Jaj, ez a május, ez a május...

... ez az egyik kedvenc hónapom.

Nemcsak azért, mert végre nem kell reggel fél óráig öltöztetni a gyereket, vagy mert a májust amúgy is szeretni szokás, hanem mert ez olyan boldog hónap. Virágzik a bodza és az akác, potyognak a gyerekek.

Gyakorlatilag május elejétől elönt egy olyan hihetetlen nosztalgiahullám, ami már annyira cukormázas és rózsaszín, hogy félve írom csak le. Mert pontosan tudom, hogy 15 (és 3) éve mikorra voltam kiírva szülni, mikor mentem kórházba, mit csináltam, kik voltak a szobatársaim (!), mikor kezdtem vajúdni, és mikor hoztam világra a gyereket. Pont 15 éve. Noémit. Elképesztő, milyen öreg vagyok már!

De amúgy nem csak nálunk ilyen jó a helyzet. A napokban több ismerősömnek született gyereke, vagy tudta meg, hogy lesz (ez még titok amúgy, de nem én vagyok). Például hétfőn apósom dédnagypapa lett, de szerencsére ezzel egy időben én nem lettem nagymama :D. Evelin nek FAR-a van már másfél hete, és akkor ami még hátra van ugye, Simkém "holnap született", meg a névnapok. Tiszta karácsony :-).

20th

Éppen ilyen napsütéses idő volt aznap is, mint ma. Annyira meleg egészen pontosan, hogy a szalagavatóra (nem az enyém) felvett ruha (enyém) fölé csak a kabát került, és nem fáztam. Még este sem, amikor valahogy odakeveredtünk a Gellért-hegyre, hiába hűs dunai szellő, március eleji este, jó idő volt a kis "teraszon", ahová leültünk. 18 évesek voltunk, és akkor már két éve volt, hogy kerülgettük egymást. Aznap este viszont pontot tettünk annak az időszaknak a végére, és kezdetét vette egy új, közös időszámítás: tudtuk, hogy együtt szeretnénk tovább folytatni. Hiába voltunk még kölykök, az érzés, ami az elhatározást szülte elég erős volt, hogy kitartsunk. És kitartunk továbbra is, szeretjük egymást, felelősek vagyunk egymásért és a három gyerekünkért. Azt mondjuk nem tudom, ha a férjem sejti, hogy mit vesz a nyakába, ha velem összeáll, akkor is itt tartanánk-e, de ez már legyen az ő gondja, nem igaz?

Ma van a 20 éves évfordulónk!

Ez úton kívánok minden Ildikó nevű olvasómnak boldog névnapot, és apósomnak boldog 75. születésnapot!

...az utcát járom egymagamban...

Múlt héten, a szabad napomon, miután Simit letettem a bölcsiben, elzarándokoltam a falu túlsó végében található boltba, oda, ahová addig Simivel ketten jártunk: ő a babakocsiban - eleinte alvó állapotban, később ülve, még később ülve és be nem álló szájjal - én gyalogszerrel. Végigmentem a szokásos útvonalon, a tele szatyor a vállamon, és előttem nem volt semmi, csak az aszfalt. Pedig hosszú ideig minden nap megtettük az utat, hacsak nem ömlött az eső. Furcsa volt, hogy ezentúl nem így lesz, mert már nagyfiú, a babakocsiba is alig fér bele, bár belepréselem, mert nem akarom hazáig cipelni a bölcsiből.

Pontosan emlékszem az első sétánkra: kényszerből tettük. Simi épp kéthetes volt, a férjem kórházban feküdt, a nagyok anyukámnál voltak, hogy ne kelljen itthonról hajnalban buszozniuk a suliba. Benéztem a hűtőbe, és semmi, de semmi ehető nem volt itthon, még egy szelet kenyér sem, így aztán muszáj volt a császármetszés utáni tiltólista egy újabb pontját megszegnem (a ne lépcsőzzön, ne emelgessen, ne hajolgasson már megvolt): ne gyalogoljon sokat - a legközelebbi bolt ugyanis egy bő kilométerre van tőlünk, így ez oda-vissza kb. 2,5 km séta. Felcuccoltunk és elindultunk. Rettegtem, nehogy felébredjen, hát hogy fogok vele hazarohanni, mikor menni se nagyon tudtam (érdekes, Ádám után milyen egyszerű volt minden...), ráadásul a babakocsink sem az itteni viszonyokhoz van tervezve, bár ez akkor még nem derült ki. Végül csak sikerült bevásárolni, és életem egyik legbénább bókját bezsebelni egy öreg bácsitól.

Bácsi: De aranyos! Mennyi idős?

Én: Két hetes.

Bácsi: Látom, már jön is a következő.

Én: ??? Ja, nem, az csak a hasam, ami még nem ment vissza szülés óta, mert ugye ő még csak két hetes.

Bácsi: Elnézést, hát nem vagyok én nőgyógyász, nem tudom én az ilyeneket.

Ma megint egyedül vásároltam be, egyedül mentem végig - ezúttal direkt - ugyanazon az útvonalon. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt, ráadásul ilyen gyorsan: az ember nem is tudja, hová tűnt. Tényleg, hová?

Uborkaszezon

Ez van most családilag, ami a történéseket illeti. Valahogy semmi újdonság nincs, ami meg van, azt nem tudom dokumentálni. Ugyanis Simi elkezdett "énekelni" de kizárólag saját szórakoztatására, kérésre nem, így nem tudom megmutatni nektek.

Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megint egy világnap van (micsoda hét, juhé!) amihez hozzá tudok szólni. Ma van ugyanis az állatok világnapja (és ez okból kifolyólag olcsóbb az Aldiban a macskakaja, kellene is venni), és nekünk voltak és vannak is állataink. Rendszertani besorolásuk szerint házimacskák, az én besorolásom szerint büdös dögök/cicukák -az aktuális idegállapotomtól függően. A világnap alkalmából be is jelentettem Dagi cicánkat az állatorvoshoz ivartalaníttatási célzattal, remélem, a tervem nem borul fel, mint a múltkor.

Most viszont figyelmeztetést szeretnék közreadni az alább következőkkel kapcsolatban. Aki nem szereti a macskákat, ne olvassa tovább. Rettenetes számadatok fognak következni a nálunk megfordult/született cicákkal kapcsolatban, úgyhogy, aki nem akar sokkot kapni, az szintén ne olvassa tovább. Én szóltam!

Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer (visszaszámoltam, 2007 nyarán) valahonnan idekeveredett egy pici cica, akinek én enni adtam (pedig a férjem mondta, hogy ne tegyem), annak ellenére, hogy sose szerettem a macskákat, sőt.. De annyira nyávogott és olyan kicsi volt, hogy kénytelen voltam megetetni, a jó szívem miatt. És azóta van cicánk. Igaz, ő pár hónap múlva eltűnt, és akkor nyárig nem volt, de hiányzott, így Ádám szülinapjára hoztuk el a kettes számú, bizonyos Szilveszter nevű kandúrt, akit én nagyon utáltam. Mert nem lehetett simogatni, teljesen önfejű volt, mindig csavargott. Nem volt családbarát, így aztán annyira nem is bánkódtam (Ádám szegénykém nagyon), mikor egyszer csak eltűnt. Következő nyárig megint macskamentes övezet voltunk, de a gyerekek annyira nyúztak minket a cica miatt, hogy beadtuk a derekunkat, így hoztunk egyből két kiscicát, ők voltak szám szerint a 3. és 4. egyed. Arra számítottunk, hogy majd nem fognak elcsavarogni, mert jól eljátszanak együtt. Hát, el nem is csavarogtak, de mikor nem voltunk itthon pár napig, a kandúrkát elütötte egy autó. Helyette hoztuk 5-ös számút, szintén kandúrt, aki tévedésből egyszer a szomszédhoz ment haza és ott is maradt. 

Ádám nagyon a szívére vette, ezért elhatároztuk, hogy nem ivartalaníttatjuk a meglévő egy cicát, hanem engedjük szülni, megtartunk az alomból kettő picit. Így is történt, egy fiú és egy lány (6. és 7. cica) maradt, a többit elajándékoztuk. Mondanom sem kell, hogy a kandúr (szintén Ádámé) eltűnt, a lány azóta is itt él és virul, ő az, aki most szült utoljára. 

Ugyanis az évek során 25 kiscica született nálunk (plusz az 5 darab, amiket hoztuk valahonnan, az összesen 30 macska), ami brutál nagy szám. Ebből összesen kettőt tartottunk meg (egy közülük valahová elcsatangolt), három sajnálatos módon kimúlt, a többi (20 db) szerencsésen új gazdához került. Na, és ebből lett elegem. Nem a sok kismacskából, mert azok irtó cukik, csak abból, hogy azon izgul az ember hetekig, hogy kell-e valakinek majd, és jó helyre kerül-e meg ilyenek. Szóval, nem lesz több kiscica. Jelenleg két macskánk van, és ha rajtam múlik, ez a szám innentől kezdve csak csökkenhet.

De azért a végére rakok pár képet az eddig nálunk születettekről (jó, nem mindről), hátha valakinek van kedve megnézni a képeket a világnapra való tekintettel.

A nagy öreg, Cirmi:

És az ő első és egytlen szülésének következménye:

Ez itt 5 darab cica :-)

Az a cica, akire az egész család emlékszik, Fantom:

Dagi cicánk kiskorában:

Dagi cica "újratöltve":

Macskusz akrobatikusz I.:

Macskusz akrobatikusz II.:

Ekkora egy újszülött kiscica:

Ugyanaz 5 hét múlva:

Szintén ugyanaz, anyai ölelésben:

 

Elbújt:

 Szerénke:

A legszebb cica, aki nálunk született:

 

 Vörösök harca:

Harc a kenyérrel:

 Az utolsók közül néhány:

Cuki:

Cuki II.:

Egyszer kaptunk kölcsön nyulakat:

Négyfülű :-)

Süni, aki nálunk vacsorázik  (mostanában már a párjával):

Ennyit az állatokról. Legközelebb mással jövök.

Sport, mozgás, fittség

Aki ismer, az tudja, hogy egy kisportolt, vékony, feszes testű cicababa punnyadt, nagyfenekű, narancsbőrös ténsasszony vagyok. Nem vagyok rá büszke, nem azért hirdetem itt világ csúfjára, egyszerűen ezek a tények. Ma elmentünk nadrágot venni a férjemmel -ő mint sofőr és stylist volt jelen a nagy eseményen-, és újra meg kellett állapítanom, hogy a divatos, fiatalos nadrágok borzasztóan állanak, a kevésbé divatosak nemkülönben. Ezért van az, hogy amikor találok egy olyan példányt, amit magamra húzva nem akarom a) azonnal tükörképen hányni magam a próbafülkében, b) elmezavarodottként haladéktalanul eltávolítani magamról a nem tetsző ruhadarabot, akkor gyorsan megvásárolom, és addig hordom, amíg le nem szakad rólam (régebben: amíg ki nem hízom). Most is ez történt, kedvenc farmerem időskori anyagszétfoszlásban elhalálozott, így kénytelen voltam kitenni magam a nadrágvásárlás borzalmainak. Szerencsére úgy az ötvenhatodik felpróbált darab jól állt nem mutatott úgy rajtam, mintha nyomban szét akarna repedni a fenekemen, így meg is vettük, mielőtt híztam volna még 2-3 kilót, és az a nadrág is kicsinek bizonyul. 

De nem volt ez mindig így. Gyermekkoromban kifejezetten sovány voltam, de az az igazi zörgő csontú gyerek, nem csak olyan kis vékonyka. Kamaszkoromban sem voltam túl kövér, a főiskola alatt viszont újra csontsovány lettem, majd szépen lassan kigömbölyödtem. 

A férjem szerint sportolással sokat javíthatnék a küllememen, de nem tudom, milyen sporthoz is kezdjek hozzá. Eddigi életem folyamán nem túl sok közöm volt a sporthoz, de néhány dolgot azért kipróbáltam.

Először részt vettem két úszótáborban hét- illetve nyolcéves koromban, ahol nem sikerült megtanulnom úszni, így ezt nem is erőltettem tovább. Főleg, hogy a közelünkben nem is volt uszoda (most sincs, lévén korai gyermekéveimet ugyanitt töltöttem, csak egy házzal arrébb). 

Miután elköltöztünk a szomszéd városba, új iskolába kerültem, ahol táncolni kezdtem. Tudom, hogy a néptánc nem kifejezetten sport, de mozgás, ezért nálam ugyanaz a kategória. Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy tehetséges táncosnak bizonyultam. Mindig volt párom, ami nagy kiváltságnak számított, mert nagyon kevés fiú érezte azt, hogy neki a magyar néptáncban kellene kamaszként önnön magát megvalósítania, így komoly férfiínség volt a tánccsoportban. Sajnos, 3 év után feloszlott a csoport, mert a próbateremként funkcionáló rajz tantermet "bepadozták", így nem volt hol gyakoroljunk. Akkor azt mondta a tánctanár, hogy folytatnom kellene a Csepel Táncegyüttesnél, de nem tettem, mert messze volt. Ma már bánom, de késő bánat...

Szintén általános iskolában, talán hetedikben a vizes sportokhoz is közelebb kerültem: kenuzni kezdtem. Itt most ne a térdeplős kenura gondoljon senki  (akkoriban azt lányok nem is művelhették), hanem az ülős túrakenura. Tudom, ez sem igazán sport, de talán közelebb áll hozzá, mint a tánc.

Aztán van még a röplabda, amit szintén kipróbáltam, de nem tetszett annyira, így gyorsan abba is hagytam.

Két egymástól teljesen független tesi tanár próbált rávenni arra, hogy fussak, mert állítólag ahhoz volt tehetségem. Na, azt nem. Ha valamit soha nem csináltam szívesen, az a futás. Mindegy, hogy rövidtáv (ebben voltam jobb) vagy hosszú, szóba se jöhetett. Nem is értem, hogy egy ilyen rövid lábú lányt, mint én voltam (és vagyok most is, csak annyira már nem vagyok lány), mi a csodának akartak rávenni futásra? Azt nem az atletikusabb alkatú hölgyek szokták végezni? Szerintem igen, így nem futottam. Sőt, azóta sem. Csak ha nagyon muszáj volt, például ha mindenképpen el akartam érni valamilyen közlekedési eszközt vagy megkergetett egy kutya. De olyankor nem mindig, mert a kutya biztos gyorsabb lett volna nálam, így előfordult, hogy éjjel nekiálltam sikítani, mint az eszeveszett, mire a támadni készülő kutya (kutyák!) fülüket-farkukat behúzva eloldalogtak, és nem kóstoltak meg.

Felnőttként pár hónapig jártam konditerembe (az sport?) és néha valami torna dvd-re majomkodtam otthon (az sport?), és vége. Fényes sportkarrierem ennyiben ki is merült. 

Most se mozgok semmit. Erre nem vagyok büszke. Főleg, hogy tudom, évek óta feni rám a fogát a 2-es típusú diabétesz, a csontritkulás, különböző szív-és érrendszeri megbetegedések és a magas vérnyomás. Mozognom kell! De mit csináljak? Itt, ahol lakom, semmilyen lehetőség nincs "össznépi" sportra, csak nagy magányban csinálhatok bármit is, lehetőleg házon belül, hogy a gondjaimra bízott ded se lássa kárát hatalmas sportolási rohamomnak. Rubintréka, ugrálókötél, emeletre rohangálás? Egyéb ötlet?

A terhesség igénye nélkül

Már abban az időben anyukának készültem, amikorra nem is emlékszem. Anyukám mesélte, mikor a húgom még kicsi volt (2 évvel fiatalabb mint én), együtt szoptattunk: ő rendeltetés szerűen a gyereket, én meg gyakorlás gyanánt a sárga műanyag macimat. Aztán úgy maradtam. Nem szoptatva (mondjuk, most épp igen), hanem anyukásat játszva. Arra nem emlékszem, hogy királylányosat játszottam volna valaha. Talán akkor, mikor néha beszabadultunk a tesómmal a mamám szekrényébe, és a készleten levő összes muszlinkendőjét magunkra aggattuk: a derekunkról lelógó darab gyönyörű, lágyan libbenő ruhánkat jelképezte, amit a fejünkre illesztettünk, az vagy fátyolként ölelt minket körül, vagy parókaként funkcionált (akkoriban praktikus okokból kifolyólag rövid hajunk volt). A kendők piros, lila, zöld és tiri-tarka színűek voltak, szőke nem volt köztük.

Néha próbáltunk apás-anyást játszani, de soha nem tudtunk megegyezni abban, hogy ki legyen az apa. Valahogy nem éreztük testhez állónak a szerepet, így rövid idő után barátnők lettünk. Mindig barátnőset játszottunk, mi voltunk Kati és Mari. De ebben se tudtunk megegyezni, az valahogy nem jutott eszünkbe, hogy ezen a két néven kívül még több ezer név közül lehetett volna választani. A 80-as években nem volt telefonunk, de telefonálni akkor is szerettünk egymással, ezt pedig a fürdőkádban a zuhanyrózsával tettük.

Tehát maradtunk barátnők, mindenki saját külön családdal, apa nem volt. Felnőve rájöttünk, hogy apa igenis szükséges, így beszereztünk egy-egy alkalmasnak tűnő példányt. Beváltak.

De visszakanyarodva az eredeti témához, mindig is anyukának készültem. Terveztem magamnak pár gyereket, és utána évekig arra vártam, hogy megszülessenek. Szerencsére elég fiatalon megtaláltam a megfelelő apajelöltet, akivel megegyeztünk a gyerekszámban (4), és neki is láttunk terveink megvalósításának azonnal a boldogító igen kimondása után. Gondoltuk, kettőt gyorsan, aztán kipihenjük őket és jöhet még kettő. Megszületett a kettő, és rájöttünk, hogy elég lesz nekünk három is. De amíg ez a három meg nem született, én folyamatosan terhes akartam lenni. Komolyan. Noémi születése után tudtam, hogy a következő ősszel ismét nőgyógyászhoz akarok járni havonta. Így is történt, nem volt gond, pont két év van a nagyok között. Utána nem volt egyszerű kivárni azt a 10 évet, mikor újra babát várhattunk. Voltak hullámvölgyek, amikor annyira nem is akartam, de mindig éreztem a hiányt, amit a tervezett és megvalósított gyerekeim létszáma közötti különbség generált.

Simi tavaly megszületett, és azóta valamiképpen elmúlt a kényszer, hogy szüljek. Most valahogy teljesnek érzem a családot. Lehet, hogy csak azért, mert annyira nem volt kellemes ez a terhesség, mint az előző kettő, vagy így, száz évhez közeledve már nem szívesen vállalnám újra a kalandot, vagy kiderült számomra, hogy nem is vagyok annyira jó anya, mint amilyen lenni szeretnék, és nem akarok még egy gyereket kitenni saját magam elviselésének, nem tudom. Annak ellenére érzem ezt, hogy nagyon sajnálom Simont, mivel "igazi" tesója nem lesz, akivel bandázhatna. Nem fog tudni a fürdőkádban zuhanyrózsával a barátjával telefonálni, nem lesz senki, akivel bunkert építsen, őrülten vágtázzon fel-alá a házban és sorolhatnám. De nem teszem, csak csodálkozom, hogy elmúlt az igényem a terhességre. Lehet, hogy csak átmenetileg...

Felvételi

Már több mint egy hete esett, hogy Ádám megírta az előfelvételijét a nyolc osztályos gimibe (azóta már a pontjait is tudjuk, egész jól sikerült neki, be is adjuk a felvételi lapot). Immáron másodszorra éltem át irtózatos gyomorgörcsöt és idegbajt, mialatt gyermekem élete első komolyabb megmérettetésén vett részt. 3 éve még nem, de most eszembe jutott, hogy saját jó anyám mennyire be volt rezelve a felvételim előtt. Akkor nem értettem, mondjuk, annyira most sem, de legalább már tudom, mit érzett.

Ennek már sok-sok éve, mikor én egy még nem is létező középiskolába felvételiztem. Két ok miatt jelentkeztem: egyrészt, mert "nulladik" helyként lehetett megjelölni (Van manapság még ilyen?), így, ha nem vesznek fel, nem számít, másrészt, mert a vadonatúj iskolát pontosan a házunk tőszomszédságában építették. Így az agglomerációban lakó középiskolások életét megkeserítő napi 2x2 óra utazást megspórolhattam magamnak. Már, amennyiben felvételt nyerek az akkor már két éve beharangozott, "elit középiskolaként" induló intézménybe, amit csupa igen-igen jó tanuló, helybéli és a környező településekről válogatott, kiváló kvalitásokkal rendelkező tizenévesekkel kívántak benépesíteni. A megbízott igazgató a város (és a környék) összes iskolájában kampányokat tartott, ecsetelvén a leendő oktatási intézmény összes előnyét: rengeteg nyelvóra választható nyelvvel -egyik sem az orosz; latin nyelv tanulása -ez miért volt előny, a mai napig nem tudom; egyenruha viselése -én még hordtam iskolaköpenyt, úgyhogy az egyenruha nem zaklatott fel; szigorú, konzervatív értékeken alapuló házirend -a rendszerváltás évében jártunk, a szigorúság nem volt újdonság, de nem hiszem, hogy ez lett volna az a mézesmadzag, ami a sok nyolcadikost az iskolába vonzotta. Nyilván az sem nagyon érdekelt senkit, hogy választhatunk a gimnázium és a közgazdasági szakközépiskola között, ha leszünk olyan okosak, és bejutunk.Tartok tőle, hogy a jelentkezők többségét ugyanaz a cél vezérelte, mint engem: ez a suli közel van, pont jó lesz nekünk. A többit maximum a szüleink értékelték. A beharangozó kampánykörút olyannyira sikeres volt, hogy a 60 helyre 300-nál is többen jelentkeztünk.

Januárban írásbeli. Nem ám központi, mindenki egy napon az egész országban, á, dehogy. Akkoriban, ha valaki volt olyan eszement, és mondjuk 5-6 középiskolába is beadta a jelentkezési lapját, akár egész januárban (a nulladik helyen jelölhető iskolákba) és februárban (a "sima" iskolákba) járhatott heti rendszerességgel felvételizni, írásban vagy szóban (vagy mindkettőben), ahogy éppen a választott oskola megkívánta. A végére egész komoly gyakorlatra lehetett szert tenni, arról nem is beszélve, hogy minden egyes felvételi igazolt távolmaradást jelentett a suliból. Feltéve, ha nem egy olyan iskolába szeretett volna bejutni az ember, ami tulajdonképpen még nem is létezett. Mert akkor egy kölcsön általános iskolában, szombaton kellett megejteni az eljárást, mindenféle lógást nélkülözve. Ilyen az én formám...

Tehát egy januári szombaton indultam útnak, hogy megbirkózzam életem első igazi nagy feladatával. Csak egy picit izgultam, azt hiszem jogosan. Attól féltem, ha ez nem sikerül, akkor mekkora gáz lesz, hogy a legjobb tanulót nem vették fel. Micsoda szégyen, mekkora blamázs, rettenet! Ha jól belegondolok, azért kellett jól megírnom a nyavalyás felvételit, hogy ne bőgjek le az osztálytársaim előtt. Anyukám párás szemmel indított utamra, hogy aztán ügyes legyek ám, nagyon figyeljek, ne siessek, ellenőrizzem a feladatokat, használjam ki az időt. Ilyen és ezekhez hasonló anyai jótanácsok birtokában kezdtem neki a dolgozatoknak. A magyarral nem volt gond, emlékeim szerint csak egy fogalmazást kellett írni (de lehet, hogy egy teszt is volt az elején, 23 év távlatából elhomályosulnak az emlékek...), a matek, hát... Kicsit furcsálltam, hogy a mi oszlopunkban ülők még bőszen körmölnek (A és B csoport volt, ugyebár), míg a másik oszlopban ülők már nyújtózkodnak, szöszmötölnek, sőt, néhányan arra is vetemedtek hogy 30 perc után kivigyék a dolgozatot, mondván, ők már be is fejezték. Én meg a 45 perc elteltével sem tudtam befejezni, csak abbahagytam, mert muszáj volt.

Hazatérve anyukám remegő hangon kérdezte, hogy mi volt, mondtam, hogy semmi. Megírtam, ennyi. De mégis, könnyű volt? Az. Mi volt benne?  Feladatok. Milyenek? Mégis, nem mindegy? (Itt jegyezném meg, hogy az én gyerekeim is kb. ennyire bőbeszédűek, ha iskolai teljesítményeikről faggatózom.) 2 hét múlva jött az értesítés: magyar 40/40 pont (éljen), matematika 40/17 pont (hú, de gáz), és ezzel a csodálatos eredménnyel belépőt nyertem a szóbeli elbeszélgetésre, melynek időpontja valamikor márciusban lesz. Szülővel és ellenőrző könyvvel leszek szíves megjelenni.

A megjelölt napon (persze, hogy szombat volt ez is, a kölcsön iskolában) ellenőrző könyvemet és anyukámat a hónom alá csapva el is indultam elbeszélgetni. Várakozás közben meglepődve vettem tudomásul, hogy rajtam kívül mindenki tanul. Volt akinél magyar könyv, másnál matek cucc, sőt, akadt, akinél kémia(!) tankönyv itta az izzadságot a delikvens tenyeréről. Anyám kérdezte, hogy én melyik könyvemet hoztam magammal. Mondtam, hogy az ellenőrző könyvemet, mert azt kérték. És különben is, én BESZÉLGETNI jöttem, ne kérdezgessenek tőlem semmit. Anyukám alapjáraton is eléggé izgulós fajta, így már addig is rogyadoztak a térdei az idegességtől, de akkor már félő volt, hogy mentőt kell hívni hozzá. Végül kibírta élve, amíg ránk került a sor. Addig a kiérkezőktől megtudtam, hogy sok tanárral fogok szembe kerülni, akik mindahányan valamely tudományterület szakavatott ismerői, és azért vannak jelen, hogy feltérképezzék a jelentkező bizonyos tantárgyakhoz való viszonyát. Persze, nem az érzelmi kötődésre voltak kíváncsiak, inkább arra, mennyire mélyen ismeri a nebuló az adott tantárgy bugyrait. Így hát volt, akihez történelmi máshoz földrajzi, megint máshoz a biológia tárgyköréből való kérdést intéztek. Szép kis beszélgetés, mondhatom...

Bementünk, majd rögtön az első kérdést nem is tőlem, hanem jó anyámtól kérdezték, még pedig azt, hogy rosszul van-e. Mondta, köszöni, jól van, elhitték neki. Aztán én kerültem terítékre. Maga az Igazgató Úr (magyar-történelem) kérdezte meg, hogy miképp lehetséges, hogy maximum pontos magyar dolgozat mellé képes voltam egy 17 pontos matekot prezentálni. Még válaszolni se tudtam, mire meg is felelte a saját kérdését: " Ja, "B" csoport volt? Ó, azoké mind rosszul sikerült, az sokkal nehezebb volt, mint a másik." 

Így, az első kérdésen szerencsésen túl is voltam, majd Arany Jánosra terelődött a "beszélgetés". Elmeséltem, hol született, meg egy-két dolgot, ami épp eszembe jutott róla. Tudok-e verset tőle? Családi kör. Idézni tudok-e? "Este van, este van: kiki nyúgalomba!..."  Addig tudtam, hogy "nagyot koppan akkor, s azután elhallgat". Az ez utáni sorokat -nagyjából a vers 99%-át- csak tartalommondás szintjén tudtam volna idézni, ezért gondoltam, itt majd megállok, és bátran megkérdezem, hogy elég-e. Már nyitottam volna a számat, mire a tiszteletre méltó Igazgató Úr közölte, hogy hagyjam abba, látja, hogy tudom. Aha. Hát persze, hogy tudom, én ne tudnám?! Azt hiszem, Arany János döntötte el a sorsomat. Itt még volt egy rövid párbeszéd arról, hogy hová adtam még be a jelentkezési lapomat (két közeli gimnáziumba). Válaszomat hallván a direktor felugrott ültéből (anyukám majdnem elájult), és felbődült (anyukámat majdnem újra kellett éleszteni), hogy "De hát oda minden hülyét felvesznek!" Nem akartam humorral elütni a dolgot, hogy akkor nekem pont jó lesz, mert épp azt közölte a vezér, hogy megígéri nekem, felvesz a gimnáziumba, mert nagyon jó lett a magyar dolgozatom, és látja, hogy irtó tehetséges vagyok. Reméli, hogy oda szeretnék menni, nem a közgázba (naná, hogy nem, olyan matekkal), mert a matek felvételim miatt azt nem ajánlaná. Majd biztosított róla, hogy találkozunk még. Tényleg találkoztunk.

Akkor még nem tudtam, de mára nyilvánvalóvá vált, hogy egy családi tradíciót keltettem életre azzal, hogy a szomszédba jártam gimibe. Mert a húgom is ott tanult, 3 éve Noémi is oda jár, és, ha minden jól megy, Ádám is folytatja majd a hagyományt, és jövőre ott kezdi meg az ötödik osztályt. Csak még hátra van egy szóbeli elbeszélgetés... Amin én nem akarok részt venni, mert biztos, hogy rosszul lennék az idegességtől. Hogy bírta ki anyukám élve azt a pár percet, nem tudom. Nekem már most 200 a vérnyomásom és remeg a kezem, ha csak rá gondolok is...