2015. február 1., vasárnap

Pamparararam-pam-pam!

 Tudom, hogy mindenki kíváncsi, ezért nem csigázok senkit tovább: igen,  sikerült!!!

Akit érdekelnek a szaftos részletek, olvasson tovább!

Először is, szeretném tudatni minden kedves Olvasómmal, aki egy kalappal, vödörrel, bármivel kívánt nekem, hogy megvolt. Igaz, a vizsga előtt két nappal kezdtem előállítani a kívánt mennyiséget, és a nagy nap reggelén vetettem véget a - már elnézést - szarakodásnak azzal, hogy az itthon fellelhető összes (azaz kettő darab) széntablettát elfogyasztottam. Elkeseredetten konstatáltam, hogy nem volt a testtömegemre jótékony hatással a tisztítókúra, ugyanis a stressz miatt rengeteget zabáltam. Ideg alapon.

Úgy volt, hogy akut gyerekszittelési krízis álott elő a vizsga reggelén, mert miért is ne, hogy még azon is idegeskedjek, hogy a két gyerek mit csinál egymással itthon. Pedig roppant előrelátó módon egy hete lefixáltam anyukámmal a pénteket, számítva arra, hogy esetleg elfelejti, a héten többször is egyeztettünk, mondtam neki, hogy én államvizsgázom, Kornél pedig temetésre megy, kellene valaki, aki őrzi a csepp gyereket, amíg nem tartózkodunk otthon. Természetesen vállalja, sőt, az előző napra is vett ki szabit (jelzem, erre senki nem kérte). Csütörtök este még megkérdezte a férjemet, hogy akkor reggel hányra jöjjön, mire a "Nem kell túl korán, mert itthon vagyunk."  válasz érkezett. Másnap fél 10-kor szándékoztunk indulni, de negyedkor már jónak láttuk, ha megkérjük anyut, jöjjön át. Férj ment is szólni, aztán jött vissza azzal, hogy anyu elment itthonról, mint kiderült, takarítani. Szó szerint ez jutott eszembe, csak magyarul, hogy WTF??? Értitek, elment takarítani, mikor megbeszéltük, hogy vigyáz a Simire! Hát az amúgy 200-as vérnyomásom 500 lett, a f*sás mellett a hányinger is elkapott. Még szerencse, hogy aznap Noémi élt a lehetőséggel, és igénybe vette a doki által adott igazolást és itthon maradt. Különben vihette volna a temetésre a férjem a gyereket, vagy én a záróvizsgámra. Mert anyám a többszöri megbeszélés ellenére is úgy gondolta, hogy mi itthon vagyunk pénteken. Haláli. Nem voltam túl nyugodt a két gyerek miatt, de igyekeztem nem parázni nagyon, volt jobb dolgom is. Amúgy szombaton délelőtt láttuk legközelebb anyukámat, és mikor mondtam, hogy Kornél temetésen volt, úgy nézett rám, mint aki akkor hallja ezt az infót életében először, holott minimum 3-szor tisztáztuk, kinek milyen elfoglaltsága van aznap. Én nem értem, komolyan, de mindegy is, az a lényeg, hogy minden rendben volt.

A vizsgán minden flottul zajlott. Jelentem, az összes értem mondott imát, drukkot, rám gondolást felhasználtam, így sikerült is az egyik legkönnyebb tételt kihúznom (4. tétel: Agresszió, testi és szexuális bántalmazás). A téma maga nehéz, de könnyű róla meggyőzően beszélni, így minden magabiztosságomat latba vetve csak mondtam és mondtam úgy nagyjából másfél percig, amíg hagyták. A szakdogáról egy kérdés és annyi. Mindenre 5-öst kaptam, így a szakdolgozat 4-ese ellenére 5-ös lett a diplomám eredménye. Azért az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a vizsgabizottság baromira unhatta már ezt az egészet így a vizsgaidőszak utolsó napján, mert 3 percnél többet senki nem volt a kínpadon. Pár szóból eldöntötték, hogy tudja vagy nem, és útjára engedték.

Hazafelé beugrottam az egyik plázába, és megvettem a Dominika által ajánlott "gondolkodásváltoztató könyvet", amit a vizsga sikeres abszolválása utáni "mert megérdemlem" ajándéknak szántam magamnak. Őszintén megvallva már a vizsga előtt meg akartam venni, annyi szabad időm volt még, de nem tettem. Annak ellenére, hogy vallási meggyőződésem alapján semmiféle babonás dologban nem hiszek, mégis a medve bőrére történő előre ivásnak tűnt számomra a jutalom megelőlegezése. És mennyivel jobb érzés volt felszabadultan kóvályogni a könyvesboltban, mint idegbetegen, hát nem? De.

Telefonon biztosított a férjem arról, hogy mindkét utódunk szerencsésen túlélte az egymás kizárólagos társaságában töltött néhány órát, én erre persze megnyugodtam, és megbeszéltük, hogy a falusi "nagybolt" előtt találkozunk hétvégi bevásárlás ürügyén.

Nem bírtam magammal, és már a buszon elkezdtem olvasni a könyvet. Ebben az sem zavart, hogy a végkimerülés esetén rám törő látótérkiesés miatt alig tudtam felfogni, mit olvasok. Csak hogy értsétek, milyen problémáról van szó, íme. Mikor leszálltam a buszról, még mindig rosszul láttam, amúgy ez ülve még elviselhető, de járás közben borzasztó. Elindultam a bolt felé, egyszer csak láttam, ahogy egy férfi - kb. 4-5 méterre tőlem - egy drapp színű papírzacskót igazgatott úgy, hogy letette a földre (tudjátok, az a nagy fajta, amibe sok cucc fér). Gondotam is magamban, hogy ez tökhülye, hát esik az eső, minden csupa víz, tönkre megy minden a szatyorban, mert elázik. Aztán láttam, hogy megjött a fickó esze, és felvette a cekkert, bár sanszos volt, hogy csupa sár lesz, mert az előbb még a földön volt a táska. És basszus, mikor 1-2 méterre voltam tőlük, akkor tudatosult bennem, hogy a férfi a saját férjem, a "drapp zacskó" pedig a drapp színű overállba öltöztetett 2,5 éves fiam. Hát így.
Ez amúgy ez az állapot vagy mi nem tartott sokáig, már a boltban elmúlt, de átvette a helyét egy olyan elementáris fejfájás, hogy azt hittem, belepusztulok. Semmilyen gyógyszer nem mulasztotta el, se kávé, se csoki, se más étel vagy ital (mert hát egész nap szinte semmit nem ettem és nem ittam, mert folyamatosan attól féltem, hogy a) elhányom magam, b) bepisilek, c) bef*sok, ha valami táplálékot magamhoz veszek). Kicsit jobb lett estére, úgyhogy gyorsan le is feküdtem aludni (este 10 körül, nálam ez korán fekvésnek minősül), Simike kegyes volt hozzám, alig 3-4 alkalommal ébresztett fel, és reggel 8 óra 10-ig hagyott aludni. Szinte ki is pihentem magam.

Ennyi. És bár ez nem az Oscar díjam volt, azért engedjétek meg, hogy nyílt színen valljak köszönetet kolléganőimnek, akik lehetővé tették, hogy eljöjjek szabadságra és fel tudjak készülni a vizsgára. És persze a férjemnek, aki lehetővé tette (szabadságot vett ki, ha már a kolléganőim lehetővé tették, hogy itthon maradjak), hogy a rendelkezésemre álló időt tényleg tanulással tölthessem, ne pedig az itthon betegeskedő legkisebb királyfit szórakoztassam. És persze Istennek, aki nelkül, hitem szerint, nem tudtam volna végigcsinálni. Kösz mindenkinek! Egyelőre nem áll szándékomban újra tanulásra adni a fejem, de amilyen hülye vagyok...


8 megjegyzés:

  1. Juhú! Gratulálok! Nagyon ügyes vagy! Arra meg nem vennék mérget, hogy nem fogsz bele nem soká valamibe. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi. Most azért egy-két évig nem tervezek tanulni, mert meg kell csinálnom a pedagógus minősítésemet (portfólió írása, ez potom pár száz oldal,utána pedig egy minősítő gyakorlati vizsga), szóval, ha ezen túlleszek, leghamarabb akkor állok neki. Azért ez a minősítés sztori is egy közepestől a súlyosig terjedő idegbajjal fog járni, úgyhogy jaj nekem ;-) .

      Törlés
  2. Szívből gratulálok! Ügyes vagy. Így kell ezt csinálni! :)

    VálaszTörlés
  3. Juj, de jóóóó! Juhúúú! Nagyon ügyike vagy!!!!

    VálaszTörlés
  4. A zacskós résznél visítva próbáltam nem röhögni...
    Gratula!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kriszti, ha nem baj, azért örülök, ha röhögnöd kellett ;-) .

      Törlés
  5. Köszönöm mindenkinek, aranyosak vagytok!

    VálaszTörlés