Jó lesz a vége?

Az úgy volt, hogy a húgom vagy két hete felhívott, és hatalmas lelkesedéssel mondta, hogy de jó, itt a lehetőség, hogy anyukám végre beváltsa a Siminek tett ígéretét, és lemenjen vele vonattal Pécsre, egy egész hétre. Sőt, Ádám is mehet vele, ami meg aztán már tényleg a kihagyhatatlan lehetőségek netovábbja. Kicsit félve kérdeztem meg, hogy mi is volna az utazás apropója, mire ő, hogy hát vasárnaptól csütörtökig (vagy péntekig, de ez még nem biztos) elmenne a Balatonhoz, és gyerekvigyázás szükségeltetne a fiúk mellé. Ja, vagy úgy. Én már akkor pontokba szedtem aggályaimat, és közöltem is vele, hogy
1.) Anyukámra nem biztos, hogy szívesen rábíznám a 4 fiút ennyi időre,
2.) Simi még sose aludt nélkülünk csak 2-szer  egy éjszakát, ilyen hosszú ideig meg aztán pláne,
3.) Ádám természetét ismerve egyáltalán nem tudom garantálni, hogy hajlandó lesz kilépni a szobájából, főleg több napra, hiszen ezen a nyáron már kétszer is elment nyaralni.
Mindenesetre megbeszélem a férjemmel, mondtam, és úgy váltunk el, hogy másnap beszámolok a beszélgetés eredményéről. Na, a férjemnek is pont ezek voltak a terv neuralgikus pontjai, viszont kitaláltuk (hogy ki, azt már nem tudom, lehet, hogy még a tesóm, mikor először beszéltünk?), hogy mi volna, ha anyu levinné a gyerekeket, és félidőben cserélnénk. Így tényleg minden jó lenne: Simi végre vonatozhatna anyuval, anyukám se kapna idegbajt a panelban a fiúkkal, a tesóm is nyugodtan elmehetne nyaralni, sőt, mivel Noémi épp akkor megy táborba, 2 napig egy gyerek se lenne itthon. Hiába na, nem vagyok egy szuperanya, így aztán a 2 nap gyereknélküliség mézesmadzagjára ráragadtam, és igent mondtam erre a lehetőségre. Anyukámmal is megbeszéltük, bár először győzködött, hogy ugyan már, ellesz ő a fiúkkal akármennyi ideig, de megjegyeztem neki, hogy nem biztos, hogy én szívesen maradnék egyedül annyi ideig a nagyimmal és a nagybátyámmal...

A terv készen állt, még Ádám se húzta a száját az utazás hallatán, de akkor jöttek a problémák.
1.) A nagymamám (a másik, nem aki mellettünk lakik) mondta, hogy utazik Németországba, és előtte feltétlenül menjünk be hozzá a gyerekekkel. Oké. De neki csak és kizárólag a szombat jó, ami ugye az a nap, amikor a terv szerint anyu utazik a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem lehetne-e máskor, mert így az összes csomaggal kell bemennünk tömegközlekedve, mert a férjem pont azon a hétvégén nincs itthon, úgyhogy nem tudunk autóval menni, ráadásul onnan még a pályaudvarra is ki kell bumlizni, nyilván a csomagokkal. Nem, másik nap semmiképpen nem jó. Jó, akkor legyen így.
2.) Szerveződni kezdett egy főiskolai csoporttalálkozó, ami végül arra a péntekre került, amikor a tesóm lehetséges, hogy már itthon lesz a nyaralásból. Vagyis, nekem csütörtökön mindenképpen haza kellett volna jönnöm. De úgy voltam vele, hogy ha nem biztos, hogy tud maradni péntekig, akkor jöjjön haza csütörtökön, és én is haza tudok utazni, ha máskor nem, akkor a péntek reggeli vonattal, így én is a pályaudvarról érkezem, mint a csoporttársaim, hahaha.... Nem, az semmiképpen nem jó, mert mindenképpen péntekig akarnak maradni, ha lehet. Inkább cseréljünk anyuval, menjek le én a gyerekekkel, és anyu jön utánunk kedden, és akkor cserélünk. Jó, akkor legyen így.
Anyukám győzködött, hogy majd jön hétfőn, de én lebeszéltem róla, mondtam, hogy elég kedden vagy szerdán, csak beszéljük meg előre, mikor jön. Végül a keddben maradtunk.
Ez jó is volt, mert marad 2 napom arra, hogy kipakoljam a tetőtérben a gardróbot és a sufnit leendő fürdőszobánkat, és a találkozóra is el tudok menni. Most biztos elképesztően felháborítónak tűnik a hozzáállásom, de nagyon örültem a gyerekmentes napok lehetőségének. Mióta Simi megszületett, még nem volt olyanra példa, hogy egyszerre ne legyen otthon a három gyerek, kivéve persze azt az időt, mikor mindannyian a korosztályuknak megfelelő közintézményben voltak, de akkor meg én dolgoztam, ugye. Ebből a szempontból nagyon irigylem a tesómat, mert csak ezen a nyáron a fiait kétszer 1 hétre vitte el az apjuk nyaralni, voltak már anyósánál is talán 2 hétre, és most meg ő akar meglépni egy gyerekmentes nyaralásra. Mi ez, ha nem a Kánaán, kérem. És tudom, hogy azért szülte az ember a gyerekeit, hogy velük legyen, meg minden, de 4 évente 2-3 nap gyerek nélkül azért nem olyan sok, hogy lelkiismeret-furdalást kellene éreznem amiatt, hogy nincs otthon legalább egy gyerek a sokból. És most sem holtig tartó láblógatást terveztem, hanem a lomtalanítás előtti kirámolást, ami azért sokkal könnyebb úgy, hogy nem kell mellette 3 gyerekre főzni (én elvagyok hideg kaján is), a legkisebbet teljes ellátásban részesíteni: étellel kiszolgálni, feneket törölni, ebéd után altatni, esetenként szórakoztatni is.

Na, az lett a dolog vége, hogy szombaton én beutaztam a három gyerekkel, dugig tömött sporttáskával és két hátizsákkal a nagymamámhoz, onnan eltömegközlekedtünk a Keletibe, majd 3 óra vonatozás után (melyből a 14 éves vagy másfél órát végigszunyókált, míg a 4 éves egy percet sem, így viszont volt lehetősége ötpercenként megkérdezni, hogy mikor érünk már oda) elértük a célunkat, másnap a húgom elutazott, én pedig vártam a keddet, hogy mehessek haza.

És eljöve a kedd, azaz a mai nap. Mikor is reggel fél 8-kor hívott anyukám, hogy ő akkor inkább mégis szerdán jönne.
Én: - De hát mit kell csinálnod?
Ő: - Főzni öreganyádéknak.
Én: - Főőőőőőőzniiiii????? De hát mit csináltál tegnap?
Ő: - Takarítottam. Lemostam az összes ajtót és ablakot.
Én: - ???????
Ő: - Jó, hát figyelj, ha elérem a déli vonatot, akkor lemegyek ma, és akkor még az esti vonattal haza tudsz jönni.

Na, köszönöm szépen. Csak halkan jegyzem meg, hogy a) anyukám nyugdíjas, ergo bármikor alkalmas neki a nagytakarítás, nem kell feltétlenül az elutazása előtti napra időzíteni, ha tudja, hogy főznie is kell az öregeknek, ráadásul több napra;   b) alig tudtam meggyőzni, hogy ne hétfőn jöjjön, hanem elég kedden is, erre most szerdán fog jönni.

Most itt ülök, és várom, hogy hívjon, hogy elérte-e a déli vonatot. 11 óra 50 perc van.

Update
Anyukám elérte a vonatot