Alapesetben ilyenkor "HTB" vagyok (= háztratásbeli, azoknak, akik annyira fiatalok, hogy nem tudják, mi fán terem ez a rövidítés. Én nem sok ilyet ismertem, és őszintén szólva, nem tudom, hogy annak idején, mikor még nem lehettek voltak munkanélküliek, nem egy szinonim kifejezés volt-e a munkanélküli nőre. Mindegy.) Szóval ilyenkor, ha Simi épp nem beteg vagy nem kell mégis dolgozni mennem, akkor itthon vagyok és háztartásozok. Komolyan, néha úgy érzem, hogy ez volna az ideális. Az egész család reggel elmegy a dolgára, én 8-ra már a fél házat kiglancolom, utána megkávézom, majd jön a másik fele, 11-re szinte készen is vagyok, csak a főzés és az aktuális vasalni való eltüntetése marad. Csak halkan jegyzem meg, hogy ez az állapot nem az, mikor egy (kettő, három, kinek mennyi adatott) kiskorúba botlik itthon lépten-nyomon az ember lánya, és minduntalan hátráltatják őt a háztartás vezetésében, mert hol éhes, hol szomjas, időnként popsitörlést kér, máskor legózni/rajzolni/gyurmázni/olvasni kell vele, mert csak nem ülhet egész nap a mese előtt hagyja őt magányosan játszani az ember, ha már együtt kényszerültek lenni. Ugye.
Ma pont ilyen "jó szerda" van (hetek óta nem volt ilyen), így a takarítás utáni tiszta lelkiismerettel lakásban vethetek véget az írástalan időszaknak, mert szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki kíváncsi rá, mi történt velünk az elmúlt időszakban. Nem, nem voltunk Föld körüli turnén, karibi üdülésen, idegszanatóriumban, csak nem volt időm írni. Most pótolom. Íme.
Január utolsó hétvégéje
Ez közvetlenül az előző bejegyzésem előtti napon történt, de bevallom őszintén, nem akartam róla írni. Az történt, hogy elhatároztam: az államvizsga után vérkomolyan elkezdek tornázni, szikár, zsírmentes testet alkotok magamnak, diétával és tornával. Mivel a térdeim borzasztó vackok, ezért a futás nem jöhet szóba (amúgy is utálok futni), gondoltam, majd a jútyúbbal lefogyok. Kerestem egy klassz videót, ami könnyűnek látszott, nem volt benne guggolás és kitörés (ezek a térdeimet gyilkolják, ilyet nem csinálok), eléggé dinamikusnak tűnt, ki is próbáltam, sőt, megtoldottam egy kis Péntek Enikő-féle fenékgyakorlat-sorozattal. A végén eléggé éreztem a csípőmet (mindkettőt), gondoltam is, hogy ez aztán fantasztikus edzés volt, nyilván építettem magamnak vagy 4-5 új izomrostot rögtön az első alkalommal, ráadásul pont az egyik kritikus helyen (hja, van még rajtam vagy egy tucat hasonló). Az izomláz nem akart múlni. Egy hét után már gyanakodtam, hogy ez mégsem az. Két hét után már nem csak gyanakodtam. Három hét csípőfájás után biztos voltam benne, hogy sikerült egy komplett, mindenre kiterjedő ízületi gyulladást kerálnom magamnak a hősies tornamutatványommal. Még mindig fáj. Azóta nem tornáztam (ízületi gyulladás esetén tényleg kímélni kell a gyulladt alkatrészt). Nyilván nem is fogytam, de nem is mertem ráállni a mérlegre. Ez az én formám.
Február első hétvégéje
Pénteken jött a húgom a fiúkkal. Szerencsére csak a későbbi vonattal, amihez 6-ra ment ki értük Kornél, így volt időm lóhalálában takarítani (azon a héten nem volt HTB-s szerdám, mert Noémivel mentünk az ortopédiára). Vágtattam Simivel hazafelé, aztán gyorsan nekiálltam rendbe szedni a házat. Mivel aznap reggel Simikén a nátha első jeleit láttam felbukkanni, egész nap azt mantráztam, hogy "csak ne legyen náthás, csak ne legyen náthás", mert a húgom érzékenyen szokott reagálni arra, ha a gyerekei mindenféle betegségnek vannak kitéve, mivel ő is dolgozik, és elég nehéz megoldania a betegápolást. Még arra is vetemedtem, hogy megkérdeztem a gondozónőt délután a bölcsiben, hogy nem folyt-e véletlenül Simi orra, hát persze hogy nem, halleluja! Mikor kipucoltam a WC-t és a fürdőt, Simikém megszólalt, hogy "Anya, picit nem jó a pocakom.". Abban a pillanatban levert a víz, mert tudtam - hát melyik anya ne tudná, miről lesz szó -, hogy hányni fog. Gyorsan kerítettem egy üres vödröt, és nem csalódtam, rövid időn belül jött, aminek jönnie kellett. Mire a tesómék megérkeztek, már túl voltunk három rókán, két komplett átöltözésen és egy szőnyegpucoláson. Csodás vendégvárás. Még két hányás után eljött a lefekvés ideje. Gyakorlott anyaként a következő felszerelést készítettem Simi ágya közelébe: egy tekercs konyhai papírtörlőt -feltörölni a padlót; 12 textilpelust -arcot törölni, illetve minden más testrészt, ahová a szmötyi kerül; egy üres vödröt a hányásnak; egy üres lavórt az összehányt holmiknak; két váltás pizsamát és ágyneműt -hogy válság esetén ne kelljen éjjel a szekrényben kutatnom; egy váltás pizsamát magamnak - sose úszom meg, hogy lehányjanak; teát, lázmérőt, lázcsillapítót. És ezek közül csak a teára volt szükség! A következő napokban sem ütötte fel a fejét további hányás és az ezzel általában együtt járó hasmenés illetve láz sem, ráadásul senki nem kapta el, így valószínűleg valami gyomorrontás lehetett. Vagy ki tudja.
Szombat este Simire a tesóm vigyázott, mert mi, a négy nagy a Lar pour lar't előadásán vettünk részt. Az első sorban ültünk, rémes volt. Nem az előadás, mert azon kiválóan szórakoztam, hanem az, hogy a fentiek állandóan azt vizslatták, hogy az első két sorban mit csinál a közönség. Borzasztó, mikor az ember képébe énekelnek vagy verselnek, kínos, feszélyező érzés, na. Akkor is, ha majd' bepisil az ember a röhögéstől.
Február második hétvégéje
Szerintem semmi különös nem volt.
Február harmadik hétvégéje
Ez volt most. Vasárnap volt a diplomaosztóm (mégis 5-ös lett a szakdolgozatom, ki hitte volna?). Eredetileg anyut szerettem volna megkérni, hogy felügyeljen Simire, de lement a húgomékhoz, így vittük magunkkal a gyereket. Várakozáson felül jól viselkedett, legközelebb is jöhet (hahaha...).
Ma
Már kipucoltam a fél házat (= nappali, konyha, fürdő, WC), a hálószobáját mindenki maga takarítja. Legalábbis mi ezt szeretnénk. Még vár rám a farsangi jelmezem végső formába öntése. Az idén mindenki valamilyen népet képvisel, én spanyol leszek. Nem, mintha bármilyen közöm is volna a spanyolokhoz azon kívül, hogy valaha tanultam spanyolul, de semmire nem emlékszem azon kívül, hogy Holá! Amint befejeztem az írást, neki is látok megvarrni a cuccot. Az egyetlen fekete szoknyámra fogok (kézzel) piros fodrokat varrni, mintegy 15 méternyit. Már megvannak a csíkok, azzal a technikával készült, amit szerintem szabadalmaztatnom kellene - akkor jöttem rá erre a fantasztikus eljárásra, mikor Ádámnak egyszer denevérjelmezt kellett készítenem, de nem volt varrógépem. Most sincs amúgy. A sima bélésselyemből, ami ugye 100% műanyag, forró ollóval szabtam ki a fodornak valót. Pikk-pakk végeztem, csak tolni kellett a szerszámot, és még szegni sem kell. Nem is tudnék mivel beszegni 25 méter anyagot, mert nincs varrógépem, amint azt már említettem, kézzel meg képtelenség, legalábbis nekem.
Most megyek varrni, hogy mikor bukkanok fel legközelebb, azt nem tudom megmondani, de igyekezni fogok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése