2014. április 30., szerda

Parlagon heverek

Az volna az igazán tuti, ha azt írhatnám, hogy "A pamlagon heverek", de nem. Csak így, egy szál magam vagyok a három (időnként kettő, máskor csak egy) gyerekkel. Az a baj, hogy a fáradtság olyan fokára értem, mikor csak valamilyen drog tudna igazán életben tartani. Mert a férjem nincs itthon, és én ilyenkor elég rosszul alszom. Nem félek, vagy ilyesmi, még azt sem mondhatnám, hogy hiányzik a szuszogása, mert ő két éve gyakorlatilag a nappaliban alszik, amit a hálótól egy egész emelet választ el. Valahogy mégsem az igazi. Hétfőn hajnali egy után sikerült elaludnom, Simi csak 3x ébresztett, de reggel 5 óra 30-kor kellett kelni, mert a gyerekek busszal mentek suliba. Tegnap már 11 körül aludtam, viszont Simikém kb. egymilliószor ugrasztott ki az ágyból az éjjel, így egész nap kóválygok, mint a hülyegyerek. 

Azt terveztem, mikor vattát éreztem az agyam helyén, és kicsi foltok ugráltak a szemeim előtt, hogy majd Simivel hunyok egyet ebéd után. Végül mégsem tettem, inkább vasaltam. A vaslás története tegnap kezdődött. Kitaláltam, hogy be szeretnék jutni az emeleti kuplerájos gardrób szobába, ahová annyira nem lehetett bemenni, hogy két vállal kellett benyomni az ajtót bejutási szándék esetén, mert minden talpalatnyi helyet a tesóméktól elhozott gyerekruhával megtömött 120 literes kukás zsákok foglaltak el. Ezért aztán lecipeltem a nappaliba mint a 148 kiló ruhát, és zsákonként átnézve méret szerint szortíroztam a cuccot. Pakolás közben ráakadtam egy egész szekrényt megtöltő mennyiségű 86-os ruhára, pont arra méretre, amit Simi még nagyjából 3-4 napig hordani tud. Ekkor kaptam egy kisebb idegrohamot, mert noha tudtam - ismervén a húgom fékezhetetlen vásárlási mániáját  -, hogy lehetetlenség, hogy a gyereknek csak 15 kombidressze és 6 pulcsija legyen, az is nyúlott-kopott,  hiába túrtam át többször is a zsákokat, mikor  gyerek belenőtt a 86-osokba, sehol nem voltak. Mégpedig azért nem, mert a kistesóm valamikor karácsony körül hozta fel a maradékot a 98-as holmik közé rejtve. Így aztán találtam még tegnap 8 farmert, 5 melegítőt, 35 kombidresszt, 40 pólót, és 15 pulóvert Siminek. Ki is mostam mindet azon melegében, hátha sikerül ráadnom valamelyiket, mielőtt végképp kinőné. Viszont a 70 pár zoknit nem mostam ki, azok már tuti kicsik. De nem is baj, úgyis vettem neki vagy 20-at, mivel nem találtam egyet sem.

Így esett, hogy a tegnapi mosás után ma kétségbeesett vasalásra szántam rá magam, de nem értem a végére, mert a büdös kölke nem aludt csak 1,5 órát. Nem tudom, mikorra sikerül a 2 szárítónyi ruhát kivasalnom, mert holnap nem hinném, hogy nekiállok, mert ugye a munka ünnepe lesz, amit nem munkával kívánok emlékezetessé tenni. Maximum egy kis főzéssel.

Az eredeti terv szerint a férjem ma éjjel ért volna haza, mivel azonban Hajdúböszörményből nem lehet csak úgy pikk-pakk hazatömegközlekedni, marad a holnap reggeli vonat. Talán délre haza is ér. Azért egy kicsit irigylem ám. Mert minden évben szervez magának valami 2-3 napos elvonulást,  sőt, olykor kétszer is megszökik itthonról. Néha munka miatt megy, máskor csapatéptíeni, megint máskor "elmélkedni". Két-három napra ledobja magáról a család terhét, aztán persze tök fáradtan hazajön, és békén lehet hagyni. Egy anya miért nem tudja ezt megtenni? Vagy csak én nem tudom? Az együtt töltött 15 év alatt - a kötelező terhességi-szülészeti kórházi tartózkodásokat kivéve- mindössze egy hétvégére utaztam el egyedül Pécsre a húgomékhoz. Akkor is azért, mert végre-valahára le akartam szoktatni Ádit a szopásról, és ezt láttuk a legjobb megoldásnak. Se addig, se azóta nem voltam egyedül sehol. Mondjuk, egészen őszintén nem is vágyom rá. Sokkal inkább szeretnék egy nyugis hétvégét a férjemmel láblógatással, semmittevéssel, vagy akár valamit tevéssel is, csak ne kellene mindig valakit kiszolgálni, valaki körül ugrabugrálni, valami házimunkát végezni.

Áh, jó lesz már, ha végre itthon lesz, még akkor is, ha a nappaliban fog aludni, hogy ki tudja pihenni a 3,5 nap fáradalmait, amit Simi mellett ugye nem lehet.

2014. április 28., hétfő

Jelentem, mindannyian élünk

Évi mondta tegnap, hogy milyen rég nem írtam már blogot (nem, mintha ő túlzásba vinné, úgyhogy ez a baglyos-verebes közmondás tipikus esete, Évikém, már, ha olvasod). Igaza van amúgy, tényleg, lassan egy hónapja nem írtam, és szó mi szó (nem szolmizálok, kérem, lehet, hogy az első "mi" után kihagytam egy vesszőt? Á, inkább biztos, hogy kihagytam, de már nem írom be, mert akkor ezt a hosszú mondatot felesleges volt ideírnom.), nekem is feltűnt, hogy nem írtam. Nem mintha nem történt volna semmi, valahogy így alakult. Viszont most aztán erőt veszek magamon, a férjem 3 napig úgy sincs itthon, ezért az értékes estéimet nem is tudnám mással tölteni, mint blogírással. Ugyebár.

Csak címszavakban az elmúlt 3 hét eseményei, hátha valakit mondjuk érdekel:
- Noémi második lett a megyei helyesírás versenyen
- ugyanaz nap délutánján bemerítkezett
- végre kaptam fizetést, ha már február óta dolgozom, ugye
- megint nem mentem fogadó órára és a papírgyűjtés is elmaradt a gyerekeknél
- megszülettek a kiscicáink (4 darab, 1 fekete-vörös és 3 fehér-vörös), akinek kell, szóljon!
- Noéminek ötös lett a matek vizsgája
- tavaszi szünet volt, meg húsvét és itt volt a húgom a fiúkkal, mindenki legnagyobb megelégedésére
- Simi 23 hónapos lett, Noéminek meg névnapja volt, ugyanaz nap voltunk ortopédián, kiderült, hogy tényleg gerincferdülése van, de ha minden jól megy, intenzív gyógytornával orvosolható, nem kell befűzni
- a nagybátyámnak meg stroke-ja volt (ez is ugyanaz nap történt, kicsit sűrű nap volt), még mindig kórházban van
- szintén ezen a szép napon jelentkeztem Simivel a bölcsi "Előzetes igényfelmérés" nevű akciójában, hogy tudják, Simi is bölcsődés szeretne lenni szeptembertől. De leginkább én szeretném, hogy felvegyék.
- visszamondtam a KELLO-nál Ádám tankönyvrendelését, ha már eddig nem érkeztek meg a könyvek, a maradék pár hétre már nem tartunk rájuk igényt. Kicsit meg akartak szorongatni, de nem hagytam magam, így sikeres volt az akció, és lehet, hogy hamarosan a befizetett összeget is visszakapom
- kiderült, hogy erre a hónapra megint nem kapok fizetést (pedig gondolatban már az utolsó fillérig elköltöttem), mert nem írták alá a KLIK-nél a kinevezésem módósítását
- leadtam a gyerekek tankönyves lapját a jövő tanévre. Mindent a könyvtárból kértem, én nem szórakozom megint a KELLO-val, ami kell, azt megveszem majd a kiadóktól vagy egy sima tankönyvboltban, de addig is tudnak majd miből tanulni
- kiderült, hogy mégis kapok valamennyi fizetést (annyit, amennyi a fél állásra jár), mert a régi kinevezésem még érvényben van
Ez az utolsó dolog pont ma történt, így ennél többet nem tudok írni.

És az állatbarátok kedvéért (már 2,5 hetesek, de továbbra is a nyúlól alatt laknak, így nem tudom fotózni őket, pedig irtó cukik):
Itt pár órásak voltak a cicabébik

2014. április 4., péntek

Kikikikk, avagy a hiányzó mássalhangzók

Aki kitalálja, mi a címben szereplő szó magyar megfelelője, annak ajándék jár! 

Mert Simi hiába beszél ugyan nagyon sokat és egyre szebben, vannak hangok, amik egyáltalán nincsenek jelen a hangzó beszédében, így a megszokott "k"-val helyettesíti a számára kimondhatatlan mássalhangzókat, melyek név szerint a következők: c, cs, f, s, sz, zs. Jó, ezen kívül persze nincs "r" és "l" - kivéve, ha azt akarja, hogy valami zenélős játékot kapcsoljunk be, mert akkor közli, hogy "Lalala bekap!", szabályos "l" hangot ejtve.

Pont ma jöttem rá, hogy már egész hosszú mondatokat is mond, kár, hogy jobbára csak én értem. A mai ez volt, miután az asztali gépünk videokártyája kilehelte a lelkét, így gyakorlatilag használhatatlanná vált: "Nagy gép elromlott. Kukás autó elviszi, apa hoz másikat." Szó szerint mondjuk ez hangzott el: "Na' gép ejomja. Kuká ató ejiki, apa ho máki."

Ja, és nem csigázom tovább a kedélyeket, elárulom, mit jelent a kikikikk. Valaki gondolt a cicifixre?