Majdnem tökéletes

Tegnap nem kellett mennem a másodállás-oviba, és az volt benne a különösen jó, hogy már előző nap telefonált az anyuka, hogy kár fáradnom, úgyis beteg a csemete, nem lesz bent. Ennek azért örültem felettéb, mert a múltkor pont bementem és ugye nem igazán volt ott a gyerek, én meg vártam 20 percet a 45 perces órámból, mikor is felhívtam a mátert, hogy hát akkor várjak-e tovább. Most meg előre tudtam tervezni egy szabad fél délelőttöt. Negyed nyolckor elvonult a család, én pedig takarítottam, pakoltam, mosogattam, mostam, tiszta ruhákat szedtem le. Negyed 11-kor, mikor indulnom kellett, egy rendes lakást hagytam magam mögött, és ettől nagyon elégedett lettem magammal. (Ennél egy picit csak akkor lehetett volna tökéletesebb, ha nem 1 óra alatt értem volna az oviba, de azért ne akarjak már mindent, ugyebár.)

És most újra átértékeltem magamban az én munkámat/hivatásomat/állásomat, és komolyan nem tudom, hogy megéri-e nekem ez a két másodállás. Anyagilag mondjuk igen, mert ugye itt a három gyerek, és pedagógusfizetés, és lassan a legnagyobb tovább tanul, és az egyetem nem olcsó, meg a cipő sem (Noémi például egyből két párat kapott szombaton), szóval pénzügyileg jól jön a plusz pénz. De az, hogy a gyerekek oviba, iskolába szállítása szinte kizárólag a férjem gondja, meg, hogy sokszor nincs időm hétköznapokon semmire, ami a háztartást illeti, hogy egyébről már ne is beszéljek (pl. a blogírás, höhö...), hát ez igen csak elgondolkodtató. Egyelőre az anyagiak picit fontosabbak, úgyhogy maradnak a plusz órák, pedig olyan jók azok a napok, amikor van elég időm mindenre, sőt, még marad is.