Mátra, wellness, láblógatás

Sokcsillagos hotel a Mátra tetején, van minden: ilyen-olyan medencék, fitness-terem, remek félpanziós ellátás, a szauna üvegfalán keresztül a kilátás pazar. Álmunkban sem gondolunk a munkára, csak élvezzük az édes semmittevést, a jó levegőt, bár esik az eső, így a kirándulást elektromos autóval hajtottuk végre. Épp borozni indulunk, most le kell tennem, majd írok sms-t.

Ezeket mondta a férjem a két telefonbeszélgetés alatt, amit váltottunk egymással az elmúlt két napban (sms-t nem írt). Ugyanis ő és a munkatársai élvezik a Kékestetőn helyet foglaló szálloda kényeztetését a tavalyi évben elkövetett sikeres munkájuk jutalmaként. Hát kérem, ez az, amikor megbecsülik az ember munkáját, és elismerésük jeléül, valamint a további kemény munkavégzésre ösztönzendő kényeztető (munkafeledtető, rekreációs stb.) jutalompihenéssel fürdetik tejben-vajban (esetünkben jakuzziban) a munkavállalót. 

Én ezalatt itthon vagyok az összes gyerekkel, dolgozom, esőben ronggyá ázva gyalogolok az oviba/munkahelyre/munkahelyről, mint rendesen. Hiába keresek, nem kapok a gyereknek sok üzletben sem gumicsizmát (későn kaptam észbe, tudom), így tönkre ázik az edzőcipője, benne a zoknija, benne a lába. Most köhög. Jó, nem hiszem, hogy csak ezért, picit tegnap is köhécselt, de ma már nagyon.

Mindegy, úgy gondoltam, hogy én is pihenek egy kicsit. Ezért tegnap előzetes elhatározásom ellenére nem kapcsoltam be a mosógépet, nem szedtem le és vasaltam ki a száraz ruhát, nem írtam kórlapot és fejlesztési tervet a gyerekeimnek és nem csináltam meg táblázatban az ovis programot. Helyette olvastam és még 10 óra előtt elaludtam. Biztos meg fogom bánni, mert most minden a nyakamba szakad és 2 napom van csak elvégezni és éjjel is dolgoznom kell ahelyett, hogy délután kényelmesen megcsináltam volna. De ennyi kényeztetés nekem is jár.

Szülinapi ajándékok

Nálunk úgy van, bár ezt talán már említettem, hogy úgymond blokkosítva vannak a piros betűs ünnepeink. Ez eredendően tök véletlenül alakult így, mert a férjem és az én szülinapom között mindössze 9 nap van. Úgy intéztük, hogy a házassági évforduló - férj/apa szülinapja - feleség/anya szülinapja három hét alatt letudódjon. Ha már úgy is benne vagyunk az ünneplésben, akkor gyorsan túl vagyunk mindenen, és kisebb a valószínűsége, hogy valamiről elfeledkezünk (én sose felejtek el amúgy semmiféle szüli- vagy egyéb napot. Akkor ki lehet az?). Miután Noémi megszületett, az ő világra jöttéhez komponáltuk a többi gyerek fogantatását majd megszületését, így a gyerekek születésnapja is egy három hetes intervallumon belül szóródik. Mondjuk a május 20. és 21. között nincs nagy különbség, de Ádám kiegyenlített a június 12-ével. 

A gyerekek szülinapjával nincs is gond, ami az ajándékozást illeti, de én egyre nagyobb bajban vagyok, ha a férjemnek kell adnom valamit. A házassági évfordulóra nem igazán ajándékozunk, inkább ellógunk valahová, ha a csillagok állása is megfelelő, de a születésnap az más. Én a magam részéről utálom azt a kérdést, hogy "És mit szeretnél a születésnapodra?". A férjem mindig megkérdezi, és én mindig azt válaszolom, hogy mindegy. És tényleg az. (Jó, hát a háztartási gépeknek speciel nem örülök, sőt, kifejezetten megbántódom az efféle ajándéktól, de erre tíz-egynéhány év alatt a férjem is rájött, és az utóbbi években nem kaptam se kuktát, se serpenyőt.). Szégyen és gyalázat, de néhány éve én is megkérdezem, hogy mit szeretne, ő meg folyton azt mondja, hogy semmit. Ennél azért a mindegy szerintem sokkal jobb válasz. Úgyhogy állandóan gondolkodnom kell, mit is adjak. Az a baj, hogy a férjem mindig drága (persze nem százezres nagyságrendű, az azért tényleg túlzás volna, és a büdzsénk nem is ennyire bő) ajándékot vesz nekem, és ez frusztrál, mert az ő szülinapja előbb van, és én mindig nagyságrendekkel kevesebbért ajándékozom meg, és előfordult már, hogy az általam fenomenálisnak vélt ajándék óriási mellélövés volt.

Az idén is például jól befürödtem az ajándékkal. Volt egy tök jó ötletem, de azt elvetettem, mert lett egy másik, sokkal jobb. A férjem új hobbija a koktélpancsoláskeverés. Tette mindezt úgy, hogy semmiféle eszköze nem volt hozzá, csak egy (nem koktélos) pohara és egy jégkockatartója. Ez persze nem zavarta őt abban, hogy nap mint nap koktélok tömegét gyártsa. Így azt gondoltam, hogy meglepem egy koktélkészítő szettel. Meg is történt, a készlet remek, sokáig kutattam a neten, míg rátaláltam arra, amiről azt írták: kiváló minőségű cucc, tökéletes otthoni játszadozáshoz koktélkészítéshez. Van benne shaker, mérce, valami fa izé amivel valamit kell csinálni, meg valami rugós csoda, aminek a használatáról semmit nem tud(unk) és egy könyv 150 koktél receptjével. Ezen kívül 4 koktélos pohár és némi díszítőanyag is a csomagba került. Én már láttam magam előtt a férjem üdvözült arcát, amint megpillantja az ajándékot, és azon melegében belekezd a koktélkeverésbe, és addig abba sem hagyja, amíg tart a kánikula. Aha. Megnézte, elmondta, hogy szuper ajándék, visszacsomagolta, és azóta is ott van a doboz, ahová akkor tette. Egy milliliternyi koktélt nem kevert vele. Ennyit a nagyszerű ajándékomról :-(. Jobb lett volna, ha tényleg válaszol a kérdésemre, és azt kapta volna, amit igazán szeretne. Majd jövőre.

Ő is feltette a kérdést, én válaszoltam, hogy mindegy. Erre mondta, hogy akkor válasszak ezek közül: varrógép, bicikli, közös hétvége valahol, valamikor, illetve pár "újrakezdő" óra vezetésből. Én a közös hétvégét szerettem volna, ezért úgyis könyörögtem már hónapok óta, de nem mondtam, mert ugye drága, meg mi a csudát csinálunk a három gyerekkel egy egész hétvégén keresztül. A varrógép régi álmom, de egyrészt nem tudok varrni (hiszen nincs varrógépem, amin megtanulhattam volna), és ez is drága. A vezetőleckéket nem akarom, mert így is, úgy is muszáj lesz, és nagyon nem fűlik a fogam hozzá, és ez nem is ajándék szerintem. Maradt a bicaj. Eredetileg tavaly szerettem volna egyet (nem, nem a születésnapomra, hanem csak úgy, mert kell a gyerek közintézménybe hurcolásához), de én egy használt, de jó állapotú olcsóra gondoltam. A férjem szerint új kell mindenképpen, de a normális új bicajok tényleg nem olcsók, annyira nem, hogy teljesen leesett az állam, mikor egy-két biciklibolt honlapján nézelődtem. Ennyit biztos nem adunk a kerékpárért, akármennyire jó is.

A minap történt, hogy a szomszéd háza előtt egy szép kék autót láttunk hatalmas masnival a tetején. Tanakodtunk, hogy mi okból lehet ott (a szomszédunk karosszériás, mindenféle autók szoktak állni a ház előtt). Estére kiderült: a feleségének szülinapja volt aznap, és a ház előtt álló masnis, sötétkék kombi BMW az ő születésnapi ajándéka. 

Azt hiszem, simán elfogadom a biciklit szülinapomra :-D!

La Romantica

Az imént írtam, hogy egy gyerekünk sem tartózkodik lakáson, sőt falun belül. Ez az elmúlt 3 év, 2 hónap, 3 hét és 2 nap alatt, mióta Simike megszületett, még sose fordult elő. Mi, gyarló nagycsaládos szülők úgy gondoltuk, hogy magunkra fordítjuk a szoba kulcsát a hirtelen támadt szabadságot, romantikus hangulatba kerülünk és úgy is maradunk ameddig csak lehet.

A férjem dolgozni ment, majd hazajött és egyből fejest is ugrottunk a romantikába: felvázolta, hogy ma este érkeznek az égre a Druidák Perseidák egy "csak most, csak önnek, soha vissza nem térő alkalom" keretében. Vagyis ezrével fog hullani a meteor, mi ez, ha nem a romantika csúcsa, tiszta hálivúd, megnézzük! Mondtam is, hogy jó. Én azt hittem, kimegyünk a kertbe és bámuljuk az eget, maximum elzarándokolunk a gátra, és onnan nézzük, ott jó nagy az ég nem takarják el a fák az eget, a szúnyogok ellen meg majd felöltözünk. De nem ám! Édesuram azt találta ki, hogy elautózunk a Normafáig, ahol jó sötét van, onnan aztán az összes Ida lehullását végignézhetjük. Jóvan, mennyünk.

Mielőtt fél 9 után felkerekedtünk, megnéztünk egy romantikusnak cseppet sem mondható filmet valami pszichopatáról. Felejthető.

Végül elindultunk, vittük a két négyzetméteres családi kempingplédet meg valami mackófelsőt, mert féltünk a hidegtől. A Normafánál meglepődve tapasztaltuk, hogy este fél 10-kor nincs parkolóhely, mert gyakorlatilag a fél ország kivonult testületileg hulló csillagra vadászni. A nagyréttől vagy fél kilométerre sikerült is megállnunk, aztán visszagyalogoltunk. És egyre csak lepődtünk és lepődtünk megfelé, mert 1.) nem volt annyira sötét, mint amit írtak az interneten (ezt én nem tudtam, a férjem mondta, hogy ott olvasta, hogy a Normafa egy fényszennyezéstől mentes, csillagbámulásra meglehetősen alkalmas hely a Városligettel (!) és a Gellért-heggyel (!!!) egyetemben); 2.) annyi ember és állat volt mindenfelé, mint valami fesztiválon; 3.) olyan meleg volt, hogy csak na.

Nagy nehezen sikerült a plédet leteríteni, mert mindenhol más emberek/családok plédjei, állványos távcsövei, piknikkosarai voltak szanaszét. Leheveredtünk, és tök jó volt, mert láttunk vagy 10-15 csillagot az égen! Igaz, nem olyan szép erősen, mint itthon, meg rengeteg volt a felhő is, de gondoltuk, csak lesz valami hullás, és hát a romantika ugye.

Vártunk, vártunk, közben hallottuk a körülöttünk lévők ordítását/sikítást/ugatását/beszélgetését. Csak egy a sok közül:

Egyik lány (a hangja alapján fiatal): - Hé, te itt eldobod a szemetet a természet lágy ölén? (röhög)

Másik lány (ő sem lehetett idősebb): - Miért, most mi van, ez csak papír, az meg úgyis feloldódik!

Egyre csak vártuk Idáékat, akik 9 utánra ígérték jöttüket a csillagászok által, de nem voltak sehol. Vagyis ezt így nem merem kijelenteni, mert rövid várakozás után már csak 4-5, még később 0, azaz nulla darab csillag volt látható -vagy inkább nem látható- az égen, annyira felhős lett az ég. Így simán lehet, hogy a felhők fölött csak hullt, hullt a sok csillag, csak mi nem láttunk belőle semmit. Végül felkerekedtünk -nem mi voltunk az elsők- és otthagytuk a romantikus helyszínt felhőstül, piknikkosarastul, rohangáló gyerekestül, őrjöngve ugató kutyástul, mindenestül.

Hazafelé jövet elköltöttünk egy romantikus vacsorát az egyik útba eső Mekiben. Pont az után, hogy elhatároztam, megcélzom az ideális testtömegemet, amely egy internetes kalkulátor szerint egészen pontosan 57,7 kg. Ez annak ellenére nem látszott elérhetetlennek, hogy fogalmam sincs a pillanatnyi súlyomról, mert csak a jó ég tudja, mikor mertem utoljára mérlegre állni. Mindegy is, mert annyira erős volt bennem az elhatározás, hogy aznap csak müzlit, gyümölcsöt, salátát meg valami kis kolbászt ettem. Minden bizonnyal ezért voltam olyan éhes éjjel 11-kor, hogy bezabáltam egy valamiburgert, ittam egy csomó kólát és eltüntettem egy csokis shake-et. Ennyit az ideális súly eléréséről.

A végén egy darab csillagot nem láttunk lehullani, pedig itthon a kertben akár láthattunk is volna. Nem baj, majd jövőre, hátha megint lesz egy romantikus esténk.

Egészséges önzés -bukta No.1.

Nem volt valami kellemes éjszakánk. Holnap ugye kezdőik az új tan/munka/mindenféle év, amit komoly elhatározással teljes erőbedobással szándékoztam elkezdeni. Aki figyelemmel kíséri a családi egészség alakulását, az tudhatja (aki nem, annak mondanám), hogy Simikém december 5-én volt  utoljára bölcsiben, először a bárányhimlő, később a téli szünet számlájára írható az egy hónapnyi lógás.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az egy hónap alatt semmi baja nem volt, picit folyt az orra, de nem az a zöldes csiga-féle váladék, csak olyan szerény, átlátszó formátumú, így joggal bízhattam abban, mintegy 48 órával a gyermek tervezett bölcsibe adása és saját munkakezdésem előtt, hogy már semmi boríthatja fel terveinket. Hahaha... Hogy ne menjen minden könnyen, és legfőképp azért, hogy jól induljon az év, Simmedli produkált éjjel egy kisebb fajta kruppos jelenetet. Rohamnak nem mondanám, mert ehhez képest kiskutya füle sem volt az a köhögés, amit hallatott, de minden kétséget kizáróan kruppos köhögés volt, így magabiztosan dugtam a kúpot hajnali háromnegyed 4-kor a fenekébe. Ezt megelőzően már 4-szer felébredt, és a második után már sejtettem, hogy valami készülődik, aminek én nagyon nem fogok örülni, de bíztam benne, hogy mégsem. De, mégis, így aztán nem vártam semmire, ahogy elkezdte a semmivel össze nem téveszthető köhögést, kapta a kúpot. Mivel a gyógyszerek a földszinten találhatóak, a hálószobák meg az emeleten, így gyerekkel együtt lecaplattam, felébresztve ezzel a férjemet, aki ugye a nappalinkban hál, ami ugye egy légtérben van a konyhával, azaz a krupp-kúp fellelési helyével. 

Hiába alig 5 perc telt el Simi ébredése, a kúpozás és a gyerek ágyba történő visszahelyezése között, úgy felkelt, hogy nem bírtam visszaaltatni. Így fél óra nyűglődés után magam mellé vettem, ő el is aludt, én viszont hajnali (reggeli...) 5 után is fent voltam még. Szerencsére Simi jól aludt, így negyed 8-kor kelt legközelebb, amivel egy füst alatt le is rendezte az éjszakai alvást. Én meg nem láttam kettőig, mert éjszaka fél 12 (nem sokkal azelőtt aludtam el a tévé előtt...) és hajnali 3/4 4 között 4-szer keltem fel, aztán 5 után sikerült visszaaludnom. Na, el is jutottam arra a komoly elhatározásra - miután a gyermek közölte, hogy mindenáron le akar menni, és semmivel nem tudtam őt rávenni, hogy elálljon a szándékától -, hogy akkor 3/4 8-kor levonulok vele, majd megkérem a férjemet, hogy vigyázzon még rá egy kicsit, mert nagyon fáradt vagyok, hiszen alig aludtam az éjszaka. Elhatároztam, de tényleg. Lementünk, majd a következő párbeszéd hangzott el köztünk, miután felkelt a férjem is:

Én: - Jó reggelt!

Ő: - Jó reggelt! Akkor én most felmegyek még aludni.

Én: - Persze, menjél csak!

Ennyi.

Családi sikerek a toalett körül

Hát, kérem szépen most dicsekedni fogok. Úgy tűnik, Simi pikk-pakk szobatisztává vált (remélem, nem kiabálom el a dolgot). Szerda óta csak odamegy a bilihez, lehúzza a gatyóját és elintézi kisebb-nagyobb dolgait. (Jelzem, ugyebár hétfőn kezdtük a projektet.) Sőt, ha nincs a közelben bili, szól, hogy valami készül, és minél előbb juttassák a bilihez, mert ha nem, könnyen megbánja a lassú rokon. 

Azért ha elmegyünk valahová, még adok rá pelenkát, de mindig szárazon veszem le róla. Sőt, a délutáni és éjszakai alvás után is. Ezt mondjuk nem értem, nyilván átmeneti dologról van szó, de azért ennek is örülök.

A másik hatalmas örömöm, hogy vettünk új vécédeszkát, sőt, a férjem kérés nélkül azonnal fel is szerelte a régi helyett. Ami amúgy nem annyira régi *, épp 8 éves, mint a házunk, de valahogy olyan rossz minőségű volt (pedig órákon keresztül kerestük a megfelelőt több áruházban is, nem is értettem, minek ennek ekkora feneket keríteni), hogy nagyon hamar elkezdett a belső pereme rohadni valahogy szétmállani. Nem műanyag volt, hanem MDF (a férjem szerint a műanyag gagyi, ő arra rá nem ül), és egyszerűen megadta magát a ráfröccsenő víznek és tisztítószereknek. Évek óta könyörgök, hogy vegyünk újat (broááááf volt minden egyes klotyópucolás), de nem vettünk (senkit nem zavart, csak engem, mivel én pucolom a vécét), egészen a mai napig. Elmentünk az Aldiba, ahol elkezdtem győzködni a férjemet az új vécédeszka feltétlen való szükségességéről, amit viszonylag rövid idő alatt el is ismert, így jött velünk a kincs: egy hófehér vécéülőke. Mellesleg műanyag, gondolom, ez nem fog két éven belül ránkrohadni, és előbb-utóbb a férjem is megbarátkozik vele, talán még rá is ül, ha olykor-olykor úgy adódik.

*Pedig lehetett volna régi is, mert mikor építkeztünk, az egyik rokonunk felajánlott egy, a birtokába ki tudja honnan került használt fa vécéülőkét, hogy ezzel is csökkentse az építkezéssel járó tetemes kiadásainkat.

Hányadán állunk a macskákkal?

Az úgy volt, hogy az első cicánk után, aki csak úgy "idelett" hozzánk valahogy, és aztán pont ugyanúgy el is tűnt, közös megegyezéssel lett(ek) újabb macská(i)nk. Vállaltuk, hogy mi, felnőttek etetjük, gondozzuk, szeretgetjük felneveljük őket addig, amíg nálunk óhajtanak élni, vagy amíg el nem pusztulnak. Akiket nem vállalunk, azoknak szerető gazdát keresünk vagy megszüntetjük a kiscicák halomra születését az udvarunkban. Úgy mentem bele mindebbe, hogy én tulajdonképpen világ életemben utáltam a macskákat, nem is volt tapasztalatom velük, kb. annyit tudtam róluk, hogy nyávognak. Viszont velem ellentétben a férjemnek évtizedes gyakorlata volt már a macskanevelés területén, ugyanis nekik mindig volt cicájuk, így hát bátran rá mertem bízni a cica (később cicák) felügyeletét.

Ő tökéletesen tisztában volt a témában való totális analfabetizmusommal, így mikor felajánlottam az első, ki tudja honnan hozzánk került cica véglegesítésekor, hogy akkor elmegyek és veszek neki valami tányért meg eleséget a boltban, tisztára elképedt arccal rám nézve közölte, hogy majd ő megy el a boltba és ő vesz tányért meg kaját, mert én azt se tudom, hogy milyen tál kell egy macskának, azt meg főleg nem, hogy mi kell bele. Nem tudtam, hogy a cicáknak igényei vannak tálilag (Zsolnay porcelán netán?), de a macskakaját biztos megismertem volna, mert tudok olvasni, de ha nem is tudnék, mindegyiken van egy macska, a gyengébbek kedvéért.

Így indult. Aztán, mikor megszületett az első (h)alom kiscica -persze, a férjem épp csapatépítő tréningen volt, telefonon mondta, hogy nem bolondult meg a Cirmi és nem is halni készül, csak szülni fog mindjárt, és akkor milyen szülőhelyet készítsek, és lehetőleg ne egyet, hanem többet, hát mondom, neki volt már tapasztalata-, utána nekem kellett gazdát keresni nekik, aztán én intéztem az állatorvost az ivartalanítás miatt . Én vettem meg mindenféle bolha és egyéb élősködő elleni szereket, és én juttattam azt a macskába/ra. Ez azóta is így van. Az kismacskák (és a nagymacskák is) az én gondommá váltak, az eredeti közös felelősségvállalás ellenére. Daginak is én foglaltam időpontot (négyszer!!!) az állatorvosnál, hogy kimiskárolja -igaz, egyszer sem sikerült megvalósítani a tervet, pedig a férjem is próbálta bedobozolni-, én kerestem gazdát az összes eddigi kölykének (a mostaniaknak is én fogok), én kínlódok folyamatosan a bolhacseppek és a féregtelenítő rendeltetési helyére juttatásával (kivéve ezt az utolsó alkalmat, mert muszáj volt segítséget kérnem a férjemtől, hogy lefogja a nyamvadt állatot, mert anélkül nem tudtam volna végighúzni a pipettát a hátán, de rendes volt, szó nélkül segített). Azért, mert megszerettem a macskáinkat. A világ összes többi cicáját még mindig nem kedvelem egyáltalán, de a mieink mások, a szívemhez nőttek. Még a picikék is.

A helyzet az, hogy azt mondja, őt nem is érdeklik a macskák. Hagyjam békén a kiscicákkal, kit érdekel, hová akar szülni a mamacica, mennyit és mit esznek, mit játszanak, meg úgy egyáltalán. 

De akkor mégis, mondja már meg valaki, mikor tegnap este elkezdett szakadni az eső, és az volt az első gondolatom, hogy remélem, nem folyik be a víz a macskákhoz, de nem mertem mondani, mert őt úgyse érdeklik a cicák, miért kérdezte meg egyből, hogy "Remélem, nem folyik be a víz a macskákhoz!"??? Na, hát csak szereti őket, nemde?

A kétszázadik bejegyzést

a férjemnek ajánlom sok-sok szeretettel, ugyanis ma van a 15. házassági évfordulónk!!!

Ennyit fűznék csak hozzá 

Majdnem ugrott az ingyen tankönyv...

Ugyanis közel másfél órányi szoptatás-simogatás/ringatás-aludjmárlégyszívesmertmegbolondulok után úgy gondoltam, hogy vagy idegösszeomlást kapok, vagy agyoncsapom az aludni nem hajlandó kölköt. Mivel nem akartam anyagilag megkárosítani a családot, hogy bárkinek is baja essék, ezért inkább nem kaptam idegrohamot, hanem megkértem a férjemet, folytassa - és egyben sikeresen fejezze is be - Simi elaltatását. Ez pont 35 perccel ezelőtt történt, és még mindig nem jött le. Most akkor az lehet, hogy 

A) ő csapta agyon a gyereket, és amíg nem találta ki, hogy magyarázza meg a rémséges tettet, nem jön le

B) még mindig azt várja, hogy elaludjon a gyerek

C) már rég alszanak mindketten.

Szereti a gyerekeket, komolyan

A múltkor írtam, hogy a férjem (lélekben már) megvált ósdi telefonjától, és beruházott egy valódi, igazán okos készülékre. Pillanatnyilag épp a régiben elmentett telefonszámokat böngészi és írja át az újba. Időközönként feltesz nekem olyan kérdéseket, hogy "Te, nem tudod, ki az az XY?" vagy "Ismerek én WZ-t?" esetleg "Nem ismerős neked az a szám, hogy 06606542315099, mert csak annyit írtam oda, hogy T, de fogalmam sincs, ki lehet.". Eddig még nem tudtam neki segíteni. Jó, az elején mondtam, hogy simán csak tegye át a kártyát egyik készülékből a másikba (nem, mintha ő nem ismerte volna ezt a lehetőséget), de a régi olyan régi, hogy az újba nem is jó a kártya :-).

Na, szóval lett ez az új telefon, és ezzel egyidőben, ha lúd, legyen kövér alapon, az én férjem regisztrált a legnépszerűbb közösségi portálra is.  És akkor itt jön az a rész, amiről a cím szól. Mert tegnap egész este, sőt, kicsit még éjjel is, a fényképeinket böngészte, hogy miket is tölthetne fel közülük mindenki általi megcsodálás céljából. Természetesen előbb-utóbb eljutott a gyerekek albumaihoz is. Nézegette őket, majd megszólalt:

- Hát, nem tudom. Ez az egész szülés-dolog engem nem érintett meg. Ott voltam, meg minden, de ennyi. Ráadásul ezek a kisbabák is milyen rondák. Mindenki azt mondja, hogy szépek, de most nézd meg, tiszta ráncos, és hát elég csúnya is (amúgy épp Simit nézte). Ezen a fotón meg tiszta ragya a képe, rémes.

Gondolom, ezért történhetett, hogy a randa kis kölkeinkről egy darab fotót nem tett fel, viszont a kollégáiról, akik valóban nagyon mutatósak mind egy szálig, kilenc került fel a világhálóra. Lehet, hogy azért született három, hogy majd végre az egyik szép lesz? Most akkor nem sikerült? Érdekes, nekem annyira tetszettek az első pillanattól fogva, olyan kis helyes, cuki volt mind.

Pedig amúgy szereti őket. Mindet.

Boldog

születésnapot kívánok a férjemnek!!! Ugyanis ma van neki. Születés történetre senki ne számítson, azzal nem tudok szolgálni. Az családi legendákból annyit tudok, hogy egy hónappal hamarabb érkezett és picike volt. Mára már nem siet sehová és meg is nőtt rendesen.

A tavalyi szülinapját egy béltályog kioperálásával és néhány napos kórházi pihenéssel ünnepelte. Remélem, ez most elmarad. Bár, vannak félelmeim, mert tegnap kellett visszamennie kontroll vérvételre, aminek ma jön meg az eredménye, bízom benne, hogy az ünnepre való tekintettel kifogástalan lesz az eredmény, és holnap el tudunk utazni.

Keresetem valami jó számot, de csak a Halász Judit-féle és az Alma Együttes szülinapos nótáját ismerem, így inkább ezt kapja tőlem. Nem videoklip, de csak ez volt a jútyúbon:

Igenis tudnom kellett volna!

Tegnap, miután hazaérkezett, szokás szerint feltettem a férjemnek azt a semmitmondó, ócska kérdést, hogy mi volt a munkahelyén. Ő közölte velem, hogy semmi, bár nem is volt ma a munkahelyén, mert Veszprémbe ment(ek) egy ügyfélhez. Hogymivan? Igaz, reggel szép nadrág és ing plusz cipőmustra volt, de azt hittem, hogy az időnként előforduló "céges reggeli" nevű összejövetelre megy. Nem, ő Veszprémben volt. Én meg rákérdeztem, hogy nem lett volna-e illendő ezt nekem elmondani valamikor? Mire ő, hogy ugyan minek, hiszen reggel ugyanakkor ment el és délután ugyanakkor jött haza. Nem mindegy, hogy közben hol dolgozott? 

Most komolyan, én vagyok a hülye, aki mindenkinek minden lépéséről tudni akar (kismama, aki sehová se megy, legalább azt tudja, mások hol vannak), vagy a férjem az, aki kevés infóval lát el engem? Mert mi van, ha valami történik vele (ez az egyik, sőt, talán az egyetlen félelmem), jön a rendőr, én meg közlöm, hogy á, az nem az én férjem, ő nem is járt arra, mert máshol dolgozik. Aztán kiderül, hogy mégis. Vagy valami történik itthon, és haza kell ugrasztanom (mint mikor Simit várva váratlanul nem engedtek haza a kórházból a vizsgálatról), ő meg nem tud ugrani, mert Veszprémből lehetetlen.

Na, kinek van igaza? Nyilván nekem. Vagy tényleg túlzás, és ez már úgy tűnik, mintha nekem kellene lennem a Big Mothernek Brothernek?

Abba, tesó!

Elképesztően sokat jövök-megyek mostanság. Mármint ahhoz képest, amennyit egyébként szoktam, mert én amolyan otthonülő típus vagyok. Nem is igazán hiányzik a "menőkézés", csak néha. De akkor nagyon. Amikor mondjuk már torkig vagyok az éjjeli felkelésekkel, azzal, hogy a falun kívülre nem is teszem a lábam hónapokig, meg azzal is, hogy már azt sem tudom, hogyan jutok el a fodrászhoz, olyan régen voltam arra. Na, mikor ez van, akkor hisztizek egy sort megrázom magam, és közlöm, hogy "Ennyi nekem is jár.". Mármint, hogy tapasztalati úton szerezzek bizonyosságot arról, hogy kicsiny városunkon kívül sem szűnt meg az élet. A híradóban sokszor annyira elferdítik a valóságot, hogy nem tudom, higgyek-e még nekik egyáltalán. Jobb, ha magam járok utána.

Nagyjából egy hónapja volt egy rohamom tettem említést férjemnek arról, hogy igényelnék némi kimozdulást itthonról. Megértette, majd közölte, hogy mehetek fodrászhoz (erről majd később írok), sőt, saját elhatározásból színházjegyet vásárolt, mellyel meglepni szándékozott, de lelőttem a poént a hisztimmel kimenő iránti igényemmel. A színházon és a fodrászon már túl vagyok, csütörtökön viszont eljött az ideje, hogy a karácsonyra kapott ABBA -THE SHOW című előadásra szóló jegyünket érvényesítsük.

Este 8-kor vette kezdetét a budapesti UFO gyomrában a show. Meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Csak nekem kicsit "sótlan" volt, ugyanis semmiféle látványosság -ami nekem a show lenne- nem volt benne. Bár, túl sok show-t még nem láttam, nem is tudom mihez hasonlítani. Nyilván eredetileg sem terveztek medencés bulit vagy mondjuk elefántokat a színpadra.

A "só" abból állt, hogy a zenészek (egy komplett szimfonikus zenekar) aerobikozott egy emelvényen a háttérben. Néha olyan érzés fogott el, hogy pillanatokon belül felharsan Esztergályos Cecília irgalmat nem ismerő hangja, és felszólítja a nagyérdeműt az össznépi testmozgásra. Ez persze nem történt meg, minden bizonnyal azért, mert a jó svédeknek halvány segédfogalmuk sincs arról, ki a magyar aerobik koronázatlan királynője. A zenekar tagjai egyszer dölöngéltek, másszor csavarodtak törzsből indítva jobb-bal irányba, miközben fáradhatatlanul (és kiválóan) zenéltek. Mikor nem zenéltek, akkor sem ültek ölbe tett kézzel, hanem a vonósok egyik kezükben a hangszert, másikban a vonót fogva mutogattak az ég felé, majd vissza. Kivéve persze a csellistákat, ők csak a vonót fogták, és a fúvósok is hanyagul a nyakukba ejtett hangszerekkel, üres kézzel tornáztak. Ja, és olykor-olykor tapsoltak is. Nyilván akkor, mikor már nagyon kifáradtak a mocorgásban.

További show-elem volt a Money, money, money című szám alatt a közönség közé durrantott arany konfetti-féleség. Az ágyúdörrenéskor heveny szívmegállásban volt részem, annyira megijedtem, és ezzel egészen biztosan nem voltam egyedül. Csodálkoztam is, hogy a jelenlévő rengeteg nyugdíjas közül senki nem kapott infarktust, és a sok gyerek közül sem kezdett egyik sem ordításba az ijedtség miatt. 

A többszöri átöltözés is a só-érzést hivatott erősíteni. A ruhák rendben voltak, az "eredeti" jelmezeket viselték az Abba-tagok. Mondjuk, a gitáros srác választhatott volna másik összeállítást is a halványlila latex kezeslábas helyett, mert az az én ízlésemnek nagyon extrém volt. Mondhatni gusztustalan...

A hangzás kiváló volt, tényleg jól nyomták. Bár, ezzel nem mindenki értett egyet. A mögöttünk ülő három nyugdíjas néni teljesen ki volt akadva. Történt ugyanis, hogy a két kivetítőn a kép néhány tizedmásodperccel el volt csúszva a valósághoz képest, ezért a vásznon nem úgy tátogtak a fiúk-lányok, mint ahogy azt a szöveg megkívánta. Ezen borultak ki az idős hölgyek. Mármint nem azon, hogy ennyire béna a technikus, hogy csak így tud közvetíteni, hanem azon, hogy ennyi pénzért (tényleg nem volt olcsó a jegy, főleg egy nyugdíjasnak) képesek playbackre énekelni. De annyira bénán, hogy még a szöveget sem tudják rendesen, na ez aztán már abszolút felháborító! Érdekes, az nem tűnt fel nekik, hogy a mozgás sincs szinkronban azzal, ami a színpadon zajlik.

Az énekesek többször is próbálták dalolásra biztatni a közönséget, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. A probléma oka a publikum angol nyelvtudásában (vagyis nem tudásában) keresendő. Mert azok, akik igazi Abba rajongók voltak 2-3 évtizeddel ezelőtt, nem beszélnek angolul, a szövegeket is csak "bikicsunájul" tudják. Akik meg -nagyjából a mi korosztályunk és a tőlünk fiatalabbak- tudnának angolul énekelni, azok a szöveget nem tudják annyira, hogy énekelhessék. No, ezért a nagy, közös éneklés csak valami halovány zúgás-búgás volt.

Még egyszer mondom, remekül éreztem magam, bármikor újra elmennék. De akkor talán tréningeznék előtte néhány napig, hogy jól tudjak együtt énekelni Agnethával, Fridával, Bennyvel és Björnnel. Annyi ember között úgysem hallatszana, hogy mennyire borzalmas hangom van.

Altatás nélkülem, színielőadás velem

Nagy esemény történt pénteken: Simon születése óta először nem voltam jelen az esti fektetésnél. Ugyanis Kornéllal színházba mentünk, ezt a darabot néztük meg.

Az előadás este 7-kor kezdődött, mi 6-kor már útra is keltünk, hogy időben el tudjuk foglalni helyünket a nézőtéren. Becsületemre legyen mondva, egyetlen egyszer sem jegyeztem meg az odaút folyamán, hogy "el fogunk késni", ami a férjem fülének vörös posztó. Na jó, mikor 18. 45-kor még mindig kóvályogtunk parkolóhelyet keresve, azért csak kicsúszott a számon, hogy mindjárt kezdődik a darab, mi meg még az autóból sem szálltunk ki. Végül kiszálltunk, alig 10 perc alatt parkolójegyet is sikerült venni (az automata rossz volt), és a várakozás közben fejemre hulló mintegy 10 kilós hótömb sem csapott agyon -ezen azért kellően meglepődtem, még szerencse, hogy a kapucni rajtam volt, így nem lett csurom víz a fejem, jól is néztem volna ki. Úgyhogy a parkolócédula sikeres járműbe helyezése után felkaptuk a nyúlcipőt, és talpig csinosban, szakadó esőben vágtáztunk, és 18 óra 57-kor be is zuhantunk a ruhatárba. Nem voltunk egyedül, sőt, még utánunk is érkeztek, cseppet sem sietősen. Úgy látszik, csak nekem van "tutira el fogunk késni" parám.

A darab -nyilván a későkre való tekintettel- csak 19. 10-kor vette kezdetét, és meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Nem vagyok színikritikus, sem műértő, ezért egyáltalán nem szakmai szemmel néztem, viszont simán "női szemmel" nézve nagyon szórakoztató volt. Férfiszemmel nézve még inkább, tekintve, hogy a főszereplő Schell Juditot jó néhány percen keresztül fekete csipke "kombidresszben" és átlátszó köntösben gyötörte a hőség. Jókedvemet az sem csorbította, hogy a másik főszereplő, Csányi Sándor néha oly kevéssé artikulált, hogy mondandója egy részét csak kikövetkeztettem. A két órás előadásból úgy nagyjából 1 óra 50 percet röhögtem, de tényleg. Nem mosolyogtam, szó szerint hahotáztam. Jó volt, na.

Mielőtt elindultunk, sokat dilemmáztam, hogy mit vegyek fel -végül a vadonatúj sötétkék szövetnadrág és a rettentő régi tört fehér (talán)kasmír pulóver mellett döntöttem. Hát, nem kellett volna sokat gondolkodnom. Volt ott farmernadrág gyűrött inggel, barna kockás rövidnadrág szürke pólóval, csipketerítőbőlcsodából varrt passzentos ruha -természetesen dundinénin-: ízléses és ízléstelen öltözékek teljes tárháza. A legjobb egy csíkos nejlonzacskóval közlekedő srác volt, aki a zacsiban a pulóverét hurcolta. 

Egy mobiltelefon sem csörrent meg -ez mindenképpen pozitívum a közönség részéről.  Azt viszont egyáltalán nem értettem, hogy ha valaki rászán 2,5 órát az életéből egy színházi előadásra, akkor miért kell már a taps alatt kiosonnia a teremből, hogy mindenképpen ő legyen az első a ruhatárban. Komolyan nem tud várni a sorban még 4-5 percet? Mekkora suttyóság már, jó ég?!?!?!?! 

Csak jótanács azoknak, aki a Tháliába szeretnének jegyet venni a közeljövőben: a földszintről nagyon rossz a rálátás a színpadra, mert nem emelkedik a nézőtér. Vagy csak én vagyok túl alacsony? Legközelebb magasabbra (vagy a 12. sor helyett mondjuk a 6.-ba) kellene jegyet váltani.

Az még hozzá tartozik a beszámolóhoz, hogy itthon a húgom tartotta a frontot 5 darab gyerekkel, de sikeresen helytállt. Mondjuk, ez nem volt meglepő, mert sima hétköznapokon 34 gyerek óvónénije. Simon megvacsorázott, el is aludt rendesen. Én sem telefonáltam haza egyszer sem, hogy mi van, gondoltam, ha valami irtó nagy gáz van, biztos hívnak itthonról. Nem volt. Jó, a férjem ajánlatát, hogy vacsorázzunk is valahol, visszautasítottam, mert sietni akartam haza. Mégis csak premier volt ez Siminek mással történő elalvás szempontjából. Nem lehetett tudni, hogy reagál rá. Legközelebb bátrabb leszek.