Roppant kínos

ezért nem írok le minden részletet. Mert ugye ismerősök is olvasnak. Esetleg férfiak is, akik nem a férjem. Vagy egy feleség, aki olvassa blogot és akit jól ismerek, mondjuk elmeséli a férjének, akit szintén jól ismerek, de nem olvassa blogot, hogy képzeld, az Andi a nőgyógyásznál...

Mindjárt 40 éves leszek, született három gyerekem, számtalan alkalommal voltam már nőgyógyásznál, és ultrahangoztak is rengetegszer. Abban a rendelőben, abban a székben is. Azt hittem, nem érhet meglepetés. Hajlott koromra és "szakmai" rutinomra támaszkodva csak úgy belibbentem a rendelőbe a mai kontroll ultrahang vizsgálatra, ami a hat hete látott cisztámat hivatott ellenőrizni. Farmer, edzőcipő. Direkt öltöztem így, gondoltam, pont megfelel. Én ugyanis roppant szégyellős vagyok, altesti vizsgálatokhoz szigorúan szoknyát húzok, hogy ne kelljen félmeztelenül (pláne, ha az a fél deréktól lefelé van) álldigálnom a doki előtt. Erre a doki kizavart levetkőzni egy hasi ultrahanghoz, de komolyan, mint egy dedóst. Nem értem miért kellett ezt? Még soha nem vizsgálták a hasamat úgy, hogy alulról ne lettem volna felöltözve. Mindegy, ezt is kipipálhatom.

Ja, nincs már cisztám, legalább ennyi haszna volt a nudizásnak.

A legnagyobb hülye a világon

én vagyok.

Nem viccből mondom, tényleg. Mert igenis értesített az Oktatási Hivatal, hogy pótlólag mégis bekerültem a 2015-ös minősítési eljárásba. Nem is mostanában, hanem még tavaly novemberben. De annyira a nyakamon volt a szakdolgozat leadási határideje, a januári ismételt értesítéskor meg alig 2 hetem volt vissza az államvizsgáig, hogy teljesen ki is ment az egész a fejemből. De annyira, hogy mikor megvolt a diplomám, minden teher legördült rólam, és a portfólió még az agyam közelébe se került. Úgy elfelejtettem, mintha a büdös éleben szó nem lett volna róla. ENNYIRE hülye vagyok. Annyira nem foglalkoztam vele, hogy még csak nem is regisztráltam az OH oldalán. Mondjuk, akkor nem tudom, miért írták, hogy újra megnyitották a feltöltőfelületemet, hiszen sose jártam még arra. Most ugyan regisztráltam, de mindenféle gondok vannak a validációval, szóval nem férek hozzá az oldalamhoz.

Az az igazság, hogy kifejezetten isteni kegyelemnek érzem, hogy kaptam egy esélyt, hogy a hülyeségem miatt nehogy sikertelen legyen a minősítésem. Van még pontosan 23 napom arra, hogy elkészüljek vele és feltöltsem. Néha úgy érzem, meg tudom csinálni, máskor csak bőgök, hogy ez teljesen lehetetlen vállalkozás, ember nincs, aki erre képes volna. Annak ellenére, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ebben a cipőben jár (csatlakoztam egy FB-csoporthoz), és többen is írták biztatásul, hogy 2-3 hét alatt kivégezték a feladatot, és azóta már túl is vannak a sikeres minősítésen. Mégis lehetséges volna? Nem tudom. Most ott tartok, hogy elkezdtem, írom, amit tudok, már beszéltem a lányokkal, kapok az utolsó héten 2 szabad napot, hogy nyomjam, ahogy tudom. Talán, talán meglesz... Az sokkal jobban izgat, hogy nem fog sikerülni a validáció, és nem tudom hová felpakolni az anyagot.

Szóval így vagyok. Hülyének, idiótának és minden ezekkel rokonértelmű kifejezésnek érzem magam. Ha sikerül, akkor ki fogok harcolni magamnak a nyári szünetben egy láblógatós hosszú hétvégét, mert amit ebben a tanévben megcsináltam (és még fogok), az egyszerűen nem embernek való. Már most olyan fáradt vagyok, hogy néha altatás közben elalszom a gyerekekkel az oviban(!), olyan sokat fáj a fejem, mint még soha életemben, és egymás után kétszer lettem olyan beteg (ebből a második még most is tart), hogy ha nem kellene mindenképpen dolgoznom, akkor tuti dokihoz mentem volna. De dolgozom, hál' Istennek gyorsan gyógyulok, a teljesítményemet viszont mindenképpen negatívan befolyásolja a kór. Amúgy meg azt sem tudom, hogy egyáltalán náthás mikor voltam utoljára, annyira nem szoktam beteg lenni, de pillanatnyilag annyira kizsigereltem már a szervezetemet, hogy kezdi bemondani az unalmast.

Így vagyok. Hülyén, betegen, kétségbe esetten, nyomorultan. Csak ahogy mostanában mindig. 

Ez nem egy vidám poszt, úgyhogy a végére felteszek valami cukit, hangulatfeldobási célzattal. Tessék. Nem jó képek, tudom ;-).

A "bad hír" day

A mai nap nagyon régen kezdődött (igazság szerint a tegnapi napról írok, mert közben felkelt Simi és egy óra hosszáig tartott visszaaltatni), de az eltelt idő minden pocséksága ebben a napban kulminált. Ami azért is különösen lehangoló, mert az ember -még ha nem is ünnepli igazán- szereti jól érezni magát a névnapján. Meg úgy egyáltalán.

Én ma egy csomó meglepetést kaptam. Nem, nem ajándékot, maradjunk a meglepetésnél.

1. Kezdődött a meglepetések sora éjjel 1órakor, mikor is Simi azzal ébresztett, hogy  folyik az orra. Azok után, hogy két hétig itthon volt nátha miatt, olyan, de olyan egészségesen ment hétfőn a bölcsibe, hogy csak na. 5, azaz öt darab napot bírt ki. Az éjszakámnak lőttek, nyűglődés, orrfújás és társai miatt. Ráadásul a sírógörcs kerülgetett, hogy nemigaz, nemigaz, nemigaz, hogymármegintkezdődik, biztosmegőrülök!

2. Nem tudom, ki mennyire tájékozott oktatáspolitikai berkekben, de eléggé köztudomású, hogy van ez a csodás pedagógus életpálya modell, amin akkor tud az ember lánya előrébb lépni, ha mindenféle dolgoknak eleget teszen. Első lépésként ír egy portfóliót, aztán tettleg is bemutatja a szakértőknek a pályára való rátermettségét, majd ezekből ők eldöntik, hogy valóban pedagógusnak való (akárhány éve is van a pályán) avagy sem. Megmondom őszintén, engem ez a dolog úgy hagyott hidegen, ahogy csak lehet, mert én kérem gyereket szültem, GYED-en voltam, nem is foglalkoztam vele. Mikor tavaly félállásban visszamentem dolgozni, anélkül, hogy komolyabban belegondoltam volna, mit veszek a nyakamba, beleegyeztem, hogy jelentkeztessenek a vizsgára, mert elvileg kötelező. Végül is a szakvizsgám megvolt, és épp elértem a minimumot a gyakorlati évekkel. De nem kerültem bele a minősítő eljárásba, aminek nagyon-nagyon örültem, mert ugye volt szakdolgozat meg ilyesmi, pont elég volt az nekem, és amúgy sem tartom túl igazságosnak és etikusnak a rendszert, de ez magánvélemény. De tényleg nem kerültem be, nem volt ott a pedagógus státuszomban (van a pedagógusoknak egy hivatalos rendszere, ami mindent nyilvántart rólunk, bizony), hogy benne lennék. És novemberben, mikor jött az e-mail, hogy aki nem került be a nyáron, az újra megteheti, NEM jelentkeztem. Valahol azonban porszem kerülhetett a gépezetbe, mert ma délelőtt megnyitottam a postafiókomat, benne egy levelet az Oktatási Hivataltól, hogy amennyiben folyó év május 18-áig nem töltöm fel a teljes portfóliómat, akkor a minősítő eljárásomat sikertelennek könyvelik el. ?????? Nocsak, akkor mégis bevettek a buliba? Jó, hogy szólnak, de komolyan. Mikor ezt megláttam, teljesen összeomlottam, ugyanis egy sok-sok oldalas, több dokumentumból álló anyagról van szó, amit egy hónap alatt képtelenség megcsinálni. Még akkor sem, ha csak ezzel foglakozik az ember, és nem dolgozik feszített tempóban, nincs három gyereke meg 7 macskája (ja, tényleg, nemrég születtek azok is, juhé). Szóval ezt elolvastam, levert a víz és bementem a fürdőszobába bőgni, hogy jajistenem, mileszvelem, mileszvelem, biztosmegőrülök!

3. Bőgés közben elkezdtem kiszedni a mosott ruhát a gépből (mert lejárt, ezért bőgtem épp a fürdőszobában), és láttam, hogy megint zsebkendőt mostam. Igazából ruhákat, csak valamelyik titkos zsebében megbújt egy kóbor papírzsepi, ami az aztán apró fehér szöszökre mállott, és az összes ruhát beborította. Engem meg ki. Na, akkor a sírás mellett már csapkodtam is -leginkább a ruhákat a kádhoz, hátha lejönnek a szöszök, de nem annyira jöttek le, mint szerettem volna. Viszont feszültség-levezetésnek jó volt.

4. Nagyon szeretem az orchideákat. Sok ugyan nincs belőle, mert annyira nem tudok jól bánni velük, mint amennyire tetszenek, de órákig képes vagyok elgyönyörködni bennük. Ezért is vágyom már évek óta arra, hogy eljussak az orchidea kiállításra. Egészen pontosan 4 éve készülök, de mindig közbejött valami: iskola, terhesség-szülés, egyéb családi program. De most úgy éreztem, eljött az én időm! Se iskola, se csecsemőkorú gyerek, ráadásul pont a névnapomon lesz a nevezetes esemény. Igaz ugyan, hogy nem igazán ünnepeljük mi felnőttek, (maximum egy szál virág, csoki, kinek mi jut), de mennyivel kellemesebb már csodaszép virágok közt nem ünnepelni, mint bárhol máshol, hát nem? Úgy terveztem, hogy Kornéllal elmegyünk, andalgunk egy kicsit, kigyönyörködjük magunkat, gondosan ügyelve a szigorúan vett nem ünneplésre, majd hazajövünk, ahogy elvárható két felelős, háromgyermekes szülőtől. Mert a gyereket addig valahol letámasztottuk volna. Gondoltam én. Aztán persze másképp alakult, mert a nagy, baráti borospince látogató hétvégét pont erre a hétvégére szervezték. De oda én eredetileg se szerettem volna menni, akár a kiállítás napjára esik, akár más nevezetes napra, mert a) nem szeretem a bort, b) a három gyereket kire hagytam volna három napra? Mert ha mégis valakire, akkor arra azért, mert ketten megyünk el a férjemmel valahová, nem tizenakárhanyad magunkkal. Eléggé lelombozott, hogy megint ugrott a kiállítás, de aztán elhatároztam, hogy akkor megyek egyedül! Majdnem kolléganős buli lett belőle, de nem szerveztem meg, mert anyukám, akire Simit hagytam volna, kidőlt, és nem akartam, hogy taknyosan-köhögősen vigyázzon rá, meg amúgy is nagyon drága lett volna, a közlekedés meg a belépő majdnem 5.000 Ft, hát horror, komolyan. De azért mégis, hogy örüljek egy kicsit, azt találtam ki, hogy elzarándokolok a faluvégi orchideakertészetbe, és a belépő+útiköltség árán veszek magamnak egy szépséges orchideát. Tudom, nem ünneplem, de azért mégis. Fejben már elhelyeztem a lakásban az új jövevényt (az ebédlőasztalon lett volna, hogy mindig csodálhassam), és arra gondoltam, hogy azért a sok pénzért - ami amúgy egy ilyen kaliberű virágért nem sok, vagy annyiért amennyit rászánok (ti. az az 5.000 Ft, amit ugye megspóroltam) nem lehet valami igazi csodát kapni - szóval, hogy vajon mivel is térek majd haza. Egy biztos volt: a kommersz lepkeorchidea , amiből kettő is van itthon, na az szóba sem jöhet. Végül mégis csak anyukámra bíztam Simit, egyrészt, mert már csak időnként köhög és a láza is elmúlt, másrészt, mert csak kb. egyórányi távollétről volt szó, harmadrészt meg már úgy is mindegy, a gyerek is beteg. Gyaloglás közben azért felmerült bennem, hogy a mai nemzetközi kiállítás miatt vélhetőleg sokkal kevesebb virág közül tudok majd választani mint általában, mert a falusiak is állandó kiállítók a rendezvényen. De arra azért nem számítottam, hogy 25 perc tempós séta után egy gyakorlatilag üres üzletben találom magam, ahol három darab lepkeorchideán kívül egy árva másik virágzó növény nem volt. Úgyhogy nem vettem semmit, még azt az epret sem, amit pedig annyira kinéztem a zöldségesnél az odafelé úton. Végül is caplattam egy bő 5 km-t a semmiért.

5. Ez viszont fáj. Mikor elmenni készültem a orchidea vásárló zarándoklatra, magamra kívántam ölteni egy valamire való (mondjuk rám való) nadrágot az itthoni mackónadrág helyett. Fel is vettem azt a farmert, amire egyik kolléganőm tavaly ilyenkor azt mondta, hogy igazán lecserélhetném legalább egy számmal kisebbre, mert lóg rajtam, mint tehénen a gatya. Azóta se nagyon hordtam, mikor viszont ma felvettem, olyan szépen kitöltöttem, mint egy lufi. Tavaly ilyenkor 60 kiló körül voltam. Most rá sem merek állni a mérlegre. Pedig tényleg diétázom (próbálok, na), de a mozgás nem megy. A nem olyan rég említett ízületi gyulladásom még mindig hasogat, és azért valljuk be, nem sok olyan mozgás van, ami az ember csípőjét kíméli. Mondjuk a karkörzés épp az, de az meg pont nem fogyasztja az ember farát.

Egyébként a család felköszöntött, a gyerekektől virágot kaptam, a férjemtől pedig egy telefonhívást (remélem, azért ivott az egészségemre...). És még a nagymamám is felhívott, amit nem is tudom hová kell felírni, úgyhogy itt mindenképp megjegyzem az utókor számára.