Én kérek elnézést, nem viccelek

Előre bocsátom, elégedett vagyok a bölcsivel. Kedvesek a kisgyermeknevelők, és szerintem egy óvodai kiscsoportban sem foglalkoznak annyit velük, mint Simiék csoportjában: olvasnak, mondókáznak, énekelnek velük/nekik rengeteget.

Pont emiatt kérek elnézést, mert hogy hát izé, Simikém sír. Sokat. Így aztán biztosan nehezíti az áldozatos munkát, amit a gondozónők végeznek. Szégyellem magam nap mint nap, mikor délután hozom el a gyereket, hogy  már megint sokat sírt, és persze, azért meg lehetett vigasztalni. Szemlesütve hallgatom a beszámolót, miközben agyban már a gaztett elkövetése miatti otthoni szankciókon elmélkedem. Mi is lenne a legjobb rávezetési módszer arra, hogy a bölcsiben nem szabad sírni? Leíratom vele százszor, hogy "A bölcsiben nem szabad sírni!". Vagy inkább elmondatom, mert írni még nem tud. Esetleg kilátásba helyezem, amennyiben legközelebb sírásról való tudósítást hallok, egyszerűen nem hozom haza. Vagy nadrágszíjjal elverem, hátha akkor majd nem fog sírni a bölcsődében. Vagy reggel beragasztott szájjal viszem. Nem baj, ha nem eszik, majd délután pótolja itthon. Vagy odaadom a zsákos embernek, mert bőgős gyerek nem kell az anyjának. Vagy szimplán csak agyoncsapom.

És miközben ezeken gondolkodom, pirulva hallgatom, hogy bezzeg a többi gyerek már rég nem, és hogy akik egy kicsit mégis, azokat mennyire zavarja, és ha meghallják, akkor aztán mindenki rákezd, és akkor aztán hajjaj meg hujjuj. Arról nem is beszélve, hogy sírva ébred egy órai alvás után, és annyira sír, hogy nem is lehet megnyugtatni, hiába csinálnak vele bármit, és mindenkit felébreszt. Totál megértem, hogy már oda se mennek hozzá, hadd sírjon csak, hát majd attól biztos jól meg fog nyugodni, hogy fél és senki nincs mellette. Tulajdonképpen szinte meg is érdemli, hát most nem, a kis bőgőmasinája? Bőgjön csak, majd megtanulja, hogy milyen is a bölcsisek istene! Meg hát most még csak 6 (!) gyerek van a csoportban, de jövő héten jön a többi is, és ott aztán biztos nem lesz alvás, mert a Simi mindenkit el fog ébreszteni, és akkor mit csináljanak??? Mikor ez elhangzott, féltem, hogy azt fogja kérni a gondozónő, hogy ebéd után vigyem el a gyereket, de nem kérte, csak várta, hogy majd felajánlom. De nem tettem, így most biztos rám is haragszik, hogy miattam is fel fog kelni a sok gyerek, mert otthagyom az enyémet, aki óbégat.

És amúgy biztos, hogy ennek a sok sírásnak, valami lelki oka van, fogalmazta meg roppant tudományosan a problémát a gondozónő. Itt elkezdett járni az agyam, hogy akkor mire is gondolhat? Esetleg arra, hogy itthon alvással riogatjuk a gyereket, vagy napokra magára hagyjuk, ezért sír, ha nem vagyok ott, vagy mi a lótúrót képzel? Főleg azok után, hogy tegnap, úgy képzeljem el, hogy még akkor is sírva fakadt, mikor az apja ment érte (ezt amúgy tudtam, elmondták itthon). És akkor mi van? Remélem, ebből nem azt szűrte le, hogy a gyerek halálra rémült a tulajdon apjától, és nem is akar vele hazamenni, mert fél tőle, mert egy brutális állat, ezért inkább bőgve fakadt, mikor meglátta, hogy valaki mentse meg?

Röstellem nagyon, hogy egy normális két és fél éves gyerekem van. Aki igenis sír az anyja (apja) nélkül, és hát égbekiáltó borzadály, hogy 6 hét után nem bukfencet hányva megy a bölcsibe, hanem időnként (jó, sokszor) sír. Kiabáljanak csak vele nyugodtan, ha már nagyon unják, attól nyilván sokkal jobban fogja magát érezni, sőt, lehet, hogy annyira belelkesül, mint valamikor a napokban egy kislány, talán elkezd hisztizni, és ő is kiérdemli a raktárba való száműzetést. (A sztorit Simi mesélte, nem tudom, mi igaz belőle, mert hazudni még nem tud, viszont lehet, hogy valamit félreértett.)

És igen, valóban lelki oka van a sírásnak, ugyanis el kell szakadnia az anyukájától, és idegen környezetben idegen emberek között kell biztonságban éreznie magát, ami kicsit nehezem megy neki. Tudom, marha nagyot vétettem már a legelején, mikor sok ölelgetéssel, puszilgatással magamhoz láncoltam, és mikor pityeregni kezdett ha nem látott, egyből megjelentem, és még azt is engedtem, hogy a klotyóra elkísérjen. A szoptatásról már nem is beszélek, hát száradt volna le mind a két csöcsöm, mikor hagytam bekapni, ha nem szopna, már biztos beszokott volna. Gondolhattam volna, hogy ezekkel mind-mind a bölcsődei integrálódását nehezítem, hát neveltem volna inkább rideg tartásban a sufniban, de minimum a macskákkal, hadd szokja meg időben, hogy anya bizony nincs mindig ott, ahol ő. És akkor nem kérné sírva a gondozónőt, mikor kiviszi a mosdóba a másik gyereket, eltűnve ezzel a szeme elől, hogy hadd menjen ő is velük, és nem nézné végig - szégyen szemre, ugye, nahát - ahogy megpisilteti/tisztába teszi a másik gyereket, hanem vidáman játszana odabent.

És akkor mondtam, hogy a nagyobbik fiú is hasonló volt, aztán egyik napról a másikra megváltozott. Hát, az nagyon jó lenne, ha a Simi is, és minél hamarabb, az volna az igazán jó, mert ugye jövő héten jön a sok gyerek, és nem lesz alvás, mert sírni fog a büdös kölke. Most már biztos, hogy muszáj lesz itthon belevernünk a lüke fejébe, hogy a bölcsiben nem szabad sírni, hat hét után hangosan meg pláne, mert gyerekfelébresztés vétsége miatt esetleg kizárják a bölcsődéből. Vagy kiteszem a faliújságra a nevem és a címem, hogy keressen meg az a szülő, akinek a gyerekét felkeltette az enyém, és mérjen rám annyi botütést, amennyit szerinte megérdemlek amiatt, hogy bőgős gyereket neveltem.

Így állunk most. Bár megmondom őszintén, ma, mikor sajnálkozó arckifejezéssel adta tudtomra a gondozónő amit úgyis tudok, hogy Simikém sokat sírt, és felébresztette a legelőször ott alvó kisfiút, és sajnos őt ki kellett adnia a szüleinek, szóval akkor volt pofám megkérdezni, hogy árulja már el nekem, hogy én onnan, a munkahelyemről ugyan mit tudnék tenni az ügy érdekében? Hááááát, semmit, nem is azért mondta. Akkor meg miért? Bakker hát én is kisgyerekekkel dolgozom, szoktattam már be egy csomót, és volt olyan is, aki még hónapok után is bőgött mint az albán szamár. De akkor se az anyján kértem számon, hogy miért sír, hát én vagyok vele, az én gondom, nekem kell megoldanom, kvázi ezért kapom a fizetésemet. 

Meg különben sem jókedvemben adtam bölcsődébe, bárki elhiheti, ha tehetném, maradnék vele itthon amíg csak lehet, de dolgoznom kell, ez van. Ha lenne más, a gyereket kevésbé megviselő megoldás, akkor azt választanám, de nincs más, csak a bölcsi. 

Szóval még egyszer bocs, hogy sír, majd egyszer csak nem fog, mert beszokik. Akkor majd pezsgőt bontunk, addig meg túléljük valahogy.