készítettem volna fényképeket is, amiket persze így is csináltam, de nem látszik rajuk semmi. Vagyis egy madár igen, de olyan kevéssé felismerhető, hogy ha azt mondanám, hogy flamingó, azt is elhinné bárki.

Mindent elmondtam? Valaki kíváncsi még valamire?
Indulok blogokat olvasni, remélem, mások szorgalmasabbak voltak nálam.


* A múltkor mindannyian közös családi takarításon vettünk részt, erre Simikém megjegyezte:
 - Anya, miért takarítunk? Ma is vendégek jönnek?
 - Kisfiam, nem csak akkor takarítunk, hogy ha vendégek jönnek.
 - Jó, de leginkább akkor.

2017. március 15., szerda

Megmászom, ha addig élek is

Napok (hetek?) óta gyötör az önsajnálat, hogy mennyire fáradt vagyok, de hát ki nem? Erre most olvasom Dominikánál, hogy "A fáradtság olyan fal, amelyet meg kell mászni, nem pedig nagy űr, amelyben dagonyázunk."  (Chaim Potok: Asher Lev öröksége)

A probléma akkor kezdődött, mikor az egész karácsonyi szezonomat elrontotta a szívbajom. Majdnem három hétig gyakorlatilag folyamatosan küzdöttem a minduntalan rám törő heves szívdobogással, mellkasi szorítással, hátamba sugárzó szúró fájdalommal, bal kar zsibbadással, és mikor már diagnosztizáltam magamon két halálos és három súlyos betegséget, elmentem orvoshoz is, hogy igazam van-e. A háziorvos nem tudta megmondani (mondjuk, neki nem is beszéltem a vélt diagnózisokról), viszont elküldött szívészhez, és felírt egy lesz*rom tabelttát dilibogyót, hogy ne stresszeljek annyit. Amúgy szerintem nyugodt vagyok, tényleg ritkán idegeskedem, általában akkor, amikor fáradt vagyok, höhöhö... A dilibogyót első körben nem váltottam ki, gondoltam, majd a szakorvos megmondja, hogy valóban szükséges-e szednem. Miután január első napjaiban eljutottam EKG-t készíttetni, ami a nővér szerint rossz lett, az orvos szerint azonban nem annyira, így kerek 2 hónappal későbbre kaptam időpontot a kardiológiára. Ezt én jó jelnek vettem: két hónapig biztosan éleben maradok különösebb infarktus nélkül.

Eljött a vizsgálat ama nagy napja, ami a következő diagnózissal ért véget: "Panaszai nem cardiovascularis eredetűek, teendő nincs." Szóban az hangzott el, hogy biztosan nem kapok szívszélhűdést, mert a) nem tartozom a rizikócsoportba, valamint b) nem jellegzetesek a tüneteim. A probléma oka minden bizonnyal fizikai és mentális kimerültség, amit semmiképpen nem dilibogyóval kell orvosolni, hanem azzal, hogy a) elkezdek sportolni, hogy jobban bírjam a fizikai megterhelést, b) néhány havonta kilépek a mókuskerékből, azaz elmegyek itthonról feltöltődni valahová, és itthon is többet pihenek. (A tünetek azóta is meg-megjelennek, de nem olyan gyakran és nem olyan intenzíven, mint azokban a hetekben, de már nem foglalkozom velük, hiszen a doki azt mondta, hogy nem halok bele. Hiszek neki.)

Remek tanácsok. A fizikai kimerültség oka nyilván az, hogy dolgozom, lótok-futok egész nap, egyik munkából a másikba szaladok, és így se érem magam utol soha a házimunkában, folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok megfelelő anya, feleség és háziasszony. Ráadásul mostanában nagyon rosszul alszom, mindig korán kelek, ha kell, ha nem. (Ma is például, ezen a szép nemzeti ünnepen felébredtem hajnali 5-kor a férjem telefonjának valamilyen hangjelzésére. Nem is az volt a baj, hogy én felébredtem, hanem az, hogy ő viszont nem, így mikor már majdnem visszaaludtam, akkor másodszorra is megszólalt - erre már a férjem is felkelt -, ezek után viszont hiába vártam vagy egy órán keresztül, az álommanó már messze járt.) De ha amúgy sem érek rá semmire, akkor mikor fogok sportolni? Minek a rovására tudnám elkezdeni? A pihenést pont ugyanezen okoknál fogva nem tudom beiktatni. Mondjuk, ma délután kiutaltam magamnak egy óra alvást, mert reggel 3 órával kevesebbet aludtam, mint terveztem, és most a második felvonásnyi vasalás helyett blogot írok, úgyhogy az itthoni pihenést egy darabig kipipáltnak tekintem. Az elmenős pihenés pedig, hát az drága, mikor tudnánk menni, és különben is, tavaly már voltunk.

A mentális kimerültség rendben van, ilyen a munkám, sőt, most nagyon ilyen. Teljesen leszívja az agyamat, mire hazajövök, sokszor már gyereket se akarok látni, szegény Simikém...

Most akkor elkezdek mászni. Azt nem tudom biztosra ígérni, hogy felfelé fogok haladni, de a földön előre biztosan. Ha esetleg átérnék a fal túloldalára, majd jelzem.




2017. február 18., szombat

Hogyan lettem vállalkozó?

Úgy, hogy egyszerűen egy majom vagyok.

Annak ellenére lettem újra vállalkozó másodállásban, hogy egyszer már voltam, még a pályám hajnalán, mikor egy külföldi munka miatt "kiváltottam az ipart". Az volt az első és egyetlen külföldi munkám, pedig mindenki tudja, hogy akkoriban, mintegy 20 esztendővel ezelőtt, konduktorként külföldön egy hónap alatt az itthoni fizetés 3-szorosát is meg lehetett keresni. Hogy most mi a helyzet, nem tudom. Szóval jelentkeztem, a munka feltétele az volt, hogy az ember lánya számlaképes legyen, és mivel épp nem volt egy valamire való sikeres vállalkozás a közelemben, ami számlázott volna helyettem (igen, nem volt feltétel, hogy személy szerint én adjak számlát), így vállalkozó lettem. Akkora pofára esés lett a vége, hogy a) elvette a kedvem a külföldi munkáktól mindörökre, és megfogadtam, hogy én aztán soha többé így aztán soha nem gazdagodtam meg, b) vissza is adtam a vállalkozói igazolványomat és megfogadtam, hogy én aztán soha többé.

Akkor mégis miért?
Mert akkora egy marha  kivételesen hiszékeny és jószívű vagyok. Az egész annyi, hogy tavaly tanév végén felhívták a mi falunkban székelő református EGYMI-ből az ovit (= a munkahelyemet), hogy nincs-e egy szabad kapacitással rendelkező konduktorunk, mert nekik egyáltalán semmilyen nincs. Viszont van egy kisgyerek a szintén református, és szintén a mi falunkban lévő oviban, akinek heti 2 óra konduktív fejlesztésre volna szüksége. Én meg elvállaltam, holott van egy másik másodállásom (ez nem ilyen számlás, hanem sima, bérszámfejtett), de hát semmiből se tart ugye heti kétszer, munka előtt még dolgozni egy kicsit. És a lényeg, hogy nekem azt mondták, hogy nekik sokkal egyszerűbb, ha tudok számlát adni, és ha ügyes vagyok, én is sokkal jobban járok, mintha bérszámfejtenék a fizetésemet. Én meg kiváltottam ezt a vackot, hogy nekik könnyebb legyen. Hát normális vagyok én? Mert amúgy nem, nem vagyok ügyes, és ha a mostani katyvaszt nem is nézzük, amibe kerültem, akkor is kétlem, hogy nekem ez annyira nagyon meg fogja érni. Mert sima állami bruttó órabérért dolgozom, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag fillérre ugyanannyi, mint a pedagógusbérem. Én nem ismerem a törvényes kiskapukat, a többit meg pláne nem, nem vagyok dörzsölt és pofátlan sem, hogy irreális árakat kérjek a munkámért (pedig azt tanultam most utoljára a főiskolán, hogy igenis el kell hinnünk magunkról, hogy a tudásunk sokat ér), úgyhogy én teljesen boldog leszek, ha az idei évet úgy fogom zárni, hogy annyi marad a zsebemben, mint amennyiért amúgy dolgozom.

Ja, és persze a másik másodállásom*  munkáltatója hallani sem akar a számlaadásról, mert neki meg úgy könnyebb, hogy bérszámfejt nekünk, pedig lehet, hogy ha az is számlás lenne, még meg is érné ez az egész cirkusz. Mondjuk lehet is könnyebb neki, mert az még hagyján, hogy a januári fizetésemen ülnek, így, február közepe után, de még a decemberit se kaptam meg. Bezzeg, ha számláztam volna nekik, kénytelenek lettek volna utalni... Legszívesebben alá se írtam volna a munkaszerződést, de annyira sajnálom a gyereket (előtte egy évig totál ellátatlan volt, mert nem volt embere a sulinak, hogy fejlessze), hogy nem volt szívem nemet mondani. Most meg bosszankodom, hogy dolgozom, de kvázi ingyen. Azért csak kifizetnek egyszer, végtére is eddig mindig megtették.


*Pont ugyanez a szituáció: felkeresték az ovit, hogy tudnánk-e vállalni egy szomszéd faluban élő gyerek fejlesztését heti 10 órában. Végül négyen vállaltuk, mert máshogy nem ment a főállás mellett, de nekik így is megfelelt.

Alacsony elvárások?

Most hirtelen felindulásból gőztisztítókat nézegetek a világhálón. Több helyről hallottam már, hogy ezek mennyire remek szerkezetek, mert a háztartás összes mocskával úgy elbánnak, mint a pinty. Nekem folyamatos gondot jelent, hogy a  sütőt sikálnom kell, a gőztisztító állítólag ebben is profi. Ugyanúgy, mint a 10 éve használt járólap eredetileg bézs színű fugájának (megkérek mindenkit, ne kérdezze, hogy járólapot miért bézs színnel fugáztattunk) újrabézsesítésében.

Szóval nézegettem a gőztisztítókat (leginkább mondjuk az áruk érdekelt), és a kedves vásárlók véleményét is, melyet a megvásárolt gép használata után alkottak. Ezen megakadt a szemem (5 csillagot adott amúgy a vásárló a termékre):


A termék kiválasztásának fő szempontjai:
Takarításhoz segédeszközt kerestem, megfelelő ár-érték arány.
Előnyök
A korábbi hasonlóterméknél, jobb minőségű, nagyobb tartály és több tartozék.
Hátrányok
azt nyújtja amit vártam tőle

2017. február 13., hétfő

Idegösszeomlok

Van nekem ez a vállalkozásom. Ne tessék nagy dologra gondolni, csak éppen annyi az egész, hogy a főállásom mellett másodállásban egyéni vállalkozóvá kellett válnom, hogy az egyik "másodgyerekemhez" mehessek. Én teljesen hülye vagyok ehhez, abszolút laikusként úgy mentem be a hivatalba, hogy ott majd tudni fogják. Meg is csináltuk a hülyeséget a vállalkozást, de én, a világ talán legszabálykövetőbb és legkonformistább embere azért néhányszor feltettem a kérdést a hivatalban dolgozó hölgynek, hogy milyen teendőm van még nekem ezzel az egésszel? Kell még mennem valahová (értsd: a NAV-hoz, önkormányzathoz, valamilyen hivatalba, a pékhez, vagy tudja az ég hová), kell benyújtanom valamilyen nyomtatványt valahová? Mikor harmadszorra is az volt a válasz, hogy ugyan, dehogy, ez így teljesen elég, majd egy könyvelőhöz kell mennem egyszer, év végén és ő majd szépen minden papírt elintéz és az adóbevallásomat elkészíti. Akkor megnyugodtam, és vártam az "egyszer" eljöttét, amikor is be kell nyújtanom az adóbevallásomat.
Én nem szeretek kifutni az időből, ezért ma, miután délután 13 óra 45-kor kezembe vettem a másik másodállásomról érkezett adópapírt vagy mit, vettem a kabátomat és az összes holmimat a vállalkozásommal kapcsolatban, és azon nyomban nyakamba vettem a falut, és célba vettem az egyik falusi könyvelőirodát. Ott bekopogtam, és kedvesen segítséget kértem tőlük. Mondták, hogy nincs bent a főnöknőjük, sőt, péntekig nem is lesz, de nem futottunk még ki az időből, február 25-éig bőven bemegy a bevallás. Mondtam, hogy nekem van ez a két papírom, meg a számlatömböm, és semmi másom.
Hölgy: - És nem kapott még büntetést sehonnan?
Én: - ???? Milyen büntetést? Honnan?
Hölgy: - Hát a NAV-tól, hogy nem jelentette a vállalkozását, az önkormányzattól, hogy nem fizetett iparűzési adót, és az Iparkamarától, hogy nem fizetett tagdíjat.
Én itt kaptam egy heveny agyvérzést, és mondtam, hogy hát nem kaptam semmit (mire ő: ez nagyon jó hír), de én annak idején többször is kérdeztem, hogy hová kell még mennem, milyen papírt kell beadnom, de nekem azt mondták, hogy teljesen elég ez így. De nem elég (elhittem), sőt, valami nullás bevallást is kellett volna beküldenem (az meg mi a jó ég?). És ha vannak számláim, amit le tudok írni az adóból (nincs egy darab se), azt vigyem magammal legközelebb.

Most az a helyzet, hogy a bevételem 16%-át elviszi az szja, 27%-át az EHO (ezt nem tudom, mi), 1,8%-át az iparűzési adó. Van még 5000 Ft kamarai tagdíj és a könyvelő díja, amit én úgy 20-25 ezer Ft körül számolok, mert nemcsak a bevallásomat kell elkészítenie, hanem igen sok egyéb papírt is benyújtania.

A tavalyi összbevételem bruttó 63.000 Ft volt. Lehet számolni, hogy mennyi marad belőle... amúgy ha érdekel valakit, kiszámoltam. Ha megúszom 20.000-ből a könyvelőt, 9.056 Ft. És akkor az a hír járja, hogy aki magánúton fejleszt gyerekeket, az rommá keresi magát. Höhöhö...

2017. február 8., szerda

Majdnem tökéletes

Tegnap nem kellett mennem a másodállás-oviba, és az volt benne a különösen jó, hogy már előző nap telefonált az anyuka, hogy kár fáradnom, úgyis beteg a csemete, nem lesz bent. Ennek azért örültem felettéb, mert a múltkor pont bementem és ugye nem igazán volt ott a gyerek, én meg vártam 20 percet a 45 perces órámból, mikor is felhívtam a mátert, hogy hát akkor várjak-e tovább. Most meg előre tudtam tervezni egy szabad fél délelőttöt. Negyed nyolckor elvonult a család, én pedig takarítottam, pakoltam, mosogattam, mostam, tiszta ruhákat szedtem le. Negyed 11-kor, mikor indulnom kellett, egy rendes lakást hagytam magam mögött, és ettől nagyon elégedett lettem magammal. (Ennél egy picit csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha nem 1 óra alatt értem volna az oviba, de azért ne akarjak már mindent, ugyebár.)

És most újra átértékeltem magamban az én munkámat/hivatásomat/állásomat, és komolyan nem tudom, hogy megéri-e nekem ez a két másodállás. Anyagilag mondjuk igen, mert ugye itt a három gyerek, és pedagógusfizetés, és lassan a legnagyobb tovább tanul, és az egyetem nem olcsó, meg a cipő sem (Noémi például egyből két párat kapott szombaton), szóval pénzügyileg jól jön a plusz pénz. De az, hogy a gyerekek oviba, iskolába szállítása szinte kizárólag a férjem gondja, meg, hogy sokszor nincs időm hétköznapokon semmire, ami a háztartást illeti, hogy egyébről már ne is beszéljek (pl. a blogírás, höhö...), hát ez igen csak elgondolkodtató. Egyelőre az anyagiak picit fontosabbak, úgyhogy maradnak a plusz órák, pedig olyan jók azok a napok, amikor van elég időm mindenre, sőt, még marad is.