Röviden a hosszú távra tervezett munkáról, hosszabban a rövid időre igénybe vett kórházi ellátásról

Ezt a bejegyzést már 5 napja írom, úgyhogy lassan aktualitását veszti. Kivéve a hányós-fosóst, mert az nagyon ragaszkodik hozzánk. 

Ezen a héten már egy hónapra való kaland esett meg velünk. Nem tudom, mennyire leszek humoros, még azért eléggé a hatása alatt vagyok.

Hétfőn elkezdtem dolgozni.

Annyira jól sikerült az első munkanapom, hogy kifejezetten vártam a következőt, ami csütörtökön lett volna esedékes. Anyu szabadságon, minden szépen kikészítve, időbeosztás elkészítve. Aztán éjjel fél 11-kor arra ébredtem -a nappaliban elaludtam a kanapén-, hogy hangokat hallok. Simi sír, köhög, vinnyog, ugat, sípol, hörög oly módon, ahogy eddig még egyik gyerekem se soha az életben. Úgy rohantam fel az emeletre, mint az eszelős, és csak azt láttam, hogy a gyerek négykézláb áll az ágyában és szó szerint fuldoklik. Bakker, ez krupp, gondoltam. Most mit csináljak? Mivel Simi kifejezetten azt ordította, hogy "Kopa! (köhög-sípol-hörög) Kopa! =Szopi! Szopi! Ezért gondoltam, előbb megszoptatom, aztán meglátjuk, mi lesz. Kicsit szopott, aztán vissza is aludt, de olyan hangosan vette a levegőt és olyan kísérő hanghatások  voltak hozzá körítésnek, hogy nem mertem elaludni, nehogy megfulladjon nekem. Egy óra múlva megint jött egy köhögő roham, ez már nem akart elmúlni, bebugyoláltam és kivittem az erkélyre -noha eddig nem volt kruppos gyerekem, a zsigereimben éreztem, hogy EZ bizony AZ-, mert kruppos roham esetén a legjobb a hideg levegő belélegzése. Micsoda szerencse, hogy épp -5°C volt az erkélyen, így aztán Simike boldogan lélegezhette befelé az áldott hideg levegőt. Nem tudom, meddig lehettünk kint, de én papucsban és egy szál pizsamában már igencsak megfagyni készültem, így bejöttünk. Egy orrszívást is eszközöltünk, a férjem, aki addigra már felébredt, mondta, hogy ez tuti krupp, mondtam, hogy ne mondja már, tényleg? Tanakodtunk, hogy mi legyen (értsd: hívjunk-e ügyletet, mentőt, vigyük-e valahová), de mivel elmúlt a köhögés, csak a sípoló légzés maradt, így úgy döntöttünk, maradunk. A következő "roham" hajnali 3-kor volt, na, ekkor eldöntöttem, hogy a következőnél márpedig jön ide valami orvos, és beadom a tesóm kisfiának dugi Rectoldeltjét, ami mindig van nálunk, mivel ő is olyan szerencsés, hogy ebben a nyavalyában szenved.

De nem volt több ugatva köhögés, Simon  alig  jó hangosan vette a levegőt, de aludt reggelig. Az az igazság, hogy én egész éjszak azon töprengtem, hogy mondom meg a főnöknőmnek, hogy már a második munkanapon nem megyek dolgozni, mert bár anyukám vigyázott volna aznap a gyerekre, biztos voltam benne, hogy nem ússzuk meg a kórházat.

Lottóznom kellene... Ugyanis mikor elmentünk a dokihoz -anyukámmal felszerelkezve, hátha mégis maradhat otthon a gyerek, én meg dolgozhatok- épp csak beértünk a váróba, Simi elkezdett bőgni, ezzel egy időben ugatva köhögni, mire úgy vágódott ki a rendelő ajtaja, hogy lehullott a vakolat. A doki néni kiviharzott és felszólította  a köhögős gyereket, hogy azonnal menjen be szülői kísérettel egyetemben, így még a kabátomat se volt időm levenni, már bent is voltunk, beelőzve ezzel a sorban várakozó mintegy 15 pácienst szülőstől. Bent némi hezitálás után úgy döntött a nőtanács (doki néni és az asszisztens nő karöltve), hogy márpedig azonnal be kell vonulnunk a László Kórházba, ahol a kruppos gyerekeket jól ellátják. Erre a Lászlóra azért rákérdeztem, hogy biztos-e, mert mi területileg nem oda tartozunk (eddig azt hittem, hogy a Heim Pálba, de végül kiderült, hogy nem is), de mindketten mondták, hogy naná, hogy oda, hiszen évtizedek óta oda járnak a hasonló sorsú gyerekek.

Kiérve hosszas telefonálásba kezdtem. Először jóuramat hívtam, hogy vegyen érzékeny búcsút a kollégáitól, mert Simit azonnali jelleggel beutalták a kórházba. Aztán a kolléganőmet kérdeztem  meg, hogy el tudja-e vállalni helyettem a napomat, de nem tudta. És végül a főnöknőmet hívtam és helyzetet jelentettem, de ő megértette, mivel neki két kruppos gyereke is volt, tudta, hogy min megyünk keresztül.

Fél 11-re már a László Kórház portáján voltunk, ahol közölték, hogy nem jó épületben vagyunk, menjünk át egy másikba. Átcaplattunk, de ott azt közölték, hogy az épület túloldalára kellett volna menjünk, legyünk már kedvesek inkább ott próbálkozzunk. Próbálkoztunk, de kiderült, hogy nem jó épületben vagyunk, menjünk el az udvaron 150 métert, ott a betegfelvétel, majd eligazítanak. Hát el is igazítottak, mert kiderült, hogy nem hogy nem jó épületben nem vagyunk, hanem egyenesen rossz kórházba utaltak minket, mert itt már vagy 6 éve nem vesznek fel krupposokat. De azért mindenképpen fel kell menni ide és ide, ahol majd megvizsgálják a gyereket és hivatalosan átirányítanak miket a megfelelő helyre.

Fel is mentünk, rövid várakozás után kijött egy nővér és teljesen elképedt, hogy mi mit keresünk ott, hiszen már vagy 8 éve (de lehet, hogy több is megvan már) nem vesznek fel krupposokat. Várjunk türelemmel, most foglalt a vizsgáló, de amint lehet, bemegyünk és megírják az átirányító papírt.

Vártunk türelemmel, és alig másfél óra múlva be is hívtak minket (mit vizsgáltak addig a másik gyereken?), megállapították, hogy csakugyan krupp, kapott Simi valami inhalálós cuccot (csak megjegyzem, hogy az inhaláló készülék összeszerelése mintegy 10 percet vett igénybe két fő részéről), aztán elküldtek minket az I. Gyerekklinikára, mert mint kiderült, hatóságilag oda tartozunk.

Ott rövid idő alatt fel is vették Simit, majd felvonultunk a pulmonológiára, ahol néztek egy nagyot, hogy "Dehát itt nincs hely!", de ne aggódjunk, valahol biztos van egy üres ágy a gyereknek. Vissza a portára, ott nagyjából egy órácskát várakoztunk, majd visszairányítottak minket a pulmonológiára, hogy lett hely, mert a vizit után 2 gyereket hazaküldtek. Felmentünk, nagyjából egy újabb óra eltelte után megkapta Simi az ágyát, majd megkértek minket, hogy vigyük le sétálni az udvarra a jó (= hideg) levegőre, hogy jobban kapjon levegőt. Az Üllői úti jó levegőn tett fél órás séta után odafent Simi megkapta az újabb adag inhalálós cuccot, majd birtokba vettük a rezidenciánkat. Közölték, hogy a gyerek mellett maradhatok, éjszakára egy egész széket tudnak biztosítani számomra, kaját azt eszem, amit hozok, de azért zuhanyozhatok a közös zuhanyzóban, amennyiben igényt tartok a tisztálkodásra. Szép kilátások...

A férjem elment bevásárolni, hogy legyen vacsorám és reggelim (ami reggelre eltűnt a közös hűtőből...), majd magunkra maradtunk. Simon egyből otthon érezte magát, játszott a játékokkal és a gyerekekkel, én pedig érdeklődtem az osztályos orvostól és a nővértől, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy másnap hazamehessünk. Elég néhány tiszta légvétel, de Simon aktuális állapota sajnos arra enged következtetni, hogy pénteken nem valószínű, hogy elhagyhatjuk az intézményt.

Simi a 6 órai inhalálás után elaludt (aznap összesen 30-40 percet aludt), de alig aludt egy órát (ennek azért örültem, így is tartottam az éjszakától), utána fürdés, "kúpozás", valami evés féleség és újra alvás.

Nekem 9-kor már zsibbadt a lábfejem a sok lógatástól, elképzelni sem tudtam, hogy bírom ki egész éjjel, de vételeztem egy üres széket, és mikor már nagyon zsibbadtam, feltettem rá a lábam, egész addig így is tartottam, amíg az ebben a helyzetben rá nehezedő nagy nyomástól sajgó ülőgumóim fel nem adták, és visítani kezdtek a tehermentesítésért. Ekkor újra ültem. Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de a kórházi vas kiságy korlátja akkor is nagyon kemény, ha az ember a feje alá gyömöszöl egy párnát, ami abban a pillanatban elmászik, ahogy az ember lánya eszméletlen álomba zuhanna, így nyomban fel is ébred, amint lekoppan a feje a vasra. Ebben a helyzetben nagyjából 4x15 percet voltam képes aludni. Lehet, hogy ment volna több is, de egy nagylány érkezett az éjszaka közepén a mellettünk lévő üres ágyra, a szomszéd kislányhoz meg gyakran jöttek az orvosok és nővérek, mert elég ramaty állapotban volt szegényke. Az anyukája, aki akkor már 5 napja nem aludt (vagy csak széken bóbiskolt), kért egy hálózsákot a családtól, így a szobában lévő üres kiságy alatt tudott aludni valamicskét. Viszont akárhányszor felkelt szerencsétlen a gyerekhez, mindig koppant valamije a fölötte lévő ágy aljában.

Simike nagyon rendes volt, mindössze három alkalommal ébredt éjjel - mit nem adnék itthon egy ilyen éjszakáért -, viszont hajnali 5-kor úgy döntött, nem alszik tovább. Az éjjeli jó alvásért bezsebeltünk egy adag dicséretet, mivel az éjfélre tervezett inhalálás elmaradt a klassz légzése miatt. Fél hatkor túltettük magunkat a reggeli szipuzáson, hiába mondtam a nővérnek, hogy felordítja majd az egész házat, nem törődött velem, mondta, hogy ez egy kórház, ahol kicsi gyerekek vannak, akik ordítanak, mert utálják a sok macerát, és ne érezzem magam rosszul emiatt. És tök igaza lett, mert a gyerek minden várakozást felülmúlva gyakorlatilag nyikkanás nélkül tűrte a tortúrát, bár ehhez hozzá tartozik, hogy én csináltam az egészet, a "rémisztő" nővérke ment a dolgára.

A reggeli kimaradt, mivel valaki lenyúlta a cuccunkat a közös hűtőből, de ez nem is volt nagy gond, mert 7 után felpörögtek az események. A nappalos nővér megpendítette, hogy akár készülődhetünk is, mert szerinte olyan jól van a gyerek, hogy tuti kitesznek minket. Pár perccel ezután hívott a férjem, mondtam a híreket, de mivel addig dokit nem láttam, mondtam, hogy semmi sem biztos, fél óra múlva hívjon újra. Pedig az volt. 8 előtt jött a vizit, Simi a dokit meglátva rémes ordításba kezdett, mire a kedves öreg bácsika közölte, hogy mehetünk haza, mert olyan kristálytisztán vonyít, hogy öröm hallgatni (persze, azért a protokoll kedvéért meg is hallgatta rendesen). Én, aki életem során már hosszú órákat vártam mindenféle zárójelentésekre, fel voltam készülve, hogy délelőtt tutira nem megyünk el innen. Ezek után eléggé meglepődtem, hogy 10 perc múlva már a kezemben volt a papír, hogy mehetünk haza (hétfőn kontroll, hogy megkaphassuk a végleges elbocsátó szép üzenetet) nálam volt a "házi inhaláló kézikészülék" is, így mikor telefonált a férjem, mondtam neki, hogy épp pakolok, mert úgy kivágtak minket, mint azt a bizonyos macskát...

9 után nem sokkal már itthon is voltunk, éljen! Szent elhatározásom volt, miszerint sehová nem viszem a gyereket a hétvégén, nehogy összeszedjen valami kórságot. Akkor még nem tudtam, hogy már a kórházban összeszedett egy jó kis hányós-fosóst, mintegy megkoronázva addigi kínlódásainkat.