Megint magamról, rólam, Andiról

Történt ugyanis, hogy mióta Katitól kaptam az Osszuk meg magunkat c. játéklehetőséget, kissé megugrott a blogom látogatottsága. Statisztikailag messze a legnépszerűbb bejegyzésem a Láncreakció, ami ugye rólam szól. Tudom, hogy azért, mert sokaknak az az első, amit olvastak, és azt "jegyeztették meg" a böngészőjükkel, de inkább nem ezt akarom gondolni. Hanem azt, hogy annyira kíváncsi rám mindenki, hogy addig olvasgatja azt a posztot, amíg meg nem tanulja kívülről :).

Ezért aztán úgy csinálok, mintha híres lennék, és én szerepelnék a Nők Lapja utolsó oldalán a "10+1 kérdés"-ben. Fel is teszem magamnak szépen sorjában a kérdéseket, és meg is válaszolom. 

1. Sokan sokfélét mondtak már önről. Ki volt az, aki a legjobban elkapta az ön lényegét, és mit mondott?

Na, ez így pont nem igaz. Senki nem mondott rólam semmit, viszont a lényegemet legjobban a férjem kapta el, és még most is a markában tartja :). 

Jó, hát ha komolyan visszagondolok, konkrétan kettő darab írás jut eszembe, amit valaki valamikor rólam írt. Az egyik még általános iskolában volt. Nem tudom, milyen apropóból, de kellett pár sort írni valakiről az osztályból. Húztunk nevet, választottunk, az ofő mondta-e kiről kell írni, azt már nem tudom, de a végén felolvasta őket, és ki kellett találni ki van a papíron. Rólam ezt írták: Nagyon okos, nagyon szép, barna haja van, szemüveges. Mindenki rájött, hogy csakis rólam lehet szó.

A másikat Ádám mondta, még nagycsoportban. Anyák napjára kaptuk kis cetlin, hogy kiről mit mondott a gyereke. Az enyém ezt: Az én anyukám nagyon szép, és úgy főz, mint egy szakács. Na, kérem, ez a lényeg :).

2. Melyik a kedvenc könyve és miért?

Kedvenc könyvem nincs, de Janikovszky Éva a kedvencem. Minden könyvét szeretem, gyerek, ifjúsági és felnőtt olvasóknak írtakat egyaránt. Azért, mert egészséges a világnézete, humoros mégis tanulságos történeteket írt. Ha egyszer -ne adj' Isten, de tényleg!!!- nagybeteg lennék, úgy szeretném viselni, mint ő. Hogy másoknak is könnyebb legyen.

3. Mi az a tulajdonság, amit leginkább kedvel a másik nemben?

Az van, hogy marhára nem ismerem a másik nemet, én olyan hamar lehorgonyoztam a férjem mellett, hogy nem volt időm kiismerni a férfiakat. Így aztán nem is tudok szépeket írni róluk, pedig annyira jól hangzana, hogy "az erőt, ami sugárzik belőlük" vagy "a határozottságot, amivel irányítják az életüket" vagy valami ilyesmi. Én mondjuk nem is analizálgatom annyira a férfiakat, hogy mit kedvelek bennük vagy hasonlók, ez a férjemnek biztosan nem is esne jól :). Például ha egy esti beszélgetésnél megkérdezném, hogy "Drágám, ugye mennyire férfias jelenség ez a Béla? Az a mély, búgó hang, a háromajtós szekrény méretű hát, és hiába vagyok 6* kiló, azokkal az erős karjaival biztos minden este önszántából vinne át a hálószoba küszöbén. Na, szerinted?" Hát hogy is venné ki ez magát, kérem szépen? Így aztán elégedjetek meg annyival, hogy én azt a génpárosítást szeretem a férfiakban, amik egy átlagos magasságú és alkatú, fekete hajú, barna szemű, jóképű, gyerekszerető, családcentrikus, kedves elegyet alkotnak.

4. Mi az az emberi hiba, amit legkönnyebben tolerál?

Ha valaki nem bírja a humoromat :). Mert tényleg nem tetszhet mindenkinek, hiszen sokszor szarkasztikus, ironikus meg mindenféle "ikus", és ez nem mindenkinek jön be. Különben bármit megbocsátok, tényleg, de leginkább akkor, ha más is észreveszi, hogy hibázott és bocsánatot kér.

5. Mi a kedvenc idézete?

"Nem éltél igazán addig, amíg nem tettél valami jót olyan valakivel, aki soha nem tudja azt visszaadni" -John Bunyan

6. Kinek a tehetségét irigyli legjobban?

Nem vagyok irigy. Inkább csodálom a tehetséges embereket. Hogy milyen jól írnak, énekelnek (őket nagyon), "sztendapolnak", festenek, varrnak, kreatívkodnak, nevelnek gyereket, főznek(!!!) és ilyenkor arra gondolok, hogy én meg miért nem??? De cseppet sem vagyok rájuk irigy (áááá....), mert a Biblia azt mondja, hogy "az irigység pedig a csontoknak rothadása" (Károli ford, Példabeszédek), hát én meg nem akarok élve elrohadni csak azért, mert bezzeg a másik milyen jól főz. Inkább rendelek pizzát.

7. Hova költözne legszívesebben és miért?

Jó nekem itt. De nem azért, mert akkora nagy honleány vagy lokálpatrióta volnék, csak így kényelmes. Tudom a nyelvet, van munkám, van egzisztenciánk egy házunk közösen a bankkal, egy gyönyörű szigeten élek (Csepel-sziget, csak, hogy tudjatok hová tenni), hát kell ennél több? Nem és nem!

Amúgy, ha tényleg kellene választanom, Mallorcára költöznék. Az életben nem voltam még ott, de olvastam Peter Kerr Mallorca-sorozatát és annyira "megtetszett a környék" (tenger, meleg, de azért van négy évszak), hogy oda gondolkodás nélkül mennék. Mondjuk, talán egy elhanyagolt narancsültetvényre azért nem tudnának rábeszélni. Azt hiszem. Bár, egyik szigetről a másikra, dög messzire, csupa macera, érdemes volna egyáltalán?

8. Mit csinál olyankor, amikor nem kell csinálnia semmit?

Semmit. De tényleg. Néha még akkor is, ha valamit csinálnom kellene. Simán írhatnám ami ma nagyon divatos (szinte elvárt), hogy megőrjít a semmittevés, én csak az aktív pihenést kedvelem, kirándulás, biciklizés, miegymás, de ez totál nem igaz. Én lelkiismeret-furdalás nélkül képes vagyok leheveredni és olvasni, egész napokat is végigdöglök a strandon és jól érzem magam tőle.

9. Ha újraélhetné élete egyetlen pillanatát, melyik lenne az?

Egyértelműen Ádám születése, kis változtatással. Mert arról lemaradtam az altatásos császármetszés miatt. Nem bánnám a császárt, csak "legyek ott", amikor megszületik a fiam. Sajnálom nagyon, hogy kimaradt az életemből...

10. Mi a legértékesebb tulajdona?

Konkrétan? Fogalmam sincs. Van egyáltalán valami tulajdonom? Mosógép, ilyesmi számít? Bár az jogilag "házastársi közösvagyon", úgyhogy nem tudom. Talán a két gyűrűm, amiket a férjemtől kaptam. Amikor megkérte a kezemet, meg a jegygyűrűm. Bár, az első kicsit most vesztett az értékéből, mert kiesett belőle a smaragd kövecske, mégis erre a kettőre adom a voksomat. 

10+1. Ki játszaná önt az életéről szóló filmben?

Salma Hayek. De csak akkor, ha a férjemet a férjem játszaná, hogy örüljön ő is. Ha nem, akkor tök mindegy.

Trampli-e vagyok?

A szó szoros értelmében - "Otromba, esetlen ember, tenyeres-talpas, nagy darab, nagy testű, ormótlan, nehézkes mozgású (főleg nőre mondjuk)" - természetesen nem. Sőt, az ismerőseim nagy többségéhez képest sem, a kis többségéhez képest viszont igen. Annak ellenére, hogy nem ismerek személyesen egyetlen topmodellt, ftness bajnokot vagy hollywoodi dívát sem. 

A trampliság számomra viszonyítás kérdése. Vannak emberek, akikkel mindenféle frusztráció nélkül találkozom (sőt, meg is jelenek velük akárhol), mert pont úgy fogadnak el, ahogy vagyok, nem tűnök ki egyáltalán a sorból se pozitív se negatív irányban.

Másokkal viszont nem. Akikhez képest trampli vagyok. Itt van pl. a tesóm, aki a "nőség" szinonimája számomra minden tekintetben. Ő alig 2 évvel fiatalabb, de 10-zel fiatalabbnak néz ki, mindig szép, mindig csinos (ha mackóban van, akkor is), egyszerűen azért, mert ő született nő. Én meg nem. Vele nem szívesen megyek sehová, mert ha a legeslegjobb ruhámban vagyok, akkor se közelítem meg az ő "outfitjét" (micsoda szavakat tudok, édes Istenem) mondjuk három kilométerre sem. Mert hiába a legjobb ruha, ha lóméretű hátsón feszül (a húgom hozzám képest mínusz 15 kg-mal rendelkezik, szerinte a 60+ már minimum öngyilkosságért kiált), ugyebár. Azt hiszitek, hogy csak én gondolom így, de nem. Mert ott van a nagyanyám (a pesti, nem a szomszéd), akitől valószínűleg a húgom genetikája eredeztethető csinosság tekintetében, és akit mindig úgy látogatunk meg, hogy az egész család felvonul az összes gyerekével együtt, így egymás mellett lát bennünket. Ő kivétel nélkül mindig megjegyzi, hogy "Eszterkém, milyen csinos vagy!" Nekem sose mondja. Ebből (is) gondolom, hogy a tesómhoz képest trampli vagyok. Meg abból, hogy mikor együtt megyünk valahová, ő valahogy "ragyog" én meg beleszürkülök a semmibe.

De nem csak a kilók számítanak. Mert vannak ugye a munkatársnőim. Úgy terveztem, hogy mire visszamegyek dolgozni, majd szépen összegyűjtök néhány új ruhát, nehogy ugyanazokban járjak dolgozni, mint szülés előtt. Ugyanis a "lányok" nagyon adnak  megjelenésre: csinos ruhák, fodrász, kozmetikus. Volt, hogy harmadszorra is ugyanazt a szoknyát vettem fel valami ünnepségre -talán ezt már írtam-, és meg is kaptam, hogy "Mi van b*meg, neked csak ez az egy szoknyád van?". Ez annyira ütött, hogy azóta fel se vettem azt a szoknyámat (pedig szép). Ezért is akartam néhány új holmit, erre tessék, olyan hirtelen mentem vissza, hogy nem is volt lehetőségem semmit venni. Remélem, azért nem fognak megszólni... Mert hát hozzájuk képest is trampli vagyok, annak ellenére, hogy mondjuk a testtömegem nem kirívó a kollektívában.

Amúgy van (volna) ízlésem. Gondolataimban olyan csinos vagyok, hogy csak na. Az álom szettem: fehér ing -kedvencem...-, csípőig érő fekete bőrkabátra kihajtott gallérral, fekete magas sarkú cipő, sötétkék farmer, valami nyaklánc, kis fülbevaló. A hajam göndör, kontaktlencsém van, mert napszemüveget viselek - a napszemüveg évtizedes álmom, de szemüvegem van, a dioptriás meg egy közepes vagyonba kerül. (Ja, igen, én szettekben gondolkodom. Talán mégis nő vagyok?)

Mindig, mikor elindulok vásárolni, elképzelem, hogy milyen összeállítást szeretnék -képek innen .

Mondjuk ilyet:

Vagy ilyet:

Esetleg ilyet:

De ez is szóba jöhet:

Azért teljes összeállítások, mert sajnos, ha vennék egy szoknyát (mint ezen az utolsó képen), akkor kellene hozzá cipő is, mert az sincs és táskám se. Igazából ezért is nem nagyon szívesen vásárolok. Mondtam is a férjemnek, mikor megpróbált rábeszélni (még karácsony előtt), hogy vegyek egy szép "ünneplős" ruhát, hogy nincs értelme. Mert hiába a szép ruha, ha csak a trottőr sarkú 1.500 Ft-os kínai cipőt és a piros-drapp csíkos kötött kardigánt tudnám felvenni hozzá, táska helyett meg valami decens papír ajándéktasakot szorongatnék. Ezért utál velem vásárolni az uram, mert elmegyünk, hogy veszünk valamit, aztán sose veszünk semmit. Mert én mindig tovább gondolom a vásárolni kívánt ruhadarab sorsát. Van-e hozzá cipőm? -nincs. Van-e hozzá nadrágom? -nincs. Meg az ára... Szombaton mondja a tesóm (épp itt voltak nálunk), miután megdicsértem az aktuális legújabb -tényleg nagyon szép- fölsőjét, hogy "Ó, tök megérte, csak 2.800 volt!". És valóban megérte, viszont mikor este elmentünk egy ruhaboltba, 2.900-at nem volt szívem kiadni egy csinos kardigánért -pedig nagyon szerettem volna, de maradt a piros-drapp csíkos -ami még a tesómé volt egyetemista korában, cirka 10 évvel ezelőtt...

Szóval, nálam ez a trampliság "választás" kérdése. Mert ha nagyon akarnék, vehetnék néhány ruhát -gondolom, szépen, lassan össze lehet hozni egy rendes gardróbot, nem kell havi szinten tízezreket elkölteni-, de egyszerűen nem tudok vásárolni. Mert nem hiszem el, hogy 

a) az a cucc tényleg jól áll (Állhat egyáltalán nekem jól valami így 23,01-es BMI-vel???)

b) 3 hónap múlva is rám fog jönni

c) nem tudnánk azt a pénz másra is költeni (gyerekre, kajára, számlára stb.)

d) ha mégis megveszem, hó végén nem leszünk anyagi romlásban.

A közeljövőben lesz két osztálytalálkozóm is. Azoktól egyenesen rettegek. Azóta nem találkoztunk, hogy 50 kiló alatt voltam (mondjuk, az általános iskoláson 40 hetes terhes voltam Ádámmal, de még így is pont annyi kiló voltam, mint most, gyerek nélkül). Mit fognak ezek hozzám szólni? Megismernek egyáltalán így, tramplin?

Láncreakció

Az van, hogy kaptam Katitól egy felhívást keringőre. Ha őszinte akarok lenni (miért ne lennék az), nálam minden lánc megszakadt eddig. Vagyis soha nem küldtem tovább semmiféle lánclevelet, aminek megszakításával 

a) véget kellett volna érni az életemnek

b) rettenetes betegséget kellett volna kapnom

c) családomat a tíz csapás tizedelné

d) szerencsétlen lennék a szerelemben

e) hatalmas vagyoni hátrány érne

f) minden más nyomorúság érhetne engem és/vagy a velem kapcsolatban lévő bármely élőlényt.

De ez egy játék, ami megszakítás esetén nem fenyeget semmiféle természeti katasztrófával senkit, így nem szakítom meg. De kénytelen vagyok eltérni a szabályoktól, mert nincs 7 olyan blogger, akit olvasok, és

a) ne vett volna már részt a játékban

b) ne zárt blogja lenne

c) ne olyan családi blogot üzemeltetne, amit pofátlanságnak éreznék itt reklámozni.

Ezért egy blogot ajánlok mindenki figyelmébe, mégpedig egyik kedvenc mókás-anyukás blogomat, név szerint Evelin blogját.

Viszont, hogy mégse legyen olyan nagy a rés a szabály szerinti hét, és az általam linkelt egyetlen blog között, ezért megkérdezem állandó olvasóimat, hogy zavarná-e őket, ha küldenék nekik felkérést, hogy más is belepillanthasson a blogjukba?

És akkor a játék maga, szabályosan, íme:

1.) Be kell linkeni azt az embert a blogodba, aki felkért a játékra

2.) Meg kell osztani magadról 7 dolgot, akár különlegeset, akár hétköznapit

3.) 7 bloggert meg kell nevezni és belinkelni őket a blogodba

4.) Értesíteni őket a blogjukon a játékról

Na, a hét dolog, ez nem lesz egyszerű.

1.) A leghétköznapibb dolog, amit meg tudok osztani mindenkivel, hogy elégedett vagyok az életemmel. Persze, lehetne jobb is (van azért egy elég hosszú kívánságlistám, ami beteljesülés esetén még tökéletesebbé tehetné a kis életemet), de ez így most -a divatos kifejezéssel élve- "elég jó". 

2.) Sajnos, feleségként, anyaként nem tudok magamra "elég jó"-ként tekinteni. Kiabálok a gyerekekkel, trehány vagyok, pocsékul főzök, trampli a kinézetem.

3.) Nem iszom alkoholt. Soha. Valószínűleg a gyermekkoromban átélt negatív tapasztalatok miatt. Amúgy a tesóm se iszik. Soha. Biztos ugyanezért.

4.) Rettegek, hogy nem fog sikerülni a fogyásom. Ugyanis az elmúlt idegbeteg hetek alatt (munka, kórház, betegségek) teljesen felborult a jól kialakult napirendem, nem jut idő tornázni, össze-vissza eszem, és így a leadott 2,5 kilóból már 1 vissza is jött. Azért csak sikerül...

5.) Bízom az emberekben. Soha senkiről nem feltételezek rosszat, emiatt már csalódtam nagyokat és estem jól pofára is, de ilyen vagyok. 

6.) Mindig előre elolvasom a könyvek végét. Ezen már sokszor próbáltam úrrá lenni, és minden kötet előtt elhatározom, hogy most aztán nem, de aztán mégis. Kivéve, mikor az e-book olvasót olvasom, mert nincs kedvem gombokat nyomogatni. Lehet, hogy teljesen át kellene állnom erre? De sokkal jobb rendes, papír könyvet olvasni.

7.) Hiszek Istenben (keresztény módon). Imádkozás, vasárnap istentisztelet, és minden ami ehhez tartozik.

A szabályok:
1. Be kell linkelni azt az embert a blogodba, aki felkért a játékra.
2. Meg kell osztani magunkról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi.
3. 7 bloggert meg kell nevezni, be kell linkelni a blogunkba.
4. Majd értesíteni őket a blogjukon, hogy ők a kiválasztottak. - See more at: http://lassandebiztosan.blogspot.hu/#sthash.SZh1rKNL.dpuf

A szabályok:
1. Be kell linkelni azt az embert a blogodba, aki felkért a játékra.
2. Meg kell osztani magunkról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi.
3. 7 bloggert meg kell nevezni, be kell linkelni a blogunkba.
4. Majd értesíteni őket a blogjukon, hogy ők a kiválasztottak. - See more at: http://lassandebiztosan.blogspot.hu/#sthash.SZh1rKNL.dpuf

A szabályok:
1. Be kell linkelni azt az embert a blogodba, aki felkért a játékra.
2. Meg kell osztani magunkról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi.
3. 7 bloggert meg kell nevezni, be kell linkelni a blogunkba.
4. Majd értesíteni őket a blogjukon, hogy ők a kiválasztottak. - See more at: http://lassandebiztosan.blogspot.hu/#sthash.SZh1rKNL.dpuf

Röviden a hosszú távra tervezett munkáról, hosszabban a rövid időre igénybe vett kórházi ellátásról

Ezt a bejegyzést már 5 napja írom, úgyhogy lassan aktualitását veszti. Kivéve a hányós-fosóst, mert az nagyon ragaszkodik hozzánk. 

Ezen a héten már egy hónapra való kaland esett meg velünk. Nem tudom, mennyire leszek humoros, még azért eléggé a hatása alatt vagyok.

Hétfőn elkezdtem dolgozni.

Annyira jól sikerült az első munkanapom, hogy kifejezetten vártam a következőt, ami csütörtökön lett volna esedékes. Anyu szabadságon, minden szépen kikészítve, időbeosztás elkészítve. Aztán éjjel fél 11-kor arra ébredtem -a nappaliban elaludtam a kanapén-, hogy hangokat hallok. Simi sír, köhög, vinnyog, ugat, sípol, hörög oly módon, ahogy eddig még egyik gyerekem se soha az életben. Úgy rohantam fel az emeletre, mint az eszelős, és csak azt láttam, hogy a gyerek négykézláb áll az ágyában és szó szerint fuldoklik. Bakker, ez krupp, gondoltam. Most mit csináljak? Mivel Simi kifejezetten azt ordította, hogy "Kopa! (köhög-sípol-hörög) Kopa! =Szopi! Szopi! Ezért gondoltam, előbb megszoptatom, aztán meglátjuk, mi lesz. Kicsit szopott, aztán vissza is aludt, de olyan hangosan vette a levegőt és olyan kísérő hanghatások  voltak hozzá körítésnek, hogy nem mertem elaludni, nehogy megfulladjon nekem. Egy óra múlva megint jött egy köhögő roham, ez már nem akart elmúlni, bebugyoláltam és kivittem az erkélyre -noha eddig nem volt kruppos gyerekem, a zsigereimben éreztem, hogy EZ bizony AZ-, mert kruppos roham esetén a legjobb a hideg levegő belélegzése. Micsoda szerencse, hogy épp -5°C volt az erkélyen, így aztán Simike boldogan lélegezhette befelé az áldott hideg levegőt. Nem tudom, meddig lehettünk kint, de én papucsban és egy szál pizsamában már igencsak megfagyni készültem, így bejöttünk. Egy orrszívást is eszközöltünk, a férjem, aki addigra már felébredt, mondta, hogy ez tuti krupp, mondtam, hogy ne mondja már, tényleg? Tanakodtunk, hogy mi legyen (értsd: hívjunk-e ügyletet, mentőt, vigyük-e valahová), de mivel elmúlt a köhögés, csak a sípoló légzés maradt, így úgy döntöttünk, maradunk. A következő "roham" hajnali 3-kor volt, na, ekkor eldöntöttem, hogy a következőnél márpedig jön ide valami orvos, és beadom a tesóm kisfiának dugi Rectoldeltjét, ami mindig van nálunk, mivel ő is olyan szerencsés, hogy ebben a nyavalyában szenved.

De nem volt több ugatva köhögés, Simon  alig  jó hangosan vette a levegőt, de aludt reggelig. Az az igazság, hogy én egész éjszak azon töprengtem, hogy mondom meg a főnöknőmnek, hogy már a második munkanapon nem megyek dolgozni, mert bár anyukám vigyázott volna aznap a gyerekre, biztos voltam benne, hogy nem ússzuk meg a kórházat.

Lottóznom kellene... Ugyanis mikor elmentünk a dokihoz -anyukámmal felszerelkezve, hátha mégis maradhat otthon a gyerek, én meg dolgozhatok- épp csak beértünk a váróba, Simi elkezdett bőgni, ezzel egy időben ugatva köhögni, mire úgy vágódott ki a rendelő ajtaja, hogy lehullott a vakolat. A doki néni kiviharzott és felszólította  a köhögős gyereket, hogy azonnal menjen be szülői kísérettel egyetemben, így még a kabátomat se volt időm levenni, már bent is voltunk, beelőzve ezzel a sorban várakozó mintegy 15 pácienst szülőstől. Bent némi hezitálás után úgy döntött a nőtanács (doki néni és az asszisztens nő karöltve), hogy márpedig azonnal be kell vonulnunk a László Kórházba, ahol a kruppos gyerekeket jól ellátják. Erre a Lászlóra azért rákérdeztem, hogy biztos-e, mert mi területileg nem oda tartozunk (eddig azt hittem, hogy a Heim Pálba, de végül kiderült, hogy nem is), de mindketten mondták, hogy naná, hogy oda, hiszen évtizedek óta oda járnak a hasonló sorsú gyerekek.

Kiérve hosszas telefonálásba kezdtem. Először jóuramat hívtam, hogy vegyen érzékeny búcsút a kollégáitól, mert Simit azonnali jelleggel beutalták a kórházba. Aztán a kolléganőmet kérdeztem  meg, hogy el tudja-e vállalni helyettem a napomat, de nem tudta. És végül a főnöknőmet hívtam és helyzetet jelentettem, de ő megértette, mivel neki két kruppos gyereke is volt, tudta, hogy min megyünk keresztül.

Fél 11-re már a László Kórház portáján voltunk, ahol közölték, hogy nem jó épületben vagyunk, menjünk át egy másikba. Átcaplattunk, de ott azt közölték, hogy az épület túloldalára kellett volna menjünk, legyünk már kedvesek inkább ott próbálkozzunk. Próbálkoztunk, de kiderült, hogy nem jó épületben vagyunk, menjünk el az udvaron 150 métert, ott a betegfelvétel, majd eligazítanak. Hát el is igazítottak, mert kiderült, hogy nem hogy nem jó épületben nem vagyunk, hanem egyenesen rossz kórházba utaltak minket, mert itt már vagy 6 éve nem vesznek fel krupposokat. De azért mindenképpen fel kell menni ide és ide, ahol majd megvizsgálják a gyereket és hivatalosan átirányítanak miket a megfelelő helyre.

Fel is mentünk, rövid várakozás után kijött egy nővér és teljesen elképedt, hogy mi mit keresünk ott, hiszen már vagy 8 éve (de lehet, hogy több is megvan már) nem vesznek fel krupposokat. Várjunk türelemmel, most foglalt a vizsgáló, de amint lehet, bemegyünk és megírják az átirányító papírt.

Vártunk türelemmel, és alig másfél óra múlva be is hívtak minket (mit vizsgáltak addig a másik gyereken?), megállapították, hogy csakugyan krupp, kapott Simi valami inhalálós cuccot (csak megjegyzem, hogy az inhaláló készülék összeszerelése mintegy 10 percet vett igénybe két fő részéről), aztán elküldtek minket az I. Gyerekklinikára, mert mint kiderült, hatóságilag oda tartozunk.

Ott rövid idő alatt fel is vették Simit, majd felvonultunk a pulmonológiára, ahol néztek egy nagyot, hogy "Dehát itt nincs hely!", de ne aggódjunk, valahol biztos van egy üres ágy a gyereknek. Vissza a portára, ott nagyjából egy órácskát várakoztunk, majd visszairányítottak minket a pulmonológiára, hogy lett hely, mert a vizit után 2 gyereket hazaküldtek. Felmentünk, nagyjából egy újabb óra eltelte után megkapta Simi az ágyát, majd megkértek minket, hogy vigyük le sétálni az udvarra a jó (= hideg) levegőre, hogy jobban kapjon levegőt. Az Üllői úti jó levegőn tett fél órás séta után odafent Simi megkapta az újabb adag inhalálós cuccot, majd birtokba vettük a rezidenciánkat. Közölték, hogy a gyerek mellett maradhatok, éjszakára egy egész széket tudnak biztosítani számomra, kaját azt eszem, amit hozok, de azért zuhanyozhatok a közös zuhanyzóban, amennyiben igényt tartok a tisztálkodásra. Szép kilátások...

A férjem elment bevásárolni, hogy legyen vacsorám és reggelim (ami reggelre eltűnt a közös hűtőből...), majd magunkra maradtunk. Simon egyből otthon érezte magát, játszott a játékokkal és a gyerekekkel, én pedig érdeklődtem az osztályos orvostól és a nővértől, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy másnap hazamehessünk. Elég néhány tiszta légvétel, de Simon aktuális állapota sajnos arra enged következtetni, hogy pénteken nem valószínű, hogy elhagyhatjuk az intézményt.

Simi a 6 órai inhalálás után elaludt (aznap összesen 30-40 percet aludt), de alig aludt egy órát (ennek azért örültem, így is tartottam az éjszakától), utána fürdés, "kúpozás", valami evés féleség és újra alvás.

Nekem 9-kor már zsibbadt a lábfejem a sok lógatástól, elképzelni sem tudtam, hogy bírom ki egész éjjel, de vételeztem egy üres széket, és mikor már nagyon zsibbadtam, feltettem rá a lábam, egész addig így is tartottam, amíg az ebben a helyzetben rá nehezedő nagy nyomástól sajgó ülőgumóim fel nem adták, és visítani kezdtek a tehermentesítésért. Ekkor újra ültem. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de a kórházi vas kiságy korlátja akkor is nagyon kemény, ha az ember a feje alá gyömöszöl egy párnát, ami abban a pillanatban elmászik, ahogy az ember lánya eszméletlen álomba zuhanna, így nyomban fel is ébred, amint lekoppan a feje a vasra. Ebben a helyzetben nagyjából 4x15 percet voltam képes aludni. Lehet, hogy ment volna több is, de egy nagylány érkezett az éjszaka közepén a mellettünk lévő üres ágyra, a szomszéd kislányhoz meg gyakran jöttek az orvosok és nővérek, mert elég ramaty állapotban volt szegényke. Az anyukája, aki akkor már 5 napja nem aludt (vagy csak széken bóbiskolt), kért egy hálózsákot a családtól, így a szobában lévő üres kiságy alatt tudott aludni valamicskét. Viszont akárhányszor felkelt szerencsétlen a gyerekhez, mindig koppant valamije a fölötte lévő ágy aljában.

Simike nagyon rendes volt, mindössze három alkalommal ébredt éjjel - mit nem adnék itthon egy ilyen éjszakáért -, viszont hajnali 5-kor úgy döntött, nem alszik tovább. Az éjjeli jó alvásért bezsebeltünk egy adag dicséretet, mivel az éjfélre tervezett inhalálás elmaradt a klassz légzése miatt. Fél hatkor túltettük magunkat a reggeli szipuzáson, hiába mondtam a nővérnek, hogy felordítja majd az egész házat, nem törődött velem, mondta, hogy ez egy kórház, ahol kicsi gyerekek vannak, akik ordítanak, mert utálják a sok macerát, és ne érezzem magam rosszul emiatt. És tök igaza lett, mert a gyerek minden várakozást felülmúlva gyakorlatilag nyikkanás nélkül tűrte a tortúrát, bár ehhez hozzá tartozik, hogy én csináltam az egészet, a "rémisztő" nővérke ment a dolgára.

A reggeli kimaradt, mivel valaki lenyúlta a cuccunkat a közös hűtőből, de ez nem is volt nagy gond, mert 7 után felpörögtek az események. A nappalos nővér megpendítette, hogy akár készülődhetünk is, mert szerinte olyan jól van a gyerek, hogy tuti kitesznek minket. Pár perccel ezután hívott a férjem, mondtam a híreket, de mivel addig dokit nem láttam, mondtam, hogy semmi sem biztos, fél óra múlva hívjon újra. Pedig az volt. 8 előtt jött a vizit, Simi a dokit meglátva rémes ordításba kezdett, mire a kedves öreg bácsika közölte, hogy mehetünk haza, mert olyan kristálytisztán vonyít, hogy öröm hallgatni (persze, azért a protokoll kedvéért meg is hallgatta rendesen). Én, aki életem során már hosszú órákat vártam mindenféle zárójelentésekre, fel voltam készülve, hogy délelőtt tutira nem megyünk el innen. Ezek után eléggé meglepődtem, hogy 10 perc múlva már a kezemben volt a papír, hogy mehetünk haza (hétfőn kontroll, hogy megkaphassuk a végleges elbocsátó szép üzenetet) nálam volt a "házi inhaláló kézikészülék" is, így mikor telefonált a férjem, mondtam neki, hogy épp pakolok, mert úgy kivágtak minket, mint azt a bizonyos macskát...

9 után nem sokkal már itthon is voltunk, éljen! Szent elhatározásom volt, miszerint sehová nem viszem a gyereket a hétvégén, nehogy összeszedjen valami kórságot. Akkor még nem tudtam, hogy már a kórházban összeszedett egy jó kis hányós-fosóst, mintegy megkoronázva addigi kínlódásainkat. 

Az a nap is elérkezett

mikor Simkém felfedezte, hogy a lépcsőre oldalról is fel tud mászni a mintegy fél méternyi lyukon, ami a lépcső és a korlát között tátong. Így aztán okafogyottá vált a lépcsőre szerelt biztonsági korlát (vagy mi a szösz) megléte, de azért egyelőre nem téptem ki a falból, hátha elfelejti a gyerek a lépcső oldalán tátongó feljutási lehetőséget. Ezt mondjuk a legkevésbé sem hiszem. Nem érdekelne a dolog, ha tudnám, hogy tuti nem zuhan le a nagy résen, ami a lépcső fokai és a korlát között van. Vár még rám pár idegölő hónap, amíg biztonságosan fog lépcsőzni a gyerek.