A válás oka: szakdolgozat

Leadtam. Most nem nyígtam annyit, mint az előzőnél, mert egyszerűen nem volt annyi időm, hogy ide is írjak, miközben azon kínlódtam, hogy azzal végezzek. Nem is tudom, hová tettem a józan eszemet, mikor arra vállalkoztam, hogy 3 gyerek, munka, háztartás mellett 7 hét alatt a nulláról összerakjak egy minimum 40 oldalas szakdolgozatot. Hát normális vagyok én? Nem, nem és nem! Soha, de most halálosan komolyan gondolom, hogy soha többé nem fogok ilyen szoros határidővel vállalni semmit, mert ebbe bele lehet bolondulni.

 Elmentem dolgozni, és ott voltam, ennyi. Nem tudtam sok mindent hozzátenni a dolgokhoz, mert alig láttam ki a fejemből. Aztán a háztartás… Erről nem nyilatkoznék bővebben. Sem a Himalája nagyságú vasalatlan cucc-hegyről, sem a házban csapatosan vonuló és támadó portigrisekről, sem a vasárnapi ebéd gyanánt - a férjem által - telefonon rendelt pizzáról, sem a hat hete epilálatlan lábszáramról.

Újra rá kellett döbbennem, hogy a férjem szeret. Vagy csak sajnálta a gyerekeket? Meglehet. Így aztán anyjuk helyett anyjuk volt, amíg én éjt nappallá téve írtam azt a sz*rt mesterművet. Egyetlen zokszó nélkül etette őket, játszott a kicsivel, reggel tízórait csomagolt, Simit bölcsibe vitte-hozta, hogy én addig is itthon maradhassak, Noémit orvoshoz vitte szintén ezért. Aztán átvedlett házvezetőnővé is: mosogatott, porszívózott, macskát etetett, mindezt kérés nélkül. És még a dolgozat megformázását is vállalta, annak ellenére, hogy a köztünk lévő romantikus kapcsolat az utóbbi időben kimerült ennyiben, hogy „ó, igen, ez a jó méret”, vagy „inkább vastag legyen, az nekem jobban tetszik”, és a végén pedig csak ennyi, hogy „Istenem, ez nagyon jó, csodálatosan sikerült”. Hát, így.

Ó, és akkor ott van még, hogy egy idegbeteg házisárkánnyá váltam – na jó, ez mondjuk, nem nagy változás az alaptermészetemhez képest. Ezt is úgy tűrte az én férjem, de úgy ám, hogy egyszer sem ordította le a hajamat, pedig megérdemeltem volna. Mindenen, de tényleg bármin felkaptam a vizet, kiabáltam mindenkivel korra és nemre való tekintet nélkül, akár csinált valamit a nyomorult áldozat, akár nem. És akkor mondhatnám kifogásként, hogy az utolsó pár napban nem aludtam 3-4 óránál többet - az előző hetekben is elég keveset, meg úgy általában sem sokat, Simi születése óta, de ez azért mindent alulmúlt, amit valaha is alvásként műveltem. Siminek hála ezt a keveset is olyan egy-másfél óránkénti megszakításokkal, és gyakorlatilag folyamatosan fájt a fejem, de hát felnőtt ember vagyok, tudhatnék uralkodni magamon. Az biztos, hogy az utóbbi hetekben akkora alvásdeficitem keletkezett, amit soha nem fogok tudni behozni, főleg, hogy annyi elmaradt munkám van, hogy a szabad időmet inkább azok elvégzésére fogom felhasználni, nem holmi szunyókálásra. Pedig de jó is volna! Csak három nap, amikor fel sem kelek az ágyból, csak alszom, alszom és alszom. Hahaha…

Na, szóval a leadási határidő előtt egy nappal, azaz a mai napon leadtam. A tanárnak fogalma sincs, ki írt nála dolgozatot, mert csak telefonon meg e-mailben értekeztünk (idézem: „tulajdonképpen azt se tudom, ki maga, de biztos ismerem, ha engem keresett meg” – ezt akkor mondta, mikor már a kész szakdolit visszaküldte javítva), de teljesen meg volt vele elégedve, sőt. Közölte, hogy annyira tetszik neki, hogy talán el kellene küldeni a Szociális és Családügyi Minisztériumba (van ilyen, kérdezem?), hogy kicsit közelebb kerülhessenek a problémához. Ja, igen, a probléma, amiről írtam, így hangzik: A súlyosan, halmozottan sérült gyermeket nevelő édesanyák munkába állását befolyásoló tényezők. És csak, hogy mindenki tisztában legyen vele, sehová nem fogom elküldeni. És remélem, azért jó jegyet kapok rá, ha már ennyit dolgoztam vele, és (szintén a tanárt idézem) ha már ennyire kifinomult, tudományos a stílusom, remekül fogalmazok, amit élvezet olvasni, és nem utolsó sorban, mert kiváló a helyesírásom :D.

És egy bónusz jó hír: csak január 30-án lesz az államvizsga! Igaz, mikor a csaj a tanulmányin mondta, hogy "és akkor lássuk csak, igen, nektek 30-án lesz az államvizsga, a bizottság...", na én ott kaptam egy közepesen erős szívrohamot. Mert hónap nélkül, csak úgy odalökte ezt a harmincadikát, én meg egyből decemberre asszociáltam. Hát, ha tényleg így lett volna, ott a helyszínen  harakirit követek el, mert arra felkészülni, na, azt tuti nem tudtam volna. Bezzeg így, enyém a világ! Aztán csak várjatok pár hetet, és olvassátok röhögéstől fájó hasizommal azt, hogy mennyire hülye voltam, hogy jelentkeztem erre az egészre, mert ennyi idő alatt aztán nem lehet felkészülni egy államvizsgára, és ott tört volna le a kezem, mikor az entert megnyomtam a jelentkezéskor. Tuti így lesz. Mert hisztizni, mindenen kiborulni, idegeskedni, azt nagyon tudok. Lehet, hogy ebből is kellene írnom valami negyvenoldalast?