Nyaraltunk megint

Most csak én a három gyerekkel, édesapa itthon regenerálta a nagycsaládos lét által megtépázott idegrendszerét. A húgomékhoz fészkeltük be magunkat 6 napra, mindenki (de legfőképpen a tesóm) legnagyobb örömére.

Mindig rettenetesen vagánynak gondoltam a tesómat, aki csak bedobja a gyerekeket a kocsiba és felviharzik hozzánk Pécsről az M6-oson, ha úgy tartja úri kedve. Most azt gondolom, hogy három gyerekkel és fél háznyi csomaggal vonatozni sokkal vagányabb dolog, mint autózni. Még akkor is, ha a vasútállomásig jóuram kiszállított minket, a célállomáson pedig a sógorom várt bennünket. Visszafelé meg ugyanez történt fordítva.

Elkövettem azt a hibát, hogy a reggel nyolcas vonattal utaztunk, de a férjem mindenképpen be akart érni viszonylag normális időben a munkahelyére, így letettem arról a tervemről, hogy Simi alvásidejében vonatozunk. Ezért történhetett az, hogy az utazás mintegy három órát felölelő időtartama alatt mással sem foglalkoztam, csak Simikém szórakoztatásával. Ami természetesen magában foglalta az egész vagon szórakoztatását is. Mert roppant vicces, ahogy egy 15 hónapos -nyomában az anyjával- kétszázötvenszer járja végig fel-alá a kocsit, közben el-eltonnyan, végignyalva a padlót. Szerencsére csak a gyerek, az anyja nem, bár a szórakoztatási faktort tekintve az azért jóval hatásosabb lett volna, ha én zakózok el néhányszor. Meg az is mulatságos, mikor a legkevésbé sem bizalomgerjesztő kinézetű copfos öreg rockerrel kokettál (szintén a gyermek), vagy mikor mindenkiről, aki mellett elhaladtunk (természetesen oda-vissza ötvenszer) közli, hogy néni avagy bácsi e az illető, és hogy van rajta cipő (azt nem tudom, hogy ez miért fontos). És hogy biztos legyen abban, hogy az illető lábán tényleg cipő van, nem csak egy holografikus technológiával rávetített kép, bizonyítékként meg is tapogatja a lábbelit. Én meg sűrűn kértem az elnézést, ők meg ugyanilyen sűrűn mondták, hogy ugyan, semmiség.

Na jó, azért kicsit ült is a fenekén. Előrelátóan vittem zsírkrétát, amivel nem rajzolt, hanem azzal szórakozott, hogy a 12 darabos készletet ki-be pakolászta, de legalább ezzel is telt az idő. Meg azzal, hogy az öt darab autót szedegettük felváltva a gyerekekkel a földről. Aztán egy idő után már csak én, mert a nagyok közölték a kétezredik felugrás-lehajolás után, hogy ők aztán többet nem. Aztán már én sem, mert én is meguntam. Ekkor kínáltam fel a kekszet/szendvicset/pogácsát de nem kellett, viszont csekély mennyiségű víz elfogyasztása után újra kezdődött az egész.

Ilyen mozgalmas program mellett ripsz-ropsz megtettük a közel háromszáz kilométert, nem is néztem csak ötpercenként az órámra, hogy mikor érünk már oda. 

Végül odaértünk, Simi az autóba csekkolás utáni tizennyolcadik másodpercben úgy aludt el, hogy gyakorlatilag műtétet lehetett volna végrehajtani rajta, arra sem kel fel.

A Pécsen töltött idő remekül telt, noha gyakorlatilag nem voltunk sehol, csak a lakótelepen lézengtünk. Meg a szokásos vásárlást bonyolítottuk a húgommal, ilyenkor sulikezdés előtt nálunk így szokás. Igaz, vasárnap elmentünk a Zsolnay negyedbe mert kétnapos családi hepaj volt. Szombaton akartunk menni eredetileg, de nagyon rossz idő volt. Aztán vasárnapra még rosszabb lett, de azért elmentünk, igaz, cseppet eláztunk séta közben, de sebaj. Mégis inkább szombaton kellett volna menni, de ki a csoda gondolta, hogy elromlik a rossz idő, és egyenesen pocsék lesz másnapra?


Hipp-hopp elérkezett a hazautazás ideje. A férjemet kicsit sokkolta a dolog, ugyanis ő számított még egy-két családmentes  napra, de azért belenyugodott, hogy hazajövünk és nem cserélt zárat az ajtón.
A leutazás tapasztalatiból tanulva ragaszkodtam ahhoz, hogy Simi alvásidejében utazzunk haza. Itt köszönném meg férjemnek, hogy lehetővé tette ezt számunkra, és meghozta a kedvünkért azt az áldozatot, hogy fél órával hamarabb eljött a munkahelyéről. Így kényelmesen, autóval tehettük meg az utat Kelenföldről hazáig.

De ne szaladjunk ennyire előre. A vonatunk 13 óra 14 perckor indult. Ez az időszak már bőven beleesik a kicsi alvásidejébe, így volt is nagy küzdelem kábé fél 12-től délig, hogy ne aludjon el. Végül sikeresen leküzdöttük az álommanókat, olyannyira, hogy annyira messzire távoztak, hogy bottal üthettük a nyomukat, és csak Dombóvárnál értük utol őket. Addig Simon randalírozott a vonaton, gyakorlatilag a leutazás forgatókönyvét követve. Naiv elképzelésem, miszerint a hulla fáradt gyerekem a vasúton történő utazás második percében elalszik, nem jött be, de egyáltalán nem. Végül kettő előtt pár perccel meguntam, és kivonultam vele az előtérbe. Erre két okból volt szükség: először is, mert nem akartam, hogy túl sok tanúja legyen az előre láthatólag gigászi küzdelemnek, melyet kisgyermekem alvásról való meggyőzéséért folytatok. Másrészt, mert nem tudok énekelni, viszont szoktam, mert Simi erre alszik el.

Tehát kivittem a gyanútlan gyereket az előtérbe, és többszöri próbálkozásra, az összes lehetséges végtagomat igénybe véve sikerült vízszintesbe kényszerítenem, de ő folyamatosan próbált kiszabadulni a szorításomból ölelésemből. Azért egy idő után rájött, hogy felesleges az ellenállás, itt alvás lesz. Akkor álltam neki ringatni, rugózva, ahogy itthon szoktam. Miután háromszor estem majdnem neki az ablaknak/kapcsolószekrénynek/kapaszkodónak, rájöttem, hogy sokkal jobb lenne, ha biztos lábakon állnék a mozgó járművön, és inkább a karommal ringatnám a gyereket. Gyakorlatilag megvilágosodásommal egyidőben értünk Dombóvárra, ahol Siminek mindenképpen meg kellett nézni a bácsikat és a néniket akik felszálltak. Ez megtörtént, újra elindultunk. Én már az előbb bevált altatós módszert mintegy rutinszerűen alkalmazva vízszintesbe helyeztem a gyereket és elkezdtem ringatni, ezzel párhuzamosan legszebb sziréna hangomon dalolni az Egyszer volt, hol nem volt egy ici-pici házikó kezdetű/című dalocskát. Nálunk ugyanis ez a sztenderd altatódal. Átlagos napokon 5-10 közötti darabszámú prezentáció alatt alszik el a gyermek. Rosszabb napokon tíz éneklés után csatornát váltok, és jön öt a  Csillag az égen kezdetűből. Ha erre se aludna el, akkor újra kezdem az egészet. Jelen esetben az történt, hogy Simon elfektetése után közöltem vele, hogy márpedig akkor most ő aludni fog, és íziben dalra is fakadtam. A "hol nem volt"-nál Simi gyakorlatilag elájult, és a megérkezés előtti 15. percben alig tudtam felébreszteni.

Végül szerencsésen megérkeztünk, leszálltunk, apa is megérkezett és haza is jöttünk.
Kár, hogy mindjárt vége a nyárnak, most megint egy évet kell várni, hogy vagánykodhassak egy kicsit...

A várások napja

Ez volt tegnap. Én egész nap csak vártam és vártam. Úgy kezdődött, hogy volt ugye a házassági évfordulónk július 10-én, amit meg akartunk ünnepelni egy kis gyerek nélküli kiruccanással. Mivel akkor épp nyaralni voltunk családilag, könnyen megoldható lett volna a dolog, mert többen is jelezték Simonnal kapcsolatos szittelési szándékukat kimozdulásunk esetére. Sajnos azonban egy pont aznapra időzített temetés keresztül húzta a számításunkat, a kiruccanás ugyan megvolt, de hát nem a tervezett módon ugyebár.

Na, mindegy, sebaj, úgyis három héten belül három jeles nap is ünnepeltetik családunkban: a házassági évfordulónk, a férjem és végül az én szülinapom. Így tehát mindháromról meg szerettünk volna emlékezni egyetlen romantikus vacsora keretében. 

A tegnapi estére esett a választásunk, mert a két nagy már eleve szét volt szórva mindenfelé, így anyukámnak csak Simit kellett felügyelnie este.

Terveim között szerepelt, hogy mire a férjem megérkezik a munkából, én már csodás toalettben várom: szép smink, lakkozott köröm, mosott-vasalt ruha haj, illatfelhő. Ettől ő egyből elalél, újra belém szeret, megbocsájtja az összes leégett/elsózott/egyszóval pocsék kaját, torzonborz sörényt, szőrös hónaljat meg miegymást, amit csak ő tud. Az így előkészített romantikus hangulatban indulunk a falu széli kis vendéglőbe, amit már évek óta szerettünk volna belülről is megvizsgálni. Ott megvacsorázunk, párás tekintettel idézzük fel házasságunk 14 évének legemlékezetesebb pillanatait, és újra megbizonyosodunk arról, hogy a másiknál jobb házastársunk nem is lehetne.

Na, picit megbolygatta terveimet, hogy a férjem bejelentette, aznap kettőre érkezik a zongorahangoló szakember. Jó, bár a délután két óra épp Simi alvásidejének a kellős közepe-kellős vége között található, de megoldom. Igaz, én pontosan a gyerek alvása alatt szándékoztam a fergeteges átalakuláson átesni, de nem akartam a zongorahangoló embert törülközőturbánnal a fejemen vagy szőrtelenítés miatt egy szál bugyogóban fogadni, így tehát az aznap átvett 270 darab fényképet (9 Ft darabja a 10x15-ösnek fotó akció a dm-ben, a hülyének is megéri) rendezgettem várakozás címén. Simit elővigyázatosságból a nappaliban tettem le aludni (a hálónkban van a pianínó, Simi ágyától fél méterre), de felesleges volt az elővigyázatoskodás, mert a gyerek negyed 3 után már fel is kelt, a jóember viszont még nem volt sehol. Én meg ott álltam zsíros hajjal, gálvölgyiszemöldökkel. Legalább a tesóm által választott szuper divatos korallpiros lakkot lemoshattam volna a lábkörmeimről, de mégsem akartam acetonszagba invitálni a zongorás embert. Negyed három körül hívott a férjem, hogy jött-e már a szaki, mondom nem, de biztos jön. Háromnegyed négykor újra hívott a férjem, hogy jött-e, mondom, még mindig nem. Felhívta, és kiderült, hogy el is felejtette, hogy aznap kellett volna jönnie. Hátdejó...

Na, akkor gyorsan hajat mostam, és megpróbáltam lemosni a korallt a lábkörmeimről. Hát, az meg nem jött le. Pedig kétszer is áttöröltem, fél liter lakklemosóban áztattam percekig a lábamat, mégis maradt rajta. Végül fizikai kényszer hatására (lekapargattam a körömreszelő hegyével) szabadultam meg az utolsó lakkmolekuláktól, de a körmöm narancssárga színét csak egy réteg rózsaszín lakk felvitelével tudtam eltüntetni. 

Aztán Simi már nem bírta tovább, muszáj volt kimenni vele az udvarra, így a hajvasalás-fürdés-illatfelhő-smink elmaradt. Csak a férjem hazajövetele után zuhanyoztam, hajvasaltam, sminkeltem, sőt fel is öltöztem, de mégsem ugyanaz 20 perc alatt elkészülni, mint a gyerek 2,5 órás alvásidejét teljesen kihasználva.

Szóval, azért csinosan és illatosan negyed 8-kor elindultunk a faluszéli hangulatos vendéglőbe, némi romantikus séta után fél 8-kor foglaltuk el helyünket. Az időpontoknak különös jelentősége van, tessenek figyelni. 

Az egész vendéglátóipari egységben voltunk mi, és egy másik asztalnál ülő társaság, mint vendég. Ők akkor már az étlapot böngészték. Pincérfiú ripsz-ropsz ott is termett, hogy mibensegítsen. Mondtam, engem segítsen meg egy kólával, a férjem viszont bort kért (ezért mentünk ám gyalog, nem a romantika kedvéért, csak hogy mindenki tisztán lásson). Ja, hogy milyen van, azt ő nem tudja így fejből, de azonnal hoz egy öööö "borétlapot". Borétlap, ez már valami (vagy: az meg mi? Nem itallap?)! Akkor nyilván bőséges a választék, azért nem tudja a pincérifjonc fejben tartani. Térült-fordult, jött a kóla, az étlapok és a "borétlap", amin szerepelt összesen négyféle bor (de lehet, hogy öt is volt), ezek közül a férjem kiválasztotta a neki megfelelőt. Szomszédék rendeltek, majd pontosan 19 óra 45 perckor mi is. Semmi különlegeset nem kértünk, csak a férjem a krumplipüré helyett vegyesköretet a húshoz. Viccesen megjegyeztem, hogy olyan sokan vagyunk az étteremben, hogy még fél 9-kor is várni fogunk a vacsorára. A férjem le kívánt lépni, amennyiben ez előfordult volna. Negyed 9-kor Férj leszólította a véletlen arra járó pincért, hogy inna még valamit. Mondjuk egy ananászlevet, ha már van az itallapon. Jó, hozza. 2 perc múlva bocs, de nincs, van viszont helyette bármi más, kivéve ezt a fura nevű/márkájú üdítőt. Jó, akkor legyen abból amiből van egy körte. Oké. 2 perc múlva meg is érkezett a körte-lime nevű, amúgy sampon és rágóíz keverékére hajazó ízvilágú Schweppes. Jó, mindegy, nem ezt kérte, de nem szól, nem bunkó.

Közben betért egy négyfős társaság, rendeltek ők is. Fél kilenckor megjegyeztem, hogy na, milyen igazam volt, tényleg nincs kaja. Negyed óra múlva a szomszédék megkapták az előlételt, gondoltuk, sínen vagyunk, végül is vártunk egy órát, de mindjárt eszünk. 9-kor még semmi, és a pincér is eltűnt. Szomjas voltam, ittam volna valamit a samponra, de nem volt kitől kérni. 

Pár perc múlva előkerült, de nem miattunk, csak jött egy újabb pár, akinek felvette az italrendelését. Ők 20 perc múlva távoztak, miután nem kapták meg amit kértek, és a pincér sem volt sehol. Fél tízkor, egy röpke órányi várakozás után a négyfős banda is felállt, nem vártak tovább a vacsorára.

A szomszéd asztal és mi kitartottunk. A férjem azért elment megkérdezni, hogy mi a fene van már, majdnem két órája várunk, és a bárból hozott nekem egy kólát is, mert lassan szomjan haltam. Beszélgetni már rég nem tudtunk, mert olyan hangosan korgott a gyomrunk, hogy mindent elnyomott a hangja. Kilenc negyvenkor a szomszéd asztal enni kapott! És hihetetlen módon, 21 óra 48-kor, két óra és három perc várakozás után megkaptuk a vacsoránkat. Jó étvágyat kívánt a pincér, majd konstatálta, hogy nincs evőeszközünk, így kis késéssel azt is szervírozott a kaja mellé. Annyira éhesek voltunk, hogy csak röviddel az evés megkezdése után tűnt fel a férjemnek, hogy a vegyesköret helyett csak egy adag sült krumplit kapott. Én tényleg zöldségeket kaptam, viszont grillezés helyett (ahogyan az étlapon szerepelt) olajban sütötték, de annyiban, hogy minden egyes rágáskor-harapáskor egy deci olajat nyeltem le, kénytelen voltam a férjem krumplijából enni, hogy ne öklendezzek tőle. Az íze mondjuk jó volt, csak hát a több liter olaj, ugye, ami a grillezett zöldségek esetében az elhagyható kategóriába tartozik, az nem kellett volna. Aaaaaakkora adagot kaptunk, hogy konkrétan 10 perc alatt végeztünk vele, bár biztos segített a gyors elfogyasztásban az is, hogy annyira éhesek voltunk, hogy a tányért is megettük volna. Pontosan 22 órakor végeztünk, de fizetés céljából csak húsz perc múlva sikerült levadásznunk a pincért. Hozta is a számlát, mindenféle elnézés kérés a késedelem miatt, vagy "ház vendégei voltak" nélkül odatette a 4860 Ft-ról szóló cetlit. A férjem egy ötezrest adott (10% borravaló, hát, az most nem volt, vajon miért?), de nagyvonalúan nem kérte a visszajárót... Ezek után már értem, miért volt szinte üres a vendéglő. Akik egyszer kipróbálták, tuti nem mentek vissza hozzájuk.

Van még két másik étterem is a faluban, legközelebb azokban ünnepelünk. Vagy Mekibe megyünk, ott legalább gyorsak. Vagy rendelünk egy pizzát, mert ott van időkorlát, és ha egy óránál többet kell rá várni, akkor nem kell érte fizetni, mert ők nem akarnak kuncsaftokat veszíteni...

Szkeptikus vagyok

a "blog ereje" nevet viselő hatalom létezése tekintetében. Hogy úgy mondjam,  a világnézetembe nem fér bele. Ennek ellenére muszáj közölnöm mindenkivel, hogy az előző, Simon hiányos fogazata miatt kétségebe esettre sikeredett bejegyzésem utáni 6. napon már kettővel több fog volt a gyerek szájában. Hogy melyik napon bújt ki a bal és jobb fölső 4-es foga, azt nem tudom, de szombaton már a szájában voltak, az tuti. Most várom a többit. Résen vagyok, naponta többször is kotorászok a szájában, hogy alul mi a helyzet, de egyelőre ott még nincsenek fogak.

16 lépés

Tegnap akartam írni egy bejegyzést ezzel a címmel. Ugyanis Simikénk 16-ot lépett délután. Aztán estére ez aktualitását vesztette, ugyanis pontosan 19 óra 10 perckor szépen felállt kapaszkodás nélkül a padlóról, és nekiindult. Azóta megy össze-vissza, mindenfelé. Persze, mászik is még, de annyira boldog az új tudományától, hogy meg kell zabálni. Feláll, néha seggre esik, röhög rajta, megpróbálja megint, és újra meg újra.

No, akkor a járás kipipálva. Most leírom, hogy január óta mindössze 8 foga van, nem szándékozik kibújni a többi. És várom, hogy a jövő héten kinőjön a maradék 12 a "blog ereje" hatására...