Megmászom, ha addig élek is

Napok (hetek?) óta gyötör az önsajnálat, hogy mennyire fáradt vagyok, de hát ki nem? Erre most olvasom Dominikánál, hogy "A fáradtság olyan fal, amelyet meg kell mászni, nem pedig nagy űr, amelyben dagonyázunk."  (Chaim Potok: Asher Lev öröksége)

A probléma akkor kezdődött, mikor az egész karácsonyi szezonomat elrontotta a szívbajom. Majdnem három hétig gyakorlatilag folyamatosan küzdöttem a minduntalan rám törő heves szívdobogással, mellkasi szorítással, hátamba sugárzó szúró fájdalommal, bal kar zsibbadással, és mikor már diagnosztizáltam magamon két halálos és három súlyos betegséget, elmentem orvoshoz is, hogy igazam van-e. A háziorvos nem tudta megmondani (mondjuk, neki nem is beszéltem a vélt diagnózisokról), viszont elküldött szívészhez, és felírt egy lesz*rom tabelttát dilibogyót, hogy ne stresszeljek annyit. Amúgy szerintem nyugodt vagyok, tényleg ritkán idegeskedem, általában akkor, amikor fáradt vagyok, höhöhö... A dilibogyót első körben nem váltottam ki, gondoltam, majd a szakorvos megmondja, hogy valóban szükséges-e szednem. Miután január első napjaiban eljutottam EKG-t készíttetni, ami a nővér szerint rossz lett, az orvos szerint azonban nem annyira, így kerek 2 hónappal későbbre kaptam időpontot a kardiológiára. Ezt én jó jelnek vettem: két hónapig biztosan éleben maradok különösebb infarktus nélkül.

Eljött a vizsgálat ama nagy napja, ami a következő diagnózissal ért véget: "Panaszai nem cardiovascularis eredetűek, teendő nincs." Szóban az hangzott el, hogy biztosan nem kapok szívszélhűdést, mert a) nem tartozom a rizikócsoportba, valamint b) nem jellegzetesek a tüneteim. A probléma oka minden bizonnyal fizikai és mentális kimerültség, amit semmiképpen nem dilibogyóval kell orvosolni, hanem azzal, hogy a) elkezdek sportolni, hogy jobban bírjam a fizikai megterhelést, b) néhány havonta kilépek a mókuskerékből, azaz elmegyek itthonról feltöltődni valahová, és itthon is többet pihenek. (A tünetek azóta is meg-megjelennek, de nem olyan gyakran és nem olyan intenzíven, mint azokban a hetekben, de már nem foglalkozom velük, hiszen a doki azt mondta, hogy nem halok bele. Hiszek neki.)

Remek tanácsok. A fizikai kimerültség oka nyilván az, hogy dolgozom, lótok-futok egész nap, egyik munkából a másikba szaladok, és így se érem magam utol soha a házimunkában, folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok megfelelő anya, feleség és háziasszony. Ráadásul mostanában nagyon rosszul alszom, mindig korán kelek, ha kell, ha nem. (Ma is például, ezen a szép nemzeti ünnepen felébredtem hajnali 5-kor a férjem telefonjának valamilyen hangjelzésére. Nem is az volt a baj, hogy én felébredtem, hanem az, hogy ő viszont nem, így mikor már majdnem visszaaludtam, akkor másodszorra is megszólalt - erre már a férjem is felkelt -, ezek után viszont hiába vártam vagy egy órán keresztül, az álommanó már messze járt.) De ha amúgy sem érek rá semmire, akkor mikor fogok sportolni? Minek a rovására tudnám elkezdeni? A pihenést pont ugyanezen okoknál fogva nem tudom beiktatni. Mondjuk, ma délután kiutaltam magamnak egy óra alvást, mert reggel 3 órával kevesebbet aludtam, mint terveztem, és most a második felvonásnyi vasalás helyett blogot írok, úgyhogy az itthoni pihenést egy darabig kipipáltnak tekintem. Az elmenős pihenés pedig, hát az drága, mikor tudnánk menni, és különben is, tavaly már voltunk.

A mentális kimerültség rendben van, ilyen a munkám, sőt, most nagyon ilyen. Teljesen leszívja az agyamat, mire hazajövök, sokszor már gyereket se akarok látni, szegény Simikém...

Most akkor elkezdek mászni. Azt nem tudom biztosra ígérni, hogy felfelé fogok haladni, de a földön előre biztosan. Ha esetleg átérnék a fal túloldalára, majd jelzem.