Hiába hétvége

ha az ember rémet álmodik, 6-kor ébred, ha kell, ha nem. Én ma például hevesen szívdobogva riadtam fel álmomból, és nagyon örültem, hogy álom volt. Mert Simikém valahogy egy kismacskát vitt a vízóraaknánkhoz, és én meg akartam menteni. A macskát. Belenéztem az aknába, és vagy 10 kismacska pillogott vissza rám, akinek a mi ivartalanított Cirmi cicánk volt az anyja. Csoda, hogy ezek után nem tudtam visszaaludni?

Szülőnek lenni felemelő érzés

Azért adtam ezt a címet, mert ha leírnám azt, amit ma reggel gondoltam, előfordulhat, hogy hatóságilag letiltanának erről az egész oldalról. Mert az járt az eszemben, hogy anyának lenni marha nagy szívás. 

Most komolyan, hát nem az? Két éve és 21 napja egyetlen éjszakát sem aludtam végig (és most nem túloztam, tényleg nem!). Igaz, mostanában sokkal jobb a helyzet, mert Simkém áttért az éjszakánkénti 6-8 ébredésről a jelentősen pihentetőbb 3-5 alkalomra. Kivéve ezt a mai éjjelt, mert most megint nyolcezerszer zargatott ki az ágyból. De úgy ám, hogy hajnali kettőkor még egy szemhunyást sem sikerült aludnom a folyamatos riadóztatás miatt, aztán reggel hatkor közölte, hogy "Jemen". Na, nem arról tudósított, hogy néhány napra/hétre ő akkor elköltözne ebbe a csodás (?) arab országba, orvosolva ezzel az én kimerülési problémáimat. De nem ám! Mert a "jemen" simiül azt jelenti, hogy "lemegy", azaz ő felébredt, és leszek szíves levinni őméltóságát a földszintre, végképp könnyes búcsút véve ezzel az amúgy is rövid és szaggatott éjszakai pihenésemtől.

Nem adtam magam könnyen, többször is felszólítottam további alvásra, ő meg csak nem akart engedelmesedni, egyfolytában jemenezett nekem, engem meg a guta kerülgetett, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám a lehető legrövidebb börtönbüntetéssel megúszni, ha mondjuk véletlen agyon találnám csapni némi alvás reményében. Addig addig meccseltünk, hogy jó negyedóra múlva bedobta a gyerek az aduászt, én meg kénytelen voltam megsüvegelni a találékonyságát, hogy egy ügyes trükkel simán legyőzött. Ugyanis közölte, hogy "Kaka jan, anya kijeki pejubój!". És akkor anya ment, és levitte, és tisztába tette, és közben arra gondolt, hogy harmadszor is piszkosul megszívta egy ilyen kuvik gyerekkel. Meg arra, hogy miért nincs valami megoldás arra, hogy időnként alhasson éjszaka (sajnos, az az idő, amikor a mamák elvitték a gyerekeket egy-egy hétvégére már rég elmúlt). És arra is, ha véletlenül valami csoda folytán egyedül maradna egy (ne adj' Isten két) napig a házban, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül aludna éjjel-nappal, amíg csak bele nem fárad. Vagy ha elszabadulna itthonról, akkor is. És hogy hogyan fogja pótolni mind a három, az éjszakázás miatt elpusztult agysejtjét? Meg még az is eszébe jutott, milyen aranyos volt a kölök éjjel, a mittudomén hányadik ébredése előtt, mikor álmában kacarászott. És mennyire cukikat mond, most éjjel is például Ádámmal veszekedett, hogy ne oda tegye. Hogy mit, azt sose tudjuk meg, mert elkezdett bőgni, anya meg ugrott, hogy elhallgattassa visszaaltassa -noha igazából fel sem ébredt, mert olyat csak ritkán tesz, inkább amolyan félálomban arénázik egy kicsit, hogy anya viszont teljesen felébredjen, és segítsen visszatalálni neki az álmok birodalmába.

És akkor azt mondja már meg nekem valaki, hogy ha tudtam, mi vár rám ("szerencsémre" a nagyok is hasonlóak voltak), akkor miért akartam mindennek tetejébe még egy harmadik gyereket is? Miért érzem azt az összes szemeim körüli fekete karika, koffeinfüggőség és gyakori fejfájás ellenére is, hogy újra és újra nekikezdenék, akár alszom éjjel, akár nem? Miért gondolom azt, hogy noha elégedett vagyok a családon belüli gyerekszámmal, és nem kívánom saját kezembe venni kis hazánk népességi problémáinak megoldását, amennyiben a férjem megkérne rá, egyből igent mondanék az újabb utódra? Miért irigykedem azokra az ismerősökre és ismeretlenekre, akikről megtudom, hogy kisbabájuk lesz, pedig nekem három gyerekem is van? Ez volna a mazochizmus?

Nem tudom, csak azt, hogy így van. Meg azt is, hogy aludni szeretnék. Sokat. Hogy ne legyek idegbeteg, ne fájjon a fejem (ennyit legalábbis) és ne legyek ennyire lassú, és több energiám maradjon élni.

 

Majdnem ugrott az ingyen tankönyv...

Ugyanis közel másfél órányi szoptatás-simogatás/ringatás-aludjmárlégyszívesmertmegbolondulok után úgy gondoltam, hogy vagy idegösszeomlást kapok, vagy agyoncsapom az aludni nem hajlandó kölköt. Mivel nem akartam anyagilag megkárosítani a családot, hogy bárkinek is baja essék, ezért inkább nem kaptam idegrohamot, hanem megkértem a férjemet, folytassa - és egyben sikeresen fejezze is be - Simi elaltatását. Ez pont 35 perccel ezelőtt történt, és még mindig nem jött le. Most akkor az lehet, hogy 

A) ő csapta agyon a gyereket, és amíg nem találta ki, hogy magyarázza meg a rémséges tettet, nem jön le

B) még mindig azt várja, hogy elaludjon a gyerek

C) már rég alszanak mindketten.

Altatgatok, mert altatni élvezet...

 Ez a bejegyzés már hónapok óta itt vár, hogy végre befejezzem. A napokban múlt héten, vagy talán két hete írtam egy kommentet valahová, ekkor jutott eszembe, hogy -némi módosítással- akár közre is adhatnám. Mindenki okulásául szolgáljon.

 Első gyermekünk sok-sok évvel ezelőtt, megboldogult húszas éveimben született. Úgy éreztem, a gyerekneveléshez valamit konyítok -honnan gondoltam?-, így kizárólag a terhességgel kapcsolatos könyveket, cikkeket olvastam el, a többi nem igazán érdekelt. Voltak ugyan komplett könyveim a terhesség tervezésétől a gyerek kisiskolás koráig tartó időintervallum helyes kihasználásáról, de csak az állapotomnak megfelelő aktuális oldalakat olvastam el. Aztán egyszer kezembe akadt Dr. Pikler Emmi: Mit tud már a baba? című könyve (1975-ös kiadás!), ez még anyukámé volt, én ebből voltam tudományosan felnevelve. És mivel ennyire jól sikerültem, gondoltam, ha születendő gyermekem legalább ennyire klassz lesz, mint én, már megéri elolvasni a könyvet. Így aztán elolvastam az elejét, mely azt taglalta, hogy a gyerek akkor egyen, mikor az édesanyja jónak látja: nagyjából három, éltesebb korában mintegy négy óra szünetet tartva az etetések között. Hamarabb ugyanis nem éhezik meg a csecsemő, maximum megszomjazik, így vízzel, teával kínálhatjuk az éhségtől bömbölő dedet. Olvastam, hallottam az igény szerinti szoptatásról, de hittem is meg nem is. Környezetemben többen voltak az órára etetés iskolájának hívei, így gondoltam, megpróbálom. Az első itthon töltött éjszakán egyből megtapasztaltam, hogy baromság az egész. Mert megszoptattam a gyereket, álomba szenderült, majd egy óra múlva éktelen ordításba kezdett. Éhes nem lehet, ezt biztosan tudtam, így aztán járkáltam vele. Alig vártam, hogy leteljen a két óra, ami a következő etetésig volt hátra. Akkor megetettem, és úgy aludt utána, mint akit agyonvertek. Na, ekkor jöttem rá (hál' Istennek elég hamar), hogy órára etetni gyerekkínzás. Legalábbis addig, amíg a gyerek hozzá nem szokik.

Aztán ott volt az altatás kérdése. A régi könyv írója szerint a csecsemők simán el tudnak aludni maguktól, szülői segítségadás nélkül. Igaz, a legtöbb baba sír egy kicsit elalvás előtt -a fáradtságtól-, de aztán szépen elalszanak. Noémi pont így tett: pár napig nyafogott, mielőtt elaludt, de aztán álomba merült. Soha nem kellett altatni. Az éjszakát viszont 2 éves koráig nem aludta végig. Anyukám nézett is nagyokat, hogy bezzeg mi aztán aludtunk, soha nem keltünk fel éjjel.

Noémi után pont két évvel született Ádám. Születése előtt rengeteg új információra tettem szert a "csecsemőnevelés" területén. Az igény szerinti szoptatás létjogosultságát a saját káromon tanultam meg ugyebár, de az altatás terén is vadiúj infókhoz jutottam. Ezért aztán hihetetlen lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Noémit hagytam magától elaludni, mert ez bizonyosan hatalmas töréseket okozott zsenge lelkében. Ugyanis a csecsemők nem tudnak maguktól elaludni, csak anyukájuk kebelén vagy ölében, legalábbis a sok ezer éves tapasztalat ezt mutatja. Így aztán Ádikám a büdös életben nem aludt el magától, kizárólag szoptatás vagy babakocsi tologatás közben. Nyilván a babakocsi toligászása is védi a gyermeklelket a töréstől. Jó, ezt nem tudhattam bizonyosan, de bíztam benne. 

A második gyerekem tehát már nem aludt el egyedül, és az éjszakát 3 éves koráig (amíg el nem választottam, mert már tököm kivolt elfáradtam az éjjeli 2-3 ébredés miatt).

Mondanom sem kell, hogy anyukám (sőt, a férjem anyukája is) teljesen el volt képedve, hogy ez a gyerek sem alszik éjszaka. De hogy el sem alszik egyedül? Hát, ez már mindennek a teteje! Hiszen a hetvenes évek közepén (nyilván a csillagok kedvező együttállásának folyománya képpen) csupa olyan csecsemő született, akik már a kiságy látványára is ájult álomba merültek, és 8-10 órát is képesek voltak egyhuzamban aludni, nem ébresztette fel őket korgó babapocakjuk éjszakánként 1-2 (urambocsá' 2-3) alkalommal. A férjem és én is - és testvéreink is minden bizonnyal- ebbe a csoportba tartoztunk.

A második és harmadik utód születése között eltelt tíz év alatt folyamatosan képeztem magam csecsemő-ügyben. Olyan új kifejezéseket tanultam meg, mint például "kötődő nevelés", "pozitív fegyelem" és társai. Na, mondanom sem kell, hogy újabb lelkiismeret-furdalás rohamok gyötörtek. Mert Ádámot szoptattam ugyan, ahogy akarta, és nem száműztem ébren a kiságyba, de például nem aludtam vele egy ágyban, nem hordoztam magamra kötözve, nem ringattam napi több órát. Hiába igyekeztem, mégis tutira tört a lelke, affenébe. Na, majd harmadszorra minden hibámat kijavítom!

És akkor megszületett Simi. Akinek nem volt elég a szoptatás, hanem utána még 1-2 órát ringatnom kellett (az első másfél évben legalábbis, a negatív rekordunk 2,5 óra volt), mire hajlandó volt elaludni. De nem bántam (néha azért kiborultam), mert mindent a gyerek lelkének egészséges fejlődése érdekében! Szerencsére ez mostanra javult valamelyest, már 20-30 perc szopi után/alatt elalszik. És éjszakánként nem 2-3 hanem, 6-8-10 alkalommal ugraszt ki az ágyból. Mentségemül legyen mondva, hogy én megpróbáltam az együttalvást -mikor a férjem leköltözött a nappaliba, mert nem bírta az éjszakai műszakot. De nem jött be, mert 1.) még annyit se aludtam két ébredés között, mint addig, mivel folyamatosan attól rettegtem, hogy ráfekszem, leesik, belefullad a takarómba stb., 2.) Simi se értékelte, ugyanis folyamatosan tekergett-mászott-forgolódott, így két-három teljesen ébren töltött éjszaka után -természetesen lelkiismeret-furdalás közepette, hogy akkor mi lesz a lelkével, törik-e vajon- visszatelepítettem az ágyába. Azóta is így alszunk. Jó, én csak próbálok, mindenesetre mindenki a saját ágyában van. Még akkor is, ha egyes iskolák szerint a külön ágyban alvás csak civilizációs csökevény, nem tesz jót a babának és az anyának sem. A külön szobában alvás pedig egyenesen az ördögtől való, hiszen Afrikában és más természeti népeknél együtt alszik a család, és lám-lám milyen jó is nekik. Hát, aludjanak. Pillanatnyilag enyém egy 180x200-as franciaágy, mert a férjem az éjszakák többségét a nappaliban tölti a kanapén. Mondjuk, nem használom ki az ágy teljes szélességét, csak az én térfelemet, de azt se egészen. Mert kifelé fordulva alszom az ágy szélén, hogy ugrani tudjak, amint Simi felvisít -a gyerek lelke védelmének érdekében, természetesen.

Így vagyok én, a háromgyerekes anyuka, aki az idő múlásával egyre önfeláldozóbb bénább a gyerekeinek altatása terén. Ne kérjen senki tőlem tanácsot, nem lesz jó vége, higgyétek el!

Az elmebaj határán lavírozok

Komolyan. Az utóbbi időben teljesen ki/beszámíthatatlan lettem. Nem ismerek magamra, totál kész vagyok. 

Először is tudni kell, hogy valószínűleg a világ egyik legnyugodtabb emberének születtem. Jó, fel lehetett húzni, de csak nagyon nagy erőfeszítések árán, és hamar lehiggadtam. Most viszont mindenen/bármin képes vagyok felidegesíteni magam, a családom legnagyobb örömére. Ordítok, csapkodok, olyankor mindenki behúzza fülét-farkát és menekül.

Aztán nagyon feledékeny lettem. Az komoly urban legend a családban, hogy a micsoda memóriám van (volt), a főiskolán is elég volt 2 nap egy-egy vizsgára való komplett felkészüléshez, és az átlagom mindig 4,8 és 5-ös között volt (mert ha nem lett volna, tandíjat kellett volna fizetni...). Most meg azt nem tudom, miért mentem be a szobába. És nagyon durva, de mikor gondolkodom, miért is mentem be, se kép, se hang. Olyan, mintha valami nagy köd lenne az agyamban, és semmi nem tudna áthatolni rajta. Gáz. Vagy éppen, ha otthon hagyom a bevásárló listámat (amit azelőtt soha nem kellett írnom), azt se tudom, miért vagyok a boltban.
Ez azért is elszomorító, mert gyakorlatilag én voltam a megbízhatóság élő szobra. Ha valamit megígértem, azt biztosan betartottam, mert számomra teljesen értelmezhetetlen és elfogadhatatlan, ha valaki csak ígérget, és utána tojik az egészre. De a feledékenységemmel ennek a nemes tulajdonságomnak vége. Magam is szomorúan veszem tudomásul, hogy sorban kérdeznek rám rokonaim és ismerőseim, hogy ezt vagy azt, amit ekkor vagy akkor megígértem, megcsináltam már? Nem. Így történt, hogy hetekig nem néztem át a babacuccokat, amit folyamatosan ígérgettem a férjemnek (nem azért, mert bunkó vagyok), a mai napig nem utaltam át az osztálypénzt a gyerekeknek (most eszemben van, ma van a határidő, talán nem megy ki a fejemből, amíg megírom a posztot), a nagyanyámat hetekig nem hívtam hívtam fel, csak tegnapelőtt, holott minden nap reggel eszemben volt, csakhogy estére elfelejtettem, volt is belőle irgum-burgum, hogy milyen vagyok már. Hát, feledékeny.

Ráadásul egy csomószor szédülök és fáj a fejem. Ezt az alacsony vérnyomásom számlájára írtam eddig. Meg ügyetlen vagyok: elvágom a kezem, kiesnek a dolgok a mancsomból, melléöntöm a teát, ilyesmi. Sokszor van hányingerem (baba-para is befigyelt emiatt), meg olyan "általános rosszullét" is kerülget elég sűrűn.

(Ennek tetejébe még csúnya is vagyok. Nem sikerül lefogynom, hiába figyelek a kajára -jó, mozogni nincs energiám-, és egy csomó új ráncom van, meg még akkora fekete karikák a szemeim alatt, hogy az államig érnek. Ez pedig nem tesz jót az önbecsülésemnek, ami a morcos hangulatomat még inkább fokozza.)

Szóval, a fent említett rengeteg tünet alapján én már diagnosztizáltam magamat agytumorral. El is búcsúztam képzeletben a férjemtől, megkértem, hogy a gyerekeknek szerető új anyukát találjon (gonosz mostoha kizárva, akkor is ha nagyon jó nő), és gondoskodjon róla, hogy ne felejtsenek el. Pont ilyeneken gondolkodtam, mikor belefutottam egy cikkbe, ami felkeltette az érdeklődésemet, és egy kicsit tovább kutattam.

A teljesség igénye nélkül némi kivonat a cikkekből (kiemelések tőlem):

"A világtörténelem során az alvásmegvonás mindig is a legkegyetlenebb kínzások közé tartozott, nem ok nélkül.  Már egyetlen éjszakai virrasztás is komolyan megváltoztatja az agy működését.

Először az olyan magasabb rendű funkciók kezdenek el csökkenni, mint a tervezés képessége és a tervek végrehajtásának képessége. Az ember ilyenkor elfelejti, mit is akart mondani vagy miért is indult el a másik szobába. Aztán eltűnik a kreativitás és a viselkedés egyre kiszámíthatóbbá, sematikusabbá válik – állítja pszichológus szakértőnk. – Ha az alvásmegvonás tartóssá válik, egyre gyakoribbá válnak a hangulatváltozások – az ok nélküli idegesség, ingerlékenység, akár paranoia. A mentális tünetek mellett pedig egyre gyakoribbá válnak a testiek is: egyre ügyetlenebbé válik az ember, gyakrabban botlik, elesik, és minden kiesik a kezéből. Ha valaki még ekkor sem tudja kialudni magát, extrém esetekben előfordulhatnak pánikrohamok és hallucinációk is. Ilyenkor már mindenképpen érdemes szakember segítségét kérni.

Alváshiányban az agy olyan, mintha egy primitívebb viselkedésre térne át, visszafejlesztve azt a kontrollt, amellyel az ember normális körülmények között kordában tartja érzelmeit.

A fejfájás az alváshiány következtében fellépő tünet, de még gyakoribb az arra hajlamos személyeknél. Az alváshiány idő előtti öregedéshez vezethet, mivel a növekedési hormonok termelődése elsődlegesen a mély alvási szakaszban történik. Ezek a növekedési hormonok segítenek, hogy fiatalnak nézzünk ki és érezzük magunkat. Az alváshiány további következményei továbbá az immunrendszer legyengülése, tumornövekedés felgyorsulása, a memória gyengülése és pre-diabetikus állapot fellépése. 

Korábbi tanulmányok az elégtelen mennyiségű és minőségű alvást olyan betegségek előfordulásának fokozásához társították, mint az elhízás, a diabétesz, illetve a magas vérnyomás. Arra is kitér a szakirodalom, hogy az alvás segít az immunrendszer egyensúlyának fenntartásában, így a pihenés nélkülözése zavarokat idézhet elő.

A szervezet legjobban nyugalmi állapotban működik. Amennyiben azonban nem juttatjuk megfelelő mennyiségű pihenéshez, azt stresszként értelmezi és megkezdi a zsírraktározást.

 Az alvás ugyanis éppen olyan alapvető életfunkció, mint az evés. Senkitől nem várjuk el, hogy háromnapi éhezés után ugyanolyan friss legyen, mint egy jóllakott ember."

Hát, ennyi. Megnyugodtam, hogy nincs tumorom (de könnyebben kialakulhat az alváshiány miatt), nem vagyok teljesen hülye (de lehetek, szintén az alváshiány miatt), és totál béna sem. Meg az idegbetegségem is magától helyreállna, ha aludhatnék.

Mikor erre rájöttem, végeztem egy kis statisztikát, hogy hogy is állok az alvással. Notehát. Simike ugyebár 16 és fél hónapos (picit több, de az igazán nem számít). Mivel 5 hónapos koráig csak 2 (néha 3) alkalommal ébredt éjszakánként, ezt az időszakot nagyvonalúan jó alvásnak minősítem, és nem veszem bele a számvetésbe. A maradék 11 és fél hónappal számolok (szintén nagyvonalúan) éjszakánkénti átlagos 5 ébredéssel. Ennél kevesebb csak ritkán fordul elő, viszont több igen gyakran. Tegnap és ma csak éjfélig megvolt a 3 ébredés, és utána tegnap éjjel óránként ébredt, ma jó volt, mert egyszer 2,5 órát is aludt egyhuzamban. Szóval, ezzel az 5-tel nagyon jószívű vagyok. Ezt alapul véve kiszámoltam, hogy az utóbbi 11,5 hónapban 1725-ször keltem fel Simihez (30 napos hónapokkal számolva). Durva, mi? Ha hozzáadom az első 5 hónap -gáláns módon számolt- éjjelenkénti 2 ébredését, az még plusz 300, azaz 2025 darab felkelés. Ismétlem, mindez tényleg alsó hangon számolva. Akkor most min csodálkozom? Természetes az elhülyülés, idegbaj, ügyetlenség és miegymás.

Jó lenne kicsit aludni. Bár, azt gondolom, egy átaludt éjszaka azért még nem oldaná meg a problémámat, több héten át tartó, éjszakánkénti 8 óra alvásra lenne szükségem. Talán majd jövőre...

Ja, és a végére mindenképpen ide kell írnom, természetesen tisztában vagyok vele, hogy miattam van az egész, ugyanis én rontottam el.

Kicsit fáradt

vagyok. Inkább nagyon. Most ott tartok, hogy a szemem is fáj. De egyelőre nem tudok lefeküdni, mert a férjem ma későn jön haza, a nagyok meg még nem alszanak. Ha meg elalszom, mielőtt elmennének lefeküdni, kérdéses, hogy alszanak-e egyáltalán az éjszaka. Simi mondjuk alszik, éljen a levendula balzsam, ugyebár. Kérdés csak az, hogy meddig. De ezen nem gondolkodom, meg azon se, hogy hányszor fog felkelni éjjel, mert akkor inkább egyből mennék a Dunának. Pillanatnyilag próbálom rávenni az agysejtjeimet, hogy minél többen maradjanak életben, bár kétséges az akció sikeressége, ugyanis gyakorlatilag hallom, ahogy élettelenül zuhannak egymásra. Naponta több millióan. Csak kéne egy kicsit aludnom valamikor.

Írnék komolyabb (normálisabb, mást is érdeklő) dolgokról, de nem megy. Nem is tudom, mi volt jobb. Mikor egész kicsi volt Simi általában 1-1,5 (néha 2) órán keresztül kellett altatni, de utána legalább hagyott aludni 5-6 órán keresztül. Most viszonylag hamar elalszik -mondjuk 20 perc alatt-, általában már szoptatás közben, viszont éjjel számtalanszor ébred. Na jó, annyi hozzá tartozik, hogy a tévé szerint most nagyon nyugtalanok a gyerekek az időjárás miatt. Megnyugtat, hogy másoké is, nem kizárólag az enyém. De a nulla helyett két-három alkalommal, vagy a hat-nyolc helyett hússzor felkelni azért lássuk be, nem ugyanaz.

Azért milyen jó már, hogy nem kell még dolgoznom is egy ilyen kis kuvik mellett, mert akkor tuti lenne a halál. Gondolkodom amúgy az elválasztás idején is. Egyelőre nem szándékozom, majd ha lesz hozzá elég agya, hogy megértse azt, hogy "elfogyott". Jelenleg csak beletörődne, azt meg nem szeretném, így még húzom egy darabig, de max. fél évet adok még magunknak. Tudom, hogy sokakat ez felháborít, mármint, hogy nem hagyom a gyereket addig szopni, ameddig neki jó, de hát Istenem. Ez van (lesz), bele kell törődnie. Amúgy ettől várom a megváltást alvás ügyileg. Ádám is akkor kezdte átaludni az éjszakákat, mikor elválasztottam (majdnem három éves volt már). Bár, ha a kicsi jobban értené, hogy döglődöm a fáradtság miatt, talán megkönyörülne rajtam, és mától fogva nem ébredne éjszakánként. Mondjuk csak 1-2 alkalommal. Mekkora királyság lenne már!

Amúgy meg sikerült elkapnom az első habkönnyű őszi náthát, úgyhogy bokáig járok a takonyban meg a tüsszögésben. Ami csak azért különösen jó, mert ha lefekszem, egyből eldugul az orrom, levegőhöz nem jutok, csak szájon át, vagyis jól kiszáradok, tehát innom kell. Ez azért nem nagy baj. De felébreszt Simi a nagy nehezen való elalvás utáni 23. percben, én felkelek, a függőlegesbe kerülés hatására elkezd dőlni belőlem a takony, plusz tüsszögök is, aminek egyenes következménye, hogy a gyerek sokkal jobban felébred, mint az indokolt lenne, így a visszaszoptatás is hosszadalmasabb. Mivel a szájszárazság miatt beszlopáltam vagy fél litert, ezért sürgető ingerem támad pisilni, amit el is intézek. Persze nem ott helyben, hanem lezarándokolok a földszintre, ahol a toalett található. Ez a tevékenység pont megfelelő arra, hogy kimenjen az álom a szememből, így aztán a náthával nehezített elalvásomat újabb körülmény hátráltatja. Érdekes, a felébredés roppant könnyedén megy.

Hát így.

Nem jött be

Mármint a csodabalzsam. Mondjuk, sejtettem, de azt azért nem hittem volna, hogy minden eddigit túlszárnyal Simi ébredéseinek száma. Ráadásul reggel 5 óra 55-kor úgy döntött, hogy ideje felkelni, úgyhogy azóta fent is van. És a nem alvás meg a korai ébredés miatt már most nyűgös, pedig még alig múlt fél nyolc. Aztán meg a férjem is itthonról dolgozik ma, amiről annyit érdemes tudni, hogy tényleg dolgozni szokott. Ilyenkor bezárja magára a dolgozó szoba ajtaját, amivel Simi élettere jelentős csökkenést szenved. Ettől meg a gyerek szenved, mert szereti befutkározni az egész házat.

Azt hiszem, minden ott romlott el, hogy valószínűleg Pécsen hagytuk az álommanóinkat. Mert azóta, hogy hazajöttünk,  a délután alvása lecsökkent nagyjából 1,5 órára, és éjszakánként is többször ébred. Igaz, jönnek a fogai: már majdnem kint van mind a 4 rágó, és az alsó két szemfoga is napokon belül áttör. Hacsak nem épp ma éjszaka... Ja, és pont mostanában van az a bizonyos 7-10 nap, amit a múlt heti oltáskor említett a védőnő, hogy lehet a gyerek pöttyös, lázas és nyugtalan. Ezek közül egyelőre csak nyugtalan, minek következtében én is nyugtalan vagyok.

Jó, azért én is tehetek arról, hogy nem alszom rendesen. Tegnap is hülye fejjel ott ragadtam egy blogon, de mit csináljak, ha érdekes és stílusos (az én ízlésemnek/elvárásaimnak pont megfelelő) volt minden írása az illetőnek? Aztán fél 12-kor csak elvonultam, de utána még komoly dolgokon elmélkedtem, úgyhogy az éjféli ébredéskor (ami már a 4. volt a sorban) még fent voltam. És akkor ez után következett még vagy 10-12 reggel 6-ig. Ilyen az én formám. Azért mindenesetre megnyugtató hogy a kisgyerek nem cápa, és nem növeszt 3-4 fogsort.

Mindenesetre nem adom fel a próbálkozást, ma estére is bekenem a gyere fejét. Olyan jó illat van tőle a szobánkban...

Aludni fogok?

Remélem. Meguntam ugyanis, hogy nem vagyok önmagam. Ordítozok, ideges vagyok, és még postás is képes felbosszantani.

Ezért aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy személyesen is megtapasztaljam a levendula alvásra gyakorolt jótékony hatását. Azt azért gondolhatjátok az eddig elsírt panaszaim alapján, hogy nem magamat akartam elkábítani álomra bírni levendulával, mert én aztán mindenféle természetes vagy mesterséges altató nélkül is úgy tudnék aludni, mint akit agyonvertek. Ha hagynának. Na, szó ami szó, sok helyen olvastam arról, hogy a levendula mennyire jól megnyugtatja az idegrendszert (erre mondjuk pont szükségem lenne), és ettől aztán mennyire jól fog aludni a levendulát szagolgató egyed. 

Még tavasszal el is határoztam, hogy belefogok a levendula nagyüzemi termesztésébe, aludjon csak a család jó mélyen, nem árthat az senkinek. Erről a férjem nem tudott, mégis beállított egyik nap két csomag levendulamaggal. Én el is vetettem mind a két csomaggal, és ki is kelt a magokból összesen négy(!) darab növény. Ezek közül egy hozott virágot, a többi még kicsi, úgyhogy az álmaimban szereplő levendulacsokor terve, aminek szagoltatásával Simit akartam alvásra kényszeríteni, megsemmisült.

De nem adtam fel. Egész véletlenül akadtam rá erre a csodára , amit tegnap meg is rendeltem (valami akció volt), mára megérkezett, és Simikém már bedörzsölt halántékkal húzza a lóbőrt. Hát, kíváncsi leszek... Majd jövök holnap beszámolni.

Csodás kilátásaink vannak

Már amennyiben igaz az, amit a pszichológusok és egyéb babanövekedéssel foglalkozó szakemberek terjesztenek, miszerint fél éves kor után azért alszanak rosszabbul a babák, mert a rengeteg fejlődés, amin keresztülmennek (fizikai és mentális területen egyaránt) megterheli az idegrendszerüket. Ezért aztán kemény munkával éjszaka dolgozza fel az agyuk a töménytelen elme- és fizikum béli gyarapodást, amit napvilágnál felhalmoznak. Ha ez tényleg így van, akkor Simonból minimum egy Nobel díjas olimpikon lesz, annyira rosszul alszik mostanában. (Még jó, hogy épp hétfőn dicsekedtem Krisztinek, hogy van már, hogy akár 3 órát is alszom egyhuzamban. Na, pont hétfő óta megint nem aszik a gyerek.) Éjfélre már túl vagyunk az első 4-5 ébredésen, és hol van még a reggel fél 7 ?! Lehet szorozni az órák és az ébredések számát. Megdöbbentő az eredmény.

Kéménybe korommal

Fel kell írni, okvetlenül!

Először is, hogy Simi mindössze egyetlen alkalommal ugrasztott ki az ágyból az éjszaka folyamán. Ez mindenképpen dicséretes dolog, csak az a bajom, hogy az alvásra vonatkozó terveit nem osztotta meg velem idejében. Ezért nem igyekeztem lefeküdni korán, gondoltam, minek elaludni hamar, ha úgy is fel kell ébrednem egy csomószor. Pedig, ha teszem azt, este 10-kor már aludtam volna, akkor akár öt teljes órát is alhattam volna egyhuzamban. Legközelebb kikérdezem a gyereket, hogy mik a tervei éjszakára.

Másodszor, hogy futottam. A teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a busz elérése céljából, és mindösszesen 50 métert, de akkor is. Úgy látom, megy nekem ez a futás dolog, úgyhogy elképzelhető, hogy jövő ilyenkor már egy teljes kilométert is le tudok majd futni. Vagy kettőt. Ha kergetnek, akár hármat is.

Keresem a gombot

Azt, amelyik kikapcsolná a gyereken a szundi funkciót. Ugyanis éjjelente hiába nyomom le, rövid időn belül újra ébreszt. Nagyon rövid időn belül... 

Néhány napja azt hittem, hogy a nyolcadik fog áttörésével végre az éjszakai alvásban is áttörés következik be, hát, nem kell aggódni, nem történt meg. Az igaz, hogy vasárnap éjjel csak háromszor, és hétfőn csak kétszer(!!!) ébredt Simon, de ez csak átmeneti javulás volt.

Pár napja úgy döntöttem, hogy számolom, hányszor ébred a gyermek, és egy-egy alkalommal mennyit vagyok fönt vele. Csak, mert kíváncsi voltam, mennyit is alszom én éjszakánként. Vettem egy jegyzettömböt meg egy ceruzát, csatasorba állítottam őket az éjjeli szekrényen, és vártam a keléseket. Meg is érkeztek szépen sorjában, én meg írtam. (Igen, beteg vagyok, tudom. De ez csak annak újdonság, aki még nem olvasta ezt itt . Aki már olvasta, az tudja, hogy megszállott módjára vagyok képes bármiből statisztikát készíteni.)

Ma kifejezetten jó éjszakánk volt, mert kétszer is tudtam két órát aludni egyhuzamban, és Simi csak ötször ébresztett. Ezzel ellentétben tegnap 4 óra 50 percet aludtam össze-vissza, azt is 5 részletben. Ez nem azt jelenti, hogy Simon olyan kegyes volt hozzám, és mindössze ötször ébresztett fel, mert amúgy kilencszer, csak voltak olyan ébredések, amik között nem tudtam visszaaludni.

Szomorú ez, kérem szépen, nagyon szomorú. Mert napközben is alig alszik, egyem meg a zúzáját. Tegnap pl. kétszer 35 percet, meg egy kicsit 6 körül. Ma eddig egyszer fél óra, és most már 20 perce ismét szundít, úgyhogy valószínűleg nem fogom tudni megírni ezt a bejegyzést, mert fel fog ébredni. 

Úgy látszik, ez a beépített szundi funkció a modern kor vívmánya, mint annyi egyéb technikai újítás. Mert anyáink szerint mi estétől reggelig egy mukkanás nélkül aludtunk újszülött korunktól kezdve. Itt konkrétan a saját anyámra és anyósomra gondolok, akik többször is elmondták, hogy az ő gyerekeik aztán úgy aludtak, mint a tök. Hát, az enyémek meg nem. Jó, egy ideig tényleg rendesek velem, sőt Simi egész 5 hónapos koráig szépen aludt éjszakánként, de aztán mindegyik kimutatja a foga fehérjét. Sajnos, szó szerint. Mert amikor elkezdődik ez a nyomorult fogzás, onnantól fogva ezek kelnek, mintha muszáj lenne. Ráadásul nekem háromból három. Ez van. Szerencsére csak 20 tejfoga van egy embergyereknek, és Simon elég jól halad, az első nyolcat pikk-pakk kinövesztette négy hét alatt. Remélem, a maradék 12 kibújik a következő 2-3 hónapban (tudom, hogy nem...) és újra alhatok.

Elfáradt

Érdemes megnézni, hogy van-e valami a tisztára suvickolt cipőben, mert a Mikulás aaaannyit dolgozott, hogy el is szunnyadt a jól végzett munka után.

Egy órával többet

Elhatároztam magamban, hogy soha többet nem untatok senkit azzal, hogy Simi mostanában nem akar aludni. Tényleg nem írok erről többet, csak most az egyszer, mert ezt muszáj.

Annyit elöljáróban, hogy a nagyok anyukámnál aludtak, mert jönnek a tesómék Pécsről anyuhoz, és a gyerekek nem akartak egy perccel se kevesebbet egymással tölteni, mint amennyit matematikailag lehetséges, ezért a célállomáson várják őket ma délelőtt.

Óraállítás volt az éjjel, mindenhol verték az emberek fejébe, hogy aztán nehogy el tessék felejteni az órát visszaállítani, mert akkor nem tudnak többet aludni egy órával. Én nem állítottam vissza (mivel a telefonom magától átáll, gondoltam, a többivel meg ráérek reggel bajlódni), biztos ezért van az, hogy nem alhattam egy órával többet. De még ugyanannyit se, mint szoktam, hanem egyenesen kevesebbet, mintegy másfél órával. Vagy valahogy így. 

Simi szokás szerint nagy nehezen elaludt, aztán én is. Mondjuk, nekem könnyen ment. Tisztára boldog voltam, hogy csak éjjel 1-kor kelt először, utána meg 4-kor (mai időszámítás szerint 3-kor). Gondoltam, most már csak reggel 7 körül fog kelni, és az nekem mennyire jó lesz. Aha, pontosan. Vagy fél óra telhetett el, mikor felnyavalygott, de visszaaltattam. Legalábbis úgy tűnt. 5 perc elteltével megint felébredt (nyilván nem is aludt), újra megszoptattam, és vissza az ágyba. Alig értem vissza az ágyba, Simike belekezdett valami nagymonológba. Nem vettem ki, máskor is volt már ilyen, visszaaludt magától. Hosszú idő múlva kaki manó tett egy kört a pelusban, legalábbis a hangok erre engedtek következtetni. Itt újabb szövegrész következett, majd a szokásos koreográfia szerint jött az újabb adag kaka. Aztán még egy. 

És itt gondoltam egy merészet. A tisztába tevés immár elkerülhetetlenné vált, és visszaaltatni se ártott volna a babát, de egy szál hálóingben elég hűvös volt a szobában. Így arra vetemedtem, hogy magam mellé vettem az ágyba, hogy fekve szépen visszaalszik kaja közben, én is alszom (és nem is fázom), aztán hű, de jó lesz mindkettőnknek. Ódákat hallottam zengeni az együtt alvás csodájáról, hogy mennyire egyszerű, csak odakapja az ember a dedet a kebelére, oszt alszanak is mindketten tovább, mintha mi se történt volna. Erre vágytam, hát megtettem. Komolyan láttam magam előtt, ahogy összebújva szendergünk, apa felébred és mosolyogva nyugtázza, hogy neki van a világon a legbájosabb felesége-kisbabája. Hát, apa tényleg felébredt. Hogy mikor, azt nem tudom, de nyilván még az előadás eleje felé valamikor. 

Natehát, Simont magam mellé vettem, annak rendje és módja szerint el is kezdtem szoptatni, be is csuktam a szemem, és vártam, hogy elaludjak. De nem tudtam, mert drága gyermekem folyamatosan a hasamat rugdalta, miközben cicivel a szájában épp az akadémiai székfoglalóját tartotta. Ez eltartott úgy 20 percig, aztán önhatalmúlag lecsatlakozott rólam, és a paplannal kezdett el játszani, hangos örömsikolyok közepette. Na, itt gondoltam azt, hogy akkor le kellene kapcsolni az éjjeli lámpát. Meg is tettem, de semmi változás nem állt be kisfiam magatartásában, így hasra tettem, úgyis úgy szokott aludni, hátha elalszik. Még a hátát is simogattam a hatásfok növelése céljából. Csendben is volt vagy 20 másodpercig, aztán egy hatalmas böffenés kíséretében gyakorlatilag telehányta az ágyamat. Felkapcsoltam a villanyt, és azt hiszem, mondtam valamit, amire így utólag nem vagyok büszke... De nem adtam fel. Apa viszont igen, nála ez volt az utolsó csepp, így fogta a cuccát, és átment valamelyik gyerek üresen álló szobájába aludni. Jól tette, a mázlista. Én viszont újra próbáltam szoptatással alvásra bírni Simit, amit ő egyáltalán nem vett tudomásul, és nem aludt el. Én viszont meguntam, visszacsomagoltam a hálózsákba és betettem az ágyába, hátha ott elalszik. Visszafelé fogtam a cuccomat, és átköltöztem apa térfelére aludni. Sajnos, el kell keserítsek mindenkit, aki arra gondol, hogy mennyire romantikus megmozdulás volt ez részemről, mármint, hogy hitvesem üres lepedőjén szándékoztam álomra hajtani fejem. Mindössze azért tettem így, mert a férjem térfele nem volt összehányva. 

Vártam, hátha felénk téved egy kóbor álommanó, és  fejbe kólintja a gaz csemetét az álmot hozó bunkósbotjával (netán álomport szór a szemére, a szelídebbek kedvéért), de semmi ilyen nem történt. Nyilván a szél szanaszét fújta az összes szolgálatban levő álommanót, és felénk pont nem szállt egy sem. Hiba volt.

Végül negyed 7-kor már nem bírtam tovább (persze, a mai negyed 7-re gondolok, nem a tegnapira, mert az már negyed 8 lenne, ugyebár), és lehoztam a kölköt a nappaliba, betettem a lenti ágyba, hogy érezze jól magát a játékok között, ha már én így megszívtam ezzel az "egy órával többet alszunk"-kal. Kb. fél óra múlva jelezte, hogy köszöni szépen, ő egészen jól eljátszott eddig, hogy édesanya örüljön, de most már álmos, és anya igazán elaltathatná. Ez meg is történt, és most édesen alszik. Én meg itten kesergek mindenkinek. Ünnepélyesen megígérem, hogy nem akarok ezentúl egy órával többet aludni, bőven megelégszem a szokásossal, csak legalább annyit engedjenek, kérem szépen...

Simon szórakoztat

Azaz, ha egész pontos akarok lenni, Simon szórakozik velem... Az utóbbi 4 éjszakából három éjjel bekakilt. De nem egyszer, áááá, nem. Először kétszer (a következő éjszaka kimaradt), utána ötször(!!!), aztán tegnap éjjel megint kétszer. Nem tudom, hogy hasmenése van-e, bár nappal nem kakil többet, mint eddig, a nátha miatt van, bár a múltkor nem volt ilyen, pedig sokkal taknyosabb volt, vagy csak nekem akar örömöt szerezni. Én erre tippelek. 

Roppant ügyesen csinálja. Azt már tudom, hogy a művelet általában több felvonásban zajlik, így nem érdemes rögtön az első adag után tisztába tenni, mert 1-2 perc múlva jön a következő porció. Ennek tudatában, jó hosszan kivárva -már, amennyire be mertem vállalni egy esetleges várakozás közbeni elszunnyadást- eszközöltem a pelenkacserét. Mindezek ellenére a tiszta pelus popóra kerülése és a gyermek egészen a hálózsákig történő visszacsomagolása után újabb adag csoki került (mindhárom alkalommal) a bugyorba. Örvendtem rendesen. Főleg, mikor a második ki-és becsomagolás után annyira sikerült a babának felébrednie, hogy egy komplett altatási ceremóniát kellett lebonyolítanom, mintegy 45 percben. Óriási élmény volt ez éjszaka fél 1 és negyed 2 között.

De a legjobb mégis az volt, mikor két éjszaka is rettenetes rotyogásra ébredtem. Először nem fogtam fel, mi történik, sem a hang forrását, sem pedig létrehozóját nem tudtam beazonosítani, édes álmomból ébredve csak annyit tudtam, hogy hallottam már valahol. Amikor sikerült felismernem, hogy ki és milyen alattomos tettel szúrt ki velem, egyszerűen nem hittem el, ugyanis az én gyerekem ilyet még sosem csinált. De mivel más gyerek és hozzá tartozó anya nem volt a szobában, szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy bizony az én kisfiam követte el a súlyos tettet, amit nekem kell elpucolnom. Megtettem. Aztán újra. És még egyszer. A harmadik után közöltem, hogy a következő után bedugaszolom a fenekét, ha azonnali jelleggel nem szab gátat a mértéktelen kakálásnak. Ez hatott. Legközelebb csak hajnalban keltem ugyanígy, de akkor a rotyogás gőgicséléssel párosult. Azt hittem, hogy az én magzatom ébren van, és sunyi ábrázattal direkt kakil, hogy engem bosszantson. De nem, a gyerek aludt! Csukott szemmel, hason fekve, bájosan gügyögve, teljes öntudatlanságban pakolta éppen a kaksit kifelé. Majdnem hangosan felröhögtem. Mikor tettem tisztába, akkor is csak pillogott, hogy kérem szépen, most mi is van? Komolyan csak arra kelt fel, hogy hámozom kifelé a sok cuccból. Édes egy kölök, na.

Tulajdonképpen nem volna olyan nagy gond az éjjeli hobbiból történő fossantás, ha nem lenne olyan körülményes Simit tisztába tenni. Ugyanis éjszaka csak romantikus félhomályt biztosítok mindenféle cselekvés elvégzéséhez, megelőzendő ezzel a teljes ébredést (nekem és Simon számára egyaránt). Az éjjeli lámpa az ágyunk mellett, a földön található, a pelenkázótól 3,5 méterre, ráadásul pelenkázáskor háttal vagyok a fényforrásnak. A legkisebb túlzás nélkül állíthatom, hogy csak tapintás útján lehet tájékozódni pelenkacsere esetén. Érzésből törlöm a gyerek popsiját, gondolván, hogy ha nappal elég 3-4 törlőkendő a popó kipuceválásához, akkor ez a mennyiség nyilván éjszaka is elegendő. A pelenkát már csukott szemmel is feladom, ebben nem akadályoz a sötét. De azért vannak meglepetések. Ma reggel például nagyot néztem, mikor vettem ki Simit a hálózsákból, és a hónaljánál barna volt a hálózsák. Felmerült bennem a gondolat, hogy ha a hálózsák ott lett foltos, akkor vajon az alatta levő rétegek mit rejthetnek? Megosztom a nagyérdeművel, íme. A pizsamán egy 10 cm-s kakifolt volt található, az ez alatt levő kombidresszt pedig egy tenyérnyi barna flepni tette vidámabbá. És hát akkor a gyerek..., na igen, ő majdnem nyakig szutykos volt, alig tudtam levakarni a hátáról a megkövült csuszpájzt. Ennyit a romantikus hangulatban történő pelenkázásról. A technikámon még van mit csiszolni. Mondjuk, inkább hagynám az egészet a csodába, nem vágyom éjjel patentul tisztába tevő bajnoki címre, ha választhatok, én inkább aludnék. Valaki legyen szíves, mondja ezt meg Siminek. Köszönöm.

Ájemzombi

Simon elfelejtett aludni. Azt hittem, a tegnapi éjszakánál nem lesz rosszabb, de tévedtem. Hogy hányszor keltem ma éjjel Simihez, azt nem írnám le. Két okból kifolyólag nem osztanék meg részleteket. Egyrészt, mert hátha olvassa olyan is a blogot, akinek még nincs gyereke, és ezzel csak elvenném a kedvét a későbbi gyermekvállalástól. Ezt semmiképpen nem akarom, úgyis fogy a magyar, ugyebár. Másrészt, mert fogalmam sincs a pontos adatról, miután elveszítettem a számolás képességét. Nagyjából a 7. és a 8. ébredés között lehetett, hogy valaki kicserélte az agyamat egy ágyúgolyóra, esetleg betontömbre vagy más dögnehéz dologra. Azért gondolom, hogy valami igen nagy sűrűségű anyag lehet, mert nem bírom egyenesen tartani a fejemet a nyakamon, egyfolytában előre akar zuhanni.

Pedig gondolhattam volna, hogy nem lesz egyszerű az éjjel. Botor módon fent voltam fél 12-ig, amivel alapvetően semmi gond nem volna, nem is kirívó eset nálam, mivel köztudottan jó alvó csecsemőm van, aki az alvásra szánt időmet tiszteletben tartja. Gyanússá válhatott volna, hogy az elalvástól az én ágyba vonulásomig már 4x ébredt fel a bébi, ami igen csak szokatlan viselkedés részéről. És ez a szokatlan magatartás az egész nyomorult éjszakán végigvonult, majd reggel 7 óra 03-kor véget vetett Simi szenvedéseimnek, és végleg felébredt. Úgyhogy most itt ülök, egy vödör kávéval az asztalon és próbálom összeszedni magam, hogy valahogy túléljem ezt a napot. Egyúttal tréningezem magam arra a szomorú lehetőségre, hogy legkisebb gyermekem is követi testvéreit, és belép a 3 évig anyjukat aludni nem hagyó gyerekek táborába. Amennyiben ez megvalósulni látszana, kérem tisztelettel, valaki lőjön főbe...

Csodás éjszaka

Ha lenne hangja a blognak, akkor igen-igen jól lehetne hallani azt az iróniát, amit jelezni szándékoztam a címben, de az írott szövegben ez nem észlelhető. Legyen szíves mindenki hozzáképzelni...

Elöljáróban csak annyit jegyeznék meg, hogy Simi jó alvó. Legalábbis a nagyobb gyerekeimhez viszonyítva, akik képesek voltak éjszakánként 6-7 alkalommal is felébreszteni. Simonnál az elalvás a kritikus pont, ez alkalmanként 5 perctől 1,5 óráig terjedő időintervallumon belül valósul meg. De ha elaludt, akkor 6 órán keresztül alszik, utána egy 10 perces röpke kajálás, majd 3 óra alvás, aztán megint egy kis kaja, majd a reggeli ébredés jön. 

Tegnap elhatároztam, hogy korán lefekszem, és jól kialszom magam, mivel reggel óta gyakorlatilag vérnyomás nélkül szédelegtem, és estére már a fejem is megadta magát. Fél 10-kor be is vackoltam magam, hogy aztán édes álomba szenderülve várjam a hajnalt, mikor csecsemőm először riadót fúj (vagy sír). Még arra se volt időm, hogy becsukjam a szemem, mikor is Simike először jelezte, hogy számomra teljesen felesleges időtöltés az alvás. Gyors visszaaltatás után 15 percnyi szendergés következett, melyből nem alakulhatott ki mélyebb alvás, mert Simi nem értett egyet azzal, hogy anya aludjon. Elhatároztam, hogy most aztán úgy visszaaltatom, hogy reggelig fel sem ébred, így gondolatátvitellel egy kis Valeriánát juttattam az anyatejbe, biztos, ami biztos. Legalábbis azt hittem. Hogy ez nem sikerült, arra csak akkor jöttem rá, mikor fél 12-kor újra nyekergett a gyerek. A szokásos szopi következett, majd -reményeim szerint reggelig tartó- alvás.

Hát, szerintem fél 4 még nem reggel. Hajnalnak is csak nagy jóindulattal nevezhető. Pedig ebben az időpontban eszméltem arra, hogy Simike nyüszög. Szopi, majd vissza az ágyba. És akkor rákezdett mocorogni. Gondoltam, csak a megfelelő pózt keresi a nyugodt elalváshoz, de nem. 10 perc után kivettem, hátha egy kis Valeriána jobb belátásra bírja. Úgy is tűnt, hogy elszenderedett, visszaraktam az ágyába, de még a villanyt se kapcsoltam le, mikor kezdődött a mocorgás. Pár perc múlva a mocorgásból gagyogás lett, amit sikongatás váltott fel. A bájos rikkanások egyhangúságát olykor-olykor egy II. világháborús repeszgránát becsapódásának zaját is megszégyenítő durrogás törte meg, időnként "éj mélyből fölzengő" férfias böffenésekkel tarkítva. Simikém visszavonhatatlanul felébredt, sajnos velem együtt. Fél 5-ig bírtam, aztán elhatároztam, hogy rettenetesen el fogom altatni azt az ebugatta kölköt, mert én márpedig aludni akarok. Hát, a szoptatás nem vált be, mert dugig lehetett a bendője az éjszaka alatt elfogyasztott mintegy három liter anyatejjel. Csak nézett rám azzal édes mosolyával, én pedig meg tudtam volna zabálni. Utána ringatással próbálkoztam, de az se vált be. Pedig mindent beleadtam, és többször is majdnem hasra (vagy más irányba) estem, mert nagyon nehéz talpon maradni csukott szemmel, mindenféle szögekben kilengve, a karunkban levő gyermek elaltatása céljából. Na jó, a csukott szem nem alapkövetelmény, de egyszerűen nem tudtam nyitva tartani. Végül negyed 6-kor jött egy kóbor álommanó, aki sikeresen alvásra bírta Simit, én pedig azzal a reménnyel feküdtem le, hogy alhatok, ameddig csak lehet. Negyed 7-ig lehetett. Mikor meghallottam a baba nyekergését, felmerült bennem, hogy beveszek egy ciánkapszulát (nem volt kéznél) vagy kivetem magam az ablakon (4 méter magasból semmi értelme, és a hajnal elég hűvös volt, még megfáztam volna egy szál pizsamában), de egyiket sem tettem. Inkább kivettem a rebellis elemet a kiságyból, megszoptattam -talán századszorra, mióta először elaludt-, visszaaludt, és én is lefeküdtem újra. 

Persze, nem sokáig alhattam, mert bokros teendőim ma a fővárosba szólítottak, így relatíve korán (7 után) kellett kelnem. Így hát hamarosan csörgött az óra. Természetesen nem csörgött, hanem rezgett, és nem az óra, hanem a telefon, de olyan jó néha ilyen múlt ezred béli szófordulatokkal élni. Még akkor is, ha egyre kevesebben vannak ezen a planétán, akik tudják még, mi az a vekker, és hogy milyen felemelő érzés -panelban akár reggelenként többször is- a szomszéd órájának  csörömpölésére ébredni. Bocs, elkalandoztam...

No, akkor ugye kimásztam az ágyból, lebotorkáltam a lépcsőn, gondosan ügyelve arra, nehogy leguruljak, amire felettéb nagy esély volt, mivel csak egy néhány tizedmilliméteres résen keresztül tudtam tájékozódni. A szemem valahogy nem akart kinyílni. Megértettem, nem is erőltettem szegényt, hadd pihenjen még egy kicsit. Gondoltam, megiszom a kakaómat, azalatt pont fel is ébredek, majd összekészülök, hogy kapkodás nélkül tudjunk indulni (a suliba, férjem által vezetett autóval, Simonnal a hátsó ülésen). 

Gondolom, senki nem lepődik meg -engem azért kicsit rosszul érintett-, ha elárulom, hogy Simike a második korty kakaó lenyelése közben felébredt... Felmentem érte, majd gyorsan neki is láttam átöltöztetni, mert tapintás alapján úgy nagyjából 1,5 liter pisi lehetett a pelusában. Kibontottam, és abban a szent pillanatban kezdett csepp kis ivadékom pisilni. Mivel nem vagyok hozzászokva a céltalan, vaktában ide-oda pisiléshez, meglepetésemben azt se tudtam, mit csináljak. Így aztán körülöttem minden csupa pisi lett. Ebben a szempillantásban úgy éreztem, hogy az én gyerekem utál engem, és mégis jó lett volna, ha kéznél van az a ciánkapszula. Egy ilyen éjszaka után még le is pislant. Hát, köszi. Na, mindegy, felocsúdtam a sokkból, gyorsan tisztába tettem, és fel is öltöztettem egyből az elmenős ruhába, hogy időt spóroljak, és tuti időben el tudjunk indulni. Tettem-vettem, készülődtem, majd indulás előtt pár perccel hallottam, hogy megérkezett a pisi jó barátja, kaka. Épp időben, gondoltam, még jó, hogy nem az autóban. Aha, Murphy meg elmegy a sóhivatalba. Mert mikor pakoljon a gyerek annyit a pelusba, hogy teljes garnitúra ruhát kelljen rajta cserélni, ha nem akkor, mikor indulnánk egy olyan helyre, ahová pontosan kell érkezni. Éljen. Komplett ruhacsere (jó, a zoknit mondjuk nem kellett), persze, az idegtől nem láttam. Gondolom, ezért tartott kétszer annyi ideig az egész hacuka átcserélése, mint általában. 

Végül jó 10 perces késéssel sikerült elindulnunk, és minden sebességhatárt gondosan betartva oda is értünk időben a suliba. 

Röviden ennyi. Minden jó, ha a vége jó, mondja a dakota közmondás. Ja, és az már csak az autóban jutott eszembe, hogy a nagy kapkodásban elfelejtettem a gyereket megszoptatni reggel. De nem panaszkodott. 11-ig simán bírta azzal a pár literrel, amit az éjszaka és a hajnal folyamán döntött le a torkán. Amúgy az autóban példásan viselkedett. Míg én bent intéztem halaszthatatlan dolgaimat az iskolában bő egy órán keresztül, ő egy pisszenés nélkül aludt, édesapja legnagyobb megelégedésére. A kis piszok.