Nyaraltunk megint

Most csak én a három gyerekkel, édesapa itthon regenerálta a nagycsaládos lét által megtépázott idegrendszerét. A húgomékhoz fészkeltük be magunkat 6 napra, mindenki (de legfőképpen a tesóm) legnagyobb örömére.

Mindig rettenetesen vagánynak gondoltam a tesómat, aki csak bedobja a gyerekeket a kocsiba és felviharzik hozzánk Pécsről az M6-oson, ha úgy tartja úri kedve. Most azt gondolom, hogy három gyerekkel és fél háznyi csomaggal vonatozni sokkal vagányabb dolog, mint autózni. Még akkor is, ha a vasútállomásig jóuram kiszállított minket, a célállomáson pedig a sógorom várt bennünket. Visszafelé meg ugyanez történt fordítva.

Elkövettem azt a hibát, hogy a reggel nyolcas vonattal utaztunk, de a férjem mindenképpen be akart érni viszonylag normális időben a munkahelyére, így letettem arról a tervemről, hogy Simi alvásidejében vonatozunk. Ezért történhetett az, hogy az utazás mintegy három órát felölelő időtartama alatt mással sem foglalkoztam, csak Simikém szórakoztatásával. Ami természetesen magában foglalta az egész vagon szórakoztatását is. Mert roppant vicces, ahogy egy 15 hónapos -nyomában az anyjával- kétszázötvenszer járja végig fel-alá a kocsit, közben el-eltonnyan, végignyalva a padlót. Szerencsére csak a gyerek, az anyja nem, bár a szórakoztatási faktort tekintve az azért jóval hatásosabb lett volna, ha én zakózok el néhányszor. Meg az is mulatságos, mikor a legkevésbé sem bizalomgerjesztő kinézetű copfos öreg rockerrel kokettál (szintén a gyermek), vagy mikor mindenkiről, aki mellett elhaladtunk (természetesen oda-vissza ötvenszer) közli, hogy néni avagy bácsi e az illető, és hogy van rajta cipő (azt nem tudom, hogy ez miért fontos). És hogy biztos legyen abban, hogy az illető lábán tényleg cipő van, nem csak egy holografikus technológiával rávetített kép, bizonyítékként meg is tapogatja a lábbelit. Én meg sűrűn kértem az elnézést, ők meg ugyanilyen sűrűn mondták, hogy ugyan, semmiség.

Na jó, azért kicsit ült is a fenekén. Előrelátóan vittem zsírkrétát, amivel nem rajzolt, hanem azzal szórakozott, hogy a 12 darabos készletet ki-be pakolászta, de legalább ezzel is telt az idő. Meg azzal, hogy az öt darab autót szedegettük felváltva a gyerekekkel a földről. Aztán egy idő után már csak én, mert a nagyok közölték a kétezredik felugrás-lehajolás után, hogy ők aztán többet nem. Aztán már én sem, mert én is meguntam. Ekkor kínáltam fel a kekszet/szendvicset/pogácsát de nem kellett, viszont csekély mennyiségű víz elfogyasztása után újra kezdődött az egész.

Ilyen mozgalmas program mellett ripsz-ropsz megtettük a közel háromszáz kilométert, nem is néztem csak ötpercenként az órámra, hogy mikor érünk már oda. 

Végül odaértünk, Simi az autóba csekkolás utáni tizennyolcadik másodpercben úgy aludt el, hogy gyakorlatilag műtétet lehetett volna végrehajtani rajta, arra sem kel fel.

A Pécsen töltött idő remekül telt, noha gyakorlatilag nem voltunk sehol, csak a lakótelepen lézengtünk. Meg a szokásos vásárlást bonyolítottuk a húgommal, ilyenkor sulikezdés előtt nálunk így szokás. Igaz, vasárnap elmentünk a Zsolnay negyedbe mert kétnapos családi hepaj volt. Szombaton akartunk menni eredetileg, de nagyon rossz idő volt. Aztán vasárnapra még rosszabb lett, de azért elmentünk, igaz, cseppet eláztunk séta közben, de sebaj. Mégis inkább szombaton kellett volna menni, de ki a csoda gondolta, hogy elromlik a rossz idő, és egyenesen pocsék lesz másnapra?


Hipp-hopp elérkezett a hazautazás ideje. A férjemet kicsit sokkolta a dolog, ugyanis ő számított még egy-két családmentes  napra, de azért belenyugodott, hogy hazajövünk és nem cserélt zárat az ajtón.
A leutazás tapasztalatiból tanulva ragaszkodtam ahhoz, hogy Simi alvásidejében utazzunk haza. Itt köszönném meg férjemnek, hogy lehetővé tette ezt számunkra, és meghozta a kedvünkért azt az áldozatot, hogy fél órával hamarabb eljött a munkahelyéről. Így kényelmesen, autóval tehettük meg az utat Kelenföldről hazáig.

De ne szaladjunk ennyire előre. A vonatunk 13 óra 14 perckor indult. Ez az időszak már bőven beleesik a kicsi alvásidejébe, így volt is nagy küzdelem kábé fél 12-től délig, hogy ne aludjon el. Végül sikeresen leküzdöttük az álommanókat, olyannyira, hogy annyira messzire távoztak, hogy bottal üthettük a nyomukat, és csak Dombóvárnál értük utol őket. Addig Simon randalírozott a vonaton, gyakorlatilag a leutazás forgatókönyvét követve. Naiv elképzelésem, miszerint a hulla fáradt gyerekem a vasúton történő utazás második percében elalszik, nem jött be, de egyáltalán nem. Végül kettő előtt pár perccel meguntam, és kivonultam vele az előtérbe. Erre két okból volt szükség: először is, mert nem akartam, hogy túl sok tanúja legyen az előre láthatólag gigászi küzdelemnek, melyet kisgyermekem alvásról való meggyőzéséért folytatok. Másrészt, mert nem tudok énekelni, viszont szoktam, mert Simi erre alszik el.

Tehát kivittem a gyanútlan gyereket az előtérbe, és többszöri próbálkozásra, az összes lehetséges végtagomat igénybe véve sikerült vízszintesbe kényszerítenem, de ő folyamatosan próbált kiszabadulni a szorításomból ölelésemből. Azért egy idő után rájött, hogy felesleges az ellenállás, itt alvás lesz. Akkor álltam neki ringatni, rugózva, ahogy itthon szoktam. Miután háromszor estem majdnem neki az ablaknak/kapcsolószekrénynek/kapaszkodónak, rájöttem, hogy sokkal jobb lenne, ha biztos lábakon állnék a mozgó járművön, és inkább a karommal ringatnám a gyereket. Gyakorlatilag megvilágosodásommal egyidőben értünk Dombóvárra, ahol Siminek mindenképpen meg kellett nézni a bácsikat és a néniket akik felszálltak. Ez megtörtént, újra elindultunk. Én már az előbb bevált altatós módszert mintegy rutinszerűen alkalmazva vízszintesbe helyeztem a gyereket és elkezdtem ringatni, ezzel párhuzamosan legszebb sziréna hangomon dalolni az Egyszer volt, hol nem volt egy ici-pici házikó kezdetű/című dalocskát. Nálunk ugyanis ez a sztenderd altatódal. Átlagos napokon 5-10 közötti darabszámú prezentáció alatt alszik el a gyermek. Rosszabb napokon tíz éneklés után csatornát váltok, és jön öt a  Csillag az égen kezdetűből. Ha erre se aludna el, akkor újra kezdem az egészet. Jelen esetben az történt, hogy Simon elfektetése után közöltem vele, hogy márpedig akkor most ő aludni fog, és íziben dalra is fakadtam. A "hol nem volt"-nál Simi gyakorlatilag elájult, és a megérkezés előtti 15. percben alig tudtam felébreszteni.

Végül szerencsésen megérkeztünk, leszálltunk, apa is megérkezett és haza is jöttünk.
Kár, hogy mindjárt vége a nyárnak, most megint egy évet kell várni, hogy vagánykodhassak egy kicsit...