A várások napja

Ez volt tegnap. Én egész nap csak vártam és vártam. Úgy kezdődött, hogy volt ugye a házassági évfordulónk július 10-én, amit meg akartunk ünnepelni egy kis gyerek nélküli kiruccanással. Mivel akkor épp nyaralni voltunk családilag, könnyen megoldható lett volna a dolog, mert többen is jelezték Simonnal kapcsolatos szittelési szándékukat kimozdulásunk esetére. Sajnos azonban egy pont aznapra időzített temetés keresztül húzta a számításunkat, a kiruccanás ugyan megvolt, de hát nem a tervezett módon ugyebár.

Na, mindegy, sebaj, úgyis három héten belül három jeles nap is ünnepeltetik családunkban: a házassági évfordulónk, a férjem és végül az én szülinapom. Így tehát mindháromról meg szerettünk volna emlékezni egyetlen romantikus vacsora keretében. 

A tegnapi estére esett a választásunk, mert a két nagy már eleve szét volt szórva mindenfelé, így anyukámnak csak Simit kellett felügyelnie este.

Terveim között szerepelt, hogy mire a férjem megérkezik a munkából, én már csodás toalettben várom: szép smink, lakkozott köröm, mosott-vasalt ruha haj, illatfelhő. Ettől ő egyből elalél, újra belém szeret, megbocsájtja az összes leégett/elsózott/egyszóval pocsék kaját, torzonborz sörényt, szőrös hónaljat meg miegymást, amit csak ő tud. Az így előkészített romantikus hangulatban indulunk a falu széli kis vendéglőbe, amit már évek óta szerettünk volna belülről is megvizsgálni. Ott megvacsorázunk, párás tekintettel idézzük fel házasságunk 14 évének legemlékezetesebb pillanatait, és újra megbizonyosodunk arról, hogy a másiknál jobb házastársunk nem is lehetne.

Na, picit megbolygatta terveimet, hogy a férjem bejelentette, aznap kettőre érkezik a zongorahangoló szakember. Jó, bár a délután két óra épp Simi alvásidejének a kellős közepe-kellős vége között található, de megoldom. Igaz, én pontosan a gyerek alvása alatt szándékoztam a fergeteges átalakuláson átesni, de nem akartam a zongorahangoló embert törülközőturbánnal a fejemen vagy szőrtelenítés miatt egy szál bugyogóban fogadni, így tehát az aznap átvett 270 darab fényképet (9 Ft darabja a 10x15-ösnek fotó akció a dm-ben, a hülyének is megéri) rendezgettem várakozás címén. Simit elővigyázatosságból a nappaliban tettem le aludni (a hálónkban van a pianínó, Simi ágyától fél méterre), de felesleges volt az elővigyázatoskodás, mert a gyerek negyed 3 után már fel is kelt, a jóember viszont még nem volt sehol. Én meg ott álltam zsíros hajjal, gálvölgyiszemöldökkel. Legalább a tesóm által választott szuper divatos korallpiros lakkot lemoshattam volna a lábkörmeimről, de mégsem akartam acetonszagba invitálni a zongorás embert. Negyed három körül hívott a férjem, hogy jött-e már a szaki, mondom nem, de biztos jön. Háromnegyed négykor újra hívott a férjem, hogy jött-e, mondom, még mindig nem. Felhívta, és kiderült, hogy el is felejtette, hogy aznap kellett volna jönnie. Hátdejó...

Na, akkor gyorsan hajat mostam, és megpróbáltam lemosni a korallt a lábkörmeimről. Hát, az meg nem jött le. Pedig kétszer is áttöröltem, fél liter lakklemosóban áztattam percekig a lábamat, mégis maradt rajta. Végül fizikai kényszer hatására (lekapargattam a körömreszelő hegyével) szabadultam meg az utolsó lakkmolekuláktól, de a körmöm narancssárga színét csak egy réteg rózsaszín lakk felvitelével tudtam eltüntetni. 

Aztán Simi már nem bírta tovább, muszáj volt kimenni vele az udvarra, így a hajvasalás-fürdés-illatfelhő-smink elmaradt. Csak a férjem hazajövetele után zuhanyoztam, hajvasaltam, sminkeltem, sőt fel is öltöztem, de mégsem ugyanaz 20 perc alatt elkészülni, mint a gyerek 2,5 órás alvásidejét teljesen kihasználva.

Szóval, azért csinosan és illatosan negyed 8-kor elindultunk a faluszéli hangulatos vendéglőbe, némi romantikus séta után fél 8-kor foglaltuk el helyünket. Az időpontoknak különös jelentősége van, tessenek figyelni. 

Az egész vendéglátóipari egységben voltunk mi, és egy másik asztalnál ülő társaság, mint vendég. Ők akkor már az étlapot böngészték. Pincérfiú ripsz-ropsz ott is termett, hogy mibensegítsen. Mondtam, engem segítsen meg egy kólával, a férjem viszont bort kért (ezért mentünk ám gyalog, nem a romantika kedvéért, csak hogy mindenki tisztán lásson). Ja, hogy milyen van, azt ő nem tudja így fejből, de azonnal hoz egy öööö "borétlapot". Borétlap, ez már valami (vagy: az meg mi? Nem itallap?)! Akkor nyilván bőséges a választék, azért nem tudja a pincérifjonc fejben tartani. Térült-fordult, jött a kóla, az étlapok és a "borétlap", amin szerepelt összesen négyféle bor (de lehet, hogy öt is volt), ezek közül a férjem kiválasztotta a neki megfelelőt. Szomszédék rendeltek, majd pontosan 19 óra 45 perckor mi is. Semmi különlegeset nem kértünk, csak a férjem a krumplipüré helyett vegyesköretet a húshoz. Viccesen megjegyeztem, hogy olyan sokan vagyunk az étteremben, hogy még fél 9-kor is várni fogunk a vacsorára. A férjem le kívánt lépni, amennyiben ez előfordult volna. Negyed 9-kor Férj leszólította a véletlen arra járó pincért, hogy inna még valamit. Mondjuk egy ananászlevet, ha már van az itallapon. Jó, hozza. 2 perc múlva bocs, de nincs, van viszont helyette bármi más, kivéve ezt a fura nevű/márkájú üdítőt. Jó, akkor legyen abból amiből van egy körte. Oké. 2 perc múlva meg is érkezett a körte-lime nevű, amúgy sampon és rágóíz keverékére hajazó ízvilágú Schweppes. Jó, mindegy, nem ezt kérte, de nem szól, nem bunkó.

Közben betért egy négyfős társaság, rendeltek ők is. Fél kilenckor megjegyeztem, hogy na, milyen igazam volt, tényleg nincs kaja. Negyed óra múlva a szomszédék megkapták az előlételt, gondoltuk, sínen vagyunk, végül is vártunk egy órát, de mindjárt eszünk. 9-kor még semmi, és a pincér is eltűnt. Szomjas voltam, ittam volna valamit a samponra, de nem volt kitől kérni. 

Pár perc múlva előkerült, de nem miattunk, csak jött egy újabb pár, akinek felvette az italrendelését. Ők 20 perc múlva távoztak, miután nem kapták meg amit kértek, és a pincér sem volt sehol. Fél tízkor, egy röpke órányi várakozás után a négyfős banda is felállt, nem vártak tovább a vacsorára.

A szomszéd asztal és mi kitartottunk. A férjem azért elment megkérdezni, hogy mi a fene van már, majdnem két órája várunk, és a bárból hozott nekem egy kólát is, mert lassan szomjan haltam. Beszélgetni már rég nem tudtunk, mert olyan hangosan korgott a gyomrunk, hogy mindent elnyomott a hangja. Kilenc negyvenkor a szomszéd asztal enni kapott! És hihetetlen módon, 21 óra 48-kor, két óra és három perc várakozás után megkaptuk a vacsoránkat. Jó étvágyat kívánt a pincér, majd konstatálta, hogy nincs evőeszközünk, így kis késéssel azt is szervírozott a kaja mellé. Annyira éhesek voltunk, hogy csak röviddel az evés megkezdése után tűnt fel a férjemnek, hogy a vegyesköret helyett csak egy adag sült krumplit kapott. Én tényleg zöldségeket kaptam, viszont grillezés helyett (ahogyan az étlapon szerepelt) olajban sütötték, de annyiban, hogy minden egyes rágáskor-harapáskor egy deci olajat nyeltem le, kénytelen voltam a férjem krumplijából enni, hogy ne öklendezzek tőle. Az íze mondjuk jó volt, csak hát a több liter olaj, ugye, ami a grillezett zöldségek esetében az elhagyható kategóriába tartozik, az nem kellett volna. Aaaaaakkora adagot kaptunk, hogy konkrétan 10 perc alatt végeztünk vele, bár biztos segített a gyors elfogyasztásban az is, hogy annyira éhesek voltunk, hogy a tányért is megettük volna. Pontosan 22 órakor végeztünk, de fizetés céljából csak húsz perc múlva sikerült levadásznunk a pincért. Hozta is a számlát, mindenféle elnézés kérés a késedelem miatt, vagy "ház vendégei voltak" nélkül odatette a 4860 Ft-ról szóló cetlit. A férjem egy ötezrest adott (10% borravaló, hát, az most nem volt, vajon miért?), de nagyvonalúan nem kérte a visszajárót... Ezek után már értem, miért volt szinte üres a vendéglő. Akik egyszer kipróbálták, tuti nem mentek vissza hozzájuk.

Van még két másik étterem is a faluban, legközelebb azokban ünnepelünk. Vagy Mekibe megyünk, ott legalább gyorsak. Vagy rendelünk egy pizzát, mert ott van időkorlát, és ha egy óránál többet kell rá várni, akkor nem kell érte fizetni, mert ők nem akarnak kuncsaftokat veszíteni...