Itt a vége

Eltelt a nyár, magával vitt hét hétnyi, azaz 35 nap szabadságot, mindezt úgy, hogy tegnap, a szabadságom első napján hajnali negyed 4-kor keltem, mert utaztunk Olaszországba. Még a szünet előtt akartam írni egy bakancslistát a nyári szünetre, mert az mostanában annyira trendi, hogy mindenki olyat ír. Időhiány miatt lemondtam róla, de a fejemben azért megvolt a terv, és próbáltam magam ahhoz tartani. Voltak sikerek és kudarcok is.

Kudarcok
1.) Nem lettem 55 kiló. Igaz, semmit nem tettem érte, az egész fogyókúrámat felfüggesztettem a nyárra. Nem mozogtam egyáltalán semmit (így az a tervem, hogy szobortestet faragok magamból, szintén nem sikerült), mindenfélét ettem minden mennyiségben. Viszont nem híztam vissza, olyan 58 kg vagyok, úgyhogy egyáltalán nem vagyok elkeseredve.
2.) Nem vezettem. Az volt a tervem, hogy veszek néhány újrakezdő órát, és szeptembertől majd autóval járok dolgozni. Nem, mintha tömegközlekedéssel nem volna elérhető a munkahelyem, de az idő, amit utazással töltök, az azért nagyon sok. Autóval 7-10 perc a házunktól az ovi, tömegközlekedve ugyanez 55 perc (csak a buszmegállóig kábé 10 percet gyalogolok). Szent elhatározásom volt a vezetés, de a férjem mondta, hogy a sógorom kölcsönkérte az autónkat, és én úgy vettem ki a szavaiból (persze ez nem biztos), hogy hosszabb időre kellene neki. Így aztán lemondtam a terveimről, nem vettem órákat, ha úgyse fogok vezetni, csak kidobott pénz lett volna.
3.) Nem keresztszemeztem. Pedig annyira akartam, előkerestem a régi megkezdett képeimet, de egyetlen öltést sem böktem.
4.) Nem pakoltam ki a "fenti fürdőszobát", ami még nem fürdőszoba, de az lesz. Most lomtár, és ki akartam pucolni, de sajnos nem rendeltünk konténert és nem vettünk könyvespolcot, így nem volt hely hová tenni a lomokat.
5.) Nem szedtem ki a cuccot a konyhaszekrényből és nem engedtem le a hűtőt.
6.) Nem vettünk függönyt a dolgozószoba ablakaira. 
7.) Nem csináltam közös programot a férjemmel. Azt hiszem, egyszer mentünk el moziba a nyáron, és ennyi. Pedig olyan jó lett volna, volt is 3 napunk, mikor egy gyerek se volt itthon, akár el is mehettünk volna, de nem tettük. Majd jövőre jobban megszervezem.

Sikerek
1.) Majdnem az összes pakolós tervem megvalósult. Kirámoltam a fürdőszobát, a lépcsőalját, a földszinti és az emeleti gardróbot és a kamrát. Bevákuumzsákoztam több tíz kiló használaton kívüli ("kifogyott") ruhámat és mindenféle holmikat.
2.) Igaz, hogy csak egyszer, de elmentünk Simivel nagy budapesti tömegközlekedős és játszóterezős körútra. 
3.) Sokat olvastam. Igaz, hogy leginkább skandináv krimiket (Jo Nesbo Harry Hole-sorozatát), pedig megfogadtam, hogy a nyáron azt nem fogok, aztán mégis.

Holnap újra dolgozni megyek. Új tanév, új gyerekek, új kollégák. És persze régiek is. Ilyenkor mindig van egy kis szívdobogásom, hogy vajon hogy fogunk belerázódni, meddig tart majd ki a nyáron felhalmozott pihenés és úgy egyáltalán hogy birkózom meg az egésszel. Remélem, legalább annyira jól, mint az előzőekben.

Nézem az olimpiát

De férfiasan bevallom, nem való nekem. Ez rosszabb, mint egy thriller, komolyan. Csukott szemmel és befogott füllel izgulom végig a sorsdöntő pillanatokat, már amikor egyáltalán ki merem dugni az orromat a dolgozószobából. Milyen jó, hogy csak négyévente kell ezt végigcsinálnia az embernek.
Hajrá magyarok!

Picit tartok attól, ha esetleg mégis elnyerné kicsiny hazánk a 2024-es olimpia rendezési jogát, hát akkor mi lenne itt nálunk, a faluban? Túl közel vagyunk a fővároshoz, biztos nem tudnék dolgozni menni. Micsoda szerencse, hogy pedagógusként nem kell ilyeneken előre törnöm a fejem, mert az ötkarikás időszakban mindig pont szabin vagyok. Juhé!

Jó lesz a vége?

Az úgy volt, hogy a húgom vagy két hete felhívott, és hatalmas lelkesedéssel mondta, hogy de jó, itt a lehetőség, hogy anyukám végre beváltsa a Siminek tett ígéretét, és lemenjen vele vonattal Pécsre, egy egész hétre. Sőt, Ádám is mehet vele, ami meg aztán már tényleg a kihagyhatatlan lehetőségek netovábbja. Kicsit félve kérdeztem meg, hogy mi is volna az utazás apropója, mire ő, hogy hát vasárnaptól csütörtökig (vagy péntekig, de ez még nem biztos) elmenne a Balatonhoz, és gyerekvigyázás szükségeltetne a fiúk mellé. Ja, vagy úgy. Én már akkor pontokba szedtem aggályaimat, és közöltem is vele, hogy
1.) Anyukámra nem biztos, hogy szívesen rábíznám a 4 fiút ennyi időre,
2.) Simi még sose aludt nélkülünk csak 2-szer  egy éjszakát, ilyen hosszú ideig meg aztán pláne,
3.) Ádám természetét ismerve egyáltalán nem tudom garantálni, hogy hajlandó lesz kilépni a szobájából, főleg több napra, hiszen ezen a nyáron már kétszer is elment nyaralni.
Mindenesetre megbeszélem a férjemmel, mondtam, és úgy váltunk el, hogy másnap beszámolok a beszélgetés eredményéről. Na, a férjemnek is pont ezek voltak a terv neuralgikus pontjai, viszont kitaláltuk (hogy ki, azt már nem tudom, lehet, hogy még a tesóm, mikor először beszéltünk?), hogy mi volna, ha anyu levinné a gyerekeket, és félidőben cserélnénk. Így tényleg minden jó lenne: Simi végre vonatozhatna anyuval, anyukám se kapna idegbajt a panelban a fiúkkal, a tesóm is nyugodtan elmehetne nyaralni, sőt, mivel Noémi épp akkor megy táborba, 2 napig egy gyerek se lenne itthon. Hiába na, nem vagyok egy szuperanya, így aztán a 2 nap gyereknélküliség mézesmadzagjára ráragadtam, és igent mondtam erre a lehetőségre. Anyukámmal is megbeszéltük, bár először győzködött, hogy ugyan már, ellesz ő a fiúkkal akármennyi ideig, de megjegyeztem neki, hogy nem biztos, hogy én szívesen maradnék egyedül annyi ideig a nagyimmal és a nagybátyámmal...

A terv készen állt, még Ádám se húzta a száját az utazás hallatán, de akkor jöttek a problémák.
1.) A nagymamám (a másik, nem aki mellettünk lakik) mondta, hogy utazik Németországba, és előtte feltétlenül menjünk be hozzá a gyerekekkel. Oké. De neki csak és kizárólag a szombat jó, ami ugye az a nap, amikor a terv szerint anyu utazik a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem lehetne-e máskor, mert így az összes csomaggal kell bemennünk tömegközlekedve, mert a férjem pont azon a hétvégén nincs itthon, úgyhogy nem tudunk autóval menni, ráadásul onnan még a pályaudvarra is ki kell bumlizni, nyilván a csomagokkal. Nem, másik nap semmiképpen nem jó. Jó, akkor legyen így.
2.) Szerveződni kezdett egy főiskolai csoporttalálkozó, ami végül arra a péntekre került, amikor a tesóm lehetséges, hogy már itthon lesz a nyaralásból. Vagyis, nekem csütörtökön mindenképpen haza kellett volna jönnöm. De úgy voltam vele, hogy ha nem biztos, hogy tud maradni péntekig, akkor jöjjön haza csütörtökön, és én is haza tudok utazni, ha máskor nem, akkor a péntek reggeli vonattal, így én is a pályaudvarról érkezem, mint a csoporttársaim, hahaha.... Nem, az semmiképpen nem jó, mert mindenképpen péntekig akarnak maradni, ha lehet. Inkább cseréljünk anyuval, menjek le én a gyerekekkel, és anyu jön utánunk kedden, és akkor cserélünk. Jó, akkor legyen így.
Anyukám győzködött, hogy majd jön hétfőn, de én lebeszéltem róla, mondtam, hogy elég kedden vagy szerdán, csak beszéljük meg előre, mikor jön. Végül a keddben maradtunk.
Ez jó is volt, mert marad 2 napom arra, hogy kipakoljam a tetőtérben a gardróbot és a sufnit leendő fürdőszobánkat, és a találkozóra is el tudok menni. Most biztos elképesztően felháborítónak tűnik a hozzáállásom, de nagyon örültem a gyerekmentes napok lehetőségének. Mióta Simi megszületett, még nem volt olyanra példa, hogy egyszerre ne legyen otthon a három gyerek, kivéve persze azt az időt, mikor mindannyian a korosztályuknak megfelelő közintézményben voltak, de akkor meg én dolgoztam, ugye. Ebből a szempontból nagyon irigylem a tesómat, mert csak ezen a nyáron a fiait kétszer 1 hétre vitte el az apjuk nyaralni, voltak már anyósánál is talán 2 hétre, és most meg ő akar meglépni egy gyerekmentes nyaralásra. Mi ez, ha nem a Kánaán, kérem. És tudom, hogy azért szülte az ember a gyerekeit, hogy velük legyen, meg minden, de 4 évente 2-3 nap gyerek nélkül azért nem olyan sok, hogy lelkiismeret-furdalást kellene éreznem amiatt, hogy nincs otthon legalább egy gyerek a sokból. És most sem holtig tartó láblógatást terveztem, hanem a lomtalanítás előtti kirámolást, ami azért sokkal könnyebb úgy, hogy nem kell mellette 3 gyerekre főzni (én elvagyok hideg kaján is), a legkisebbet teljes ellátásban részesíteni: étellel kiszolgálni, feneket törölni, ebéd után altatni, esetenként szórakoztatni is.

Na, az lett a dolog vége, hogy szombaton én beutaztam a három gyerekkel, dugig tömött sporttáskával és két hátizsákkal a nagymamámhoz, onnan eltömegközlekedtünk a Keletibe, majd 3 óra vonatozás után (melyből a 14 éves vagy másfél órát végigszunyókált, míg a 4 éves egy percet sem, így viszont volt lehetősége ötpercenként megkérdezni, hogy mikor érünk már oda) elértük a célunkat, másnap a húgom elutazott, én pedig vártam a keddet, hogy mehessek haza.

És eljöve a kedd, azaz a mai nap. Mikor is reggel fél 8-kor hívott anyukám, hogy ő akkor inkább mégis szerdán jönne.
Én: - De hát mit kell csinálnod?
Ő: - Főzni öreganyádéknak.
Én: - Főőőőőőőzniiiii????? De hát mit csináltál tegnap?
Ő: - Takarítottam. Lemostam az összes ajtót és ablakot.
Én: - ???????
Ő: - Jó, hát figyelj, ha elérem a déli vonatot, akkor lemegyek ma, és akkor még az esti vonattal haza tudsz jönni.

Na, köszönöm szépen. Csak halkan jegyzem meg, hogy a) anyukám nyugdíjas, ergo bármikor alkalmas neki a nagytakarítás, nem kell feltétlenül az elutazása előtti napra időzíteni, ha tudja, hogy főznie is kell az öregeknek, ráadásul több napra;   b) alig tudtam meggyőzni, hogy ne hétfőn jöjjön, hanem elég kedden is, erre most szerdán fog jönni.

Most itt ülök, és várom, hogy hívjon, hogy elérte-e a déli vonatot. 11 óra 50 perc van.

Update
Anyukám elérte a vonatot

Lehull a lepel

Arról amivé (akivé?) lettem.

Az elmúlt posztokban közzétett képek alapján igaztalan vádakkal illettek, melyek szerint nem rendelkezem túlsúllyal, illetve egyenesen hazudósnak tituláltak a testemmel kapcsolatban. Lássuk akkor a tényeket.

Ahonnan indultam
2016. 01. 01-jén 67,9 kg voltam a 163 cm-es testalacsonyságomhoz. Ez a testtömeg már - az amúgy igen tág határok között mozgó - BMI szerint is a túlsúlyos tartományba esett (25,6). Ez volt minden eddigi súlyhisztim legsúlyosabbikának alapja, annyira, hogy kőkeményen elhatároztam: lefogyok. Megmondom őszintén, nem igazán hittem magamban, itt a blogon is többször írtam már arról, hogy nekiláttam a (legújabb) fogyókúrámnak. Aztán 2-3-4 hét után feladtam. Most viszont nem, de annyira nem, hogy egyenesen az 55 kg elérését tűztem célul magam elé, ami annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt, hogy úgy voltam vele, ha nem sikerül, majd arra fogom, hogy elégtelen volt a célkitűzésem.

Amit csináltam, és amit nem
Ettem. Eleinte nagyon kemény szénhidrátmegvonás mellett éltem, nem volt fehér liszt, cukor, rizs, krumpli. Egyetlen megkötésem volt csak, ha valami ünnepség van (ovis vagy itthoni), akkor nem csinálok hülyét magamból, eszem és iszom, amit a többiek.
Mozogtam. Olykor-olykor. Szégyellem nagyon, de a mozgásra igen nehezen vettem rá magam (és az utóbbi hetekben megint elhanyagoltam, ejnye-bejnye). Sajnos a világ lustáinak táborát erősítem, így addig húztam-halasztottam a megmozdulást, amíg csak lehet. Végül, mikor elértem a 60 kg-t, belevágtam. Halálos volt. Pedig tényleg csak a nyugger programot nyomtam mindenből, mégis a tüdőmet majd' kiköptem, és 10 perc mozgástól egész nap 200 volt a pulzusom. A hulahoppozás nagyon bejött, bár a testemre gyakorolt kizárólagos hatását nem látom, igaz, majdnem egyszerre kezdtem el ezt meg még 1-2 fészbúkos kihívást, úgyhogy szerintem azért. Belevágtam ugyanis egy plank nevű, mindenhol eszméletlenül reklámozott testvarázsló csodagyakorlatba.

Ezt csináltam minden nap

Nem tudom, mennyivel lettem feszesebb, de az biztos, hogy az első napokban tényleg majd' meghaltam attól a pár másodperctől is, utána viszont semmi gondom nem volt se lett könnyebb, és a végén kis híján ottmaradtam a szőnyegen, annyira nehéz volt. Mindkét könyököm teljesen tönkrement, a hónap végére gyakorlatilag nem volt rajtuk bőr, mert lenyúzta a szőnyeg.
Rátaláltam Péntek Enikőre és beleszerettem elkezdtem tornázni a youtube-os videóira, ezzel kezdtem . Majdnem belepusztultam, kétpercenként pihentem három percet, pedig akkor már vagy egy hónapja aktívan mozogtam: szintén P. Enikő rövid videóira vonaglottam naponta 20-25 percet, szigorúan a négy fal között, mert a család rekeszizomlázat kapott volna, ha meglátja szánalmas vergődésemet. Szóval inkább váltottam egy kissé könnyebb videóra. Büszkén mondhatom, hogy egy hónap után már pihenés nélkül végig tudtam csinálni a bemelegítést. 
Csak halkan és fejemre hamut hintve mondom, hogy a tornázást megint elhanyagoltam, pedig megfogadtam, hogy a szabadságom alatt majd nyomom ezerrel. Na, pont nem.

Ahová eljutottam
A legutóbbi (múlt heti) mérlegelés alapján 56,5 kg vagyok (voltam), tehát már közel a cél! A BMI-m most 21,3, ez bőven a normál tartományban van. Ha ennyi maradnék, az se lenne baj, mert már most is jól érzem magam a bőrömben. Nem gondolom, hogy bármi gond is volna az alakommal, bár egy kicsit azért lehetnék izmosabb, de ez csak rajtam múlik. Felöltözve egészen jól nézek ki, fürdőruhában mondjuk nem annyira, de az nem baj, életem nagy részét úgysem bikiniben flangálva töltöm, világ csúfjára.
A ruhaméretem 42-esről (de volt 44-es nadrágom is vááááá) 38-arsa csökkent, sőt, a jó nagy méretezésű C&A-s farmerek közül egy-két 36-os is jó rám.
A változást mindenki észrevette, de igaza volt a tesómnak pár hónapja , mikor azt mondta, hogy 10 kiló után feltűnő a súlyvesztés. Amint elhagytam a bűvös 10-est, sorra jegyezték meg az ismerőseim, hogy milyen vékony lettem. Még a húgom is mondta, hogy sokkal jobban nézek ki, mint ezelőtt. Nem, nem jól, csak jobban, mint 10 kilóval nehezebben. Ő ilyen szigorú, ha az ember testéről van szó, nem tehet róla, ő 47 kg. A 47-ről tehet, csak arról nem, hogy ilyen szigorúan veszi a testméreteimet.
Amúgy igaza van a tesómnak, nem vagyok vékony, csak az eddigi bálnatesthez képest. Simán csak normális az alakom: csak egy picit nagy a fenekem és csak egy picit  vastagok a combjaim, nem pedig nagyon.

Ami még hátra van
Nagyjából 1,5 kg eltüntetése magamról. A diétát folytatom, bár bevallom őszintén, hogy a nyár kezdete óta szinte nem volt bűntelen napom: csoki, süti, fagyi, jégkrém, tészta - szóval minden tiltott dolog lecsúszott már a torkomon. Egyelőre még nem látszik, úgyhogy most nagyon vissza kell fognom magam, nehogy visszahízzak.
Picit meg kellene nyomnom a mozgást is. Egyre többször játszom el a futás gondolatával, de egyelőre nem vesztettem el a józan eszem, és nem kezdtem el fejvesztve rohangálni faluszerte. Pedig egy csomó ismerősöm fut, fiatal és idősebb egyaránt. Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog?

Amire rájöttem
1.) Az emberi test formálható. Még az enyém is, pedig nem hittem volna.
2.) Az, hogy ki mikor néz ki jól, nem a kilók számától függ. Még emlékszem, mikor Noémivel terhes lettem, és 3 hét alatt 53-ról 57 kg-ra híztam - tehát gyakorlatilag pont úgy néztem ki, mint most -, mindenki szörnyülködött, hogy soha még nem voltam ennyire kövér. Szóval, csak viszonyítás kérdése, hogy az 57 kg-s nő akkor kövér vagy sovány.
3.) Ha fogysz, akkor mindenhonnan fogysz. Az összes, de tényleg az összes "eredeti" ruhám nagy rám, mondjuk talán a zoknijaimat, a sapkáimat és a sálakat kivéve. Az, hogy a nadrágok, pólók, blúzok, szoknyák, ruhák lógnak rajtam, az 2-3 ruhaméret csökkenése miatt egyáltalán nem ért váratlanul. De a bugyijaim is nagyok, és - sajnos - a melltartóimat is kisebbekre kell cserélnem. Ez picit azért elszomorít. Ja, és az a durva, hogy a cipőimből is kifogytam! Persze, nem a fűzős tornacsukákról beszélek, hanem a közel 12 kilóval ezelőtti testtel kitaposott, amúgy szűk alkalmi cipőimről, amik, ha picit jobban szaporázom, szépen lerepülnek a lábamról. Nagyon sokba kerül az új ruhatár, mert voltam olyan hülye elkeseredett tavaly nyár elején, a sokadik sikertelen fogyókúrám után, hogy az összes 40-esnél kisebb méretű ruhámat elajándékoztam, mert azt gondoltam, ezek a büdös életben nem lesznek már jók rám. De tényleg mindet, egy szoknya menekült meg, ami véletlenül a kabátok közé volt akasztva. Még szerencse.
4.) Az ember arca is lefogy. Ez csak azért rossz, mert kifogyott a zsír a pofazacskóimból, és lett egy csomó új ráncom. Ez azért nem annyira jó.

És akkor az ígért kép. Most kérek elnézést mindenkitől, de nincs igazi előtte-utána fotóm. Egyrészt, mert sose csinálok, mikor belekezdek egy-egy fogyókúrába, és most se gondoltam, hogy tényleg sikerülni fog. De azért találtam egyet, ami majdnem a januári valóságot tükrözi. A kép a tavalyelőtti nyaraláson készült, amikor olyan 63-64 kg körül voltam. Úgyhogy ehhez tessék még hozzászámolni 4-5 kilót!!! Amúgy van karácsonyi kép is, csak ott sötét farmerben vagyok és egy sötétkék blúzban, úgyhogy nem látszanak a hurkáim. Az "utána" rész biztos ismerős, egy nyaralásos képből vágtam ki. Íme:

Szemmel látható a különbség