Trampli-e vagyok?

A szó szoros értelmében - "Otromba, esetlen ember, tenyeres-talpas, nagy darab, nagy testű, ormótlan, nehézkes mozgású (főleg nőre mondjuk)" - természetesen nem. Sőt, az ismerőseim nagy többségéhez képest sem, a kis többségéhez képest viszont igen. Annak ellenére, hogy nem ismerek személyesen egyetlen topmodellt, ftness bajnokot vagy hollywoodi dívát sem. 

A trampliság számomra viszonyítás kérdése. Vannak emberek, akikkel mindenféle frusztráció nélkül találkozom (sőt, meg is jelenek velük akárhol), mert pont úgy fogadnak el, ahogy vagyok, nem tűnök ki egyáltalán a sorból se pozitív se negatív irányban.

Másokkal viszont nem. Akikhez képest trampli vagyok. Itt van pl. a tesóm, aki a "nőség" szinonimája számomra minden tekintetben. Ő alig 2 évvel fiatalabb, de 10-zel fiatalabbnak néz ki, mindig szép, mindig csinos (ha mackóban van, akkor is), egyszerűen azért, mert ő született nő. Én meg nem. Vele nem szívesen megyek sehová, mert ha a legeslegjobb ruhámban vagyok, akkor se közelítem meg az ő "outfitjét" (micsoda szavakat tudok, édes Istenem) mondjuk három kilométerre sem. Mert hiába a legjobb ruha, ha lóméretű hátsón feszül (a húgom hozzám képest mínusz 15 kg-mal rendelkezik, szerinte a 60+ már minimum öngyilkosságért kiált), ugyebár. Azt hiszitek, hogy csak én gondolom így, de nem. Mert ott van a nagyanyám (a pesti, nem a szomszéd), akitől valószínűleg a húgom genetikája eredeztethető csinosság tekintetében, és akit mindig úgy látogatunk meg, hogy az egész család felvonul az összes gyerekével együtt, így egymás mellett lát bennünket. Ő kivétel nélkül mindig megjegyzi, hogy "Eszterkém, milyen csinos vagy!" Nekem sose mondja. Ebből (is) gondolom, hogy a tesómhoz képest trampli vagyok. Meg abból, hogy mikor együtt megyünk valahová, ő valahogy "ragyog" én meg beleszürkülök a semmibe.

De nem csak a kilók számítanak. Mert vannak ugye a munkatársnőim. Úgy terveztem, hogy mire visszamegyek dolgozni, majd szépen összegyűjtök néhány új ruhát, nehogy ugyanazokban járjak dolgozni, mint szülés előtt. Ugyanis a "lányok" nagyon adnak  megjelenésre: csinos ruhák, fodrász, kozmetikus. Volt, hogy harmadszorra is ugyanazt a szoknyát vettem fel valami ünnepségre -talán ezt már írtam-, és meg is kaptam, hogy "Mi van b*meg, neked csak ez az egy szoknyád van?". Ez annyira ütött, hogy azóta fel se vettem azt a szoknyámat (pedig szép). Ezért is akartam néhány új holmit, erre tessék, olyan hirtelen mentem vissza, hogy nem is volt lehetőségem semmit venni. Remélem, azért nem fognak megszólni... Mert hát hozzájuk képest is trampli vagyok, annak ellenére, hogy mondjuk a testtömegem nem kirívó a kollektívában.

Amúgy van (volna) ízlésem. Gondolataimban olyan csinos vagyok, hogy csak na. Az álom szettem: fehér ing -kedvencem...-, csípőig érő fekete bőrkabátra kihajtott gallérral, fekete magas sarkú cipő, sötétkék farmer, valami nyaklánc, kis fülbevaló. A hajam göndör, kontaktlencsém van, mert napszemüveget viselek - a napszemüveg évtizedes álmom, de szemüvegem van, a dioptriás meg egy közepes vagyonba kerül. (Ja, igen, én szettekben gondolkodom. Talán mégis nő vagyok?)

Mindig, mikor elindulok vásárolni, elképzelem, hogy milyen összeállítást szeretnék -képek innen .

Mondjuk ilyet:

Vagy ilyet:

Esetleg ilyet:

De ez is szóba jöhet:

Azért teljes összeállítások, mert sajnos, ha vennék egy szoknyát (mint ezen az utolsó képen), akkor kellene hozzá cipő is, mert az sincs és táskám se. Igazából ezért is nem nagyon szívesen vásárolok. Mondtam is a férjemnek, mikor megpróbált rábeszélni (még karácsony előtt), hogy vegyek egy szép "ünneplős" ruhát, hogy nincs értelme. Mert hiába a szép ruha, ha csak a trottőr sarkú 1.500 Ft-os kínai cipőt és a piros-drapp csíkos kötött kardigánt tudnám felvenni hozzá, táska helyett meg valami decens papír ajándéktasakot szorongatnék. Ezért utál velem vásárolni az uram, mert elmegyünk, hogy veszünk valamit, aztán sose veszünk semmit. Mert én mindig tovább gondolom a vásárolni kívánt ruhadarab sorsát. Van-e hozzá cipőm? -nincs. Van-e hozzá nadrágom? -nincs. Meg az ára... Szombaton mondja a tesóm (épp itt voltak nálunk), miután megdicsértem az aktuális legújabb -tényleg nagyon szép- fölsőjét, hogy "Ó, tök megérte, csak 2.800 volt!". És valóban megérte, viszont mikor este elmentünk egy ruhaboltba, 2.900-at nem volt szívem kiadni egy csinos kardigánért -pedig nagyon szerettem volna, de maradt a piros-drapp csíkos -ami még a tesómé volt egyetemista korában, cirka 10 évvel ezelőtt...

Szóval, nálam ez a trampliság "választás" kérdése. Mert ha nagyon akarnék, vehetnék néhány ruhát -gondolom, szépen, lassan össze lehet hozni egy rendes gardróbot, nem kell havi szinten tízezreket elkölteni-, de egyszerűen nem tudok vásárolni. Mert nem hiszem el, hogy 

a) az a cucc tényleg jól áll (Állhat egyáltalán nekem jól valami így 23,01-es BMI-vel???)

b) 3 hónap múlva is rám fog jönni

c) nem tudnánk azt a pénz másra is költeni (gyerekre, kajára, számlára stb.)

d) ha mégis megveszem, hó végén nem leszünk anyagi romlásban.

A közeljövőben lesz két osztálytalálkozóm is. Azoktól egyenesen rettegek. Azóta nem találkoztunk, hogy 50 kiló alatt voltam (mondjuk, az általános iskoláson 40 hetes terhes voltam Ádámmal, de még így is pont annyi kiló voltam, mint most, gyerek nélkül). Mit fognak ezek hozzám szólni? Megismernek egyáltalán így, tramplin?