Simon mocorog

A készleten levő gyerekeim közül Simon az, aki leginkább az átlagnak megfelelően fejlődik. Mindent abszolút a korosztályos szintnek megfelelően produkál: fejemelés, forgás, manipuláció ésatöbbi. Most 4 hónapos meg egy kicsi, és már szökik a játszószőnyegről, valahogy így:

A szökés tervezése bájvigyorral leplezve

Elindult

Félúton

Mackó, nem láttad a babát?

Mögötted, Malackám, mögötted!

És tényleg...

Haragszom Micimackóra

Nem, nem vesztem össze Milne bumfordi, kicsit ostoba macijával. Semmi kedvem magamra haragítani egy egész Pagonyt, ahonnan mindenféle (enyhétől közepesig terjedő mentális/pszichés problémával küszködő) vadállat törne rám. Ha mondjuk Tigris jól leugrabugrálna, vagy Kanga alaposan kimosna valami lúgos vízben, azt biztos nem tenném zsebre. 

Igazából a bugyuta mackó arcával ellátott pelenka feszegeti az idegeimet. Pedig micsoda öröm volt pár napja, mikor kibontottam a zacskót! A nagyokkal sose használtuk ezt -a sok balesetből kifolyólag általam már csak "húgyiz"-nak nevezett- márkát, így meglepetésemben teljesen idétlen, ritkán látott nőrokonokra jellemző agyament fejhanggal kísérve mutattam a gyereknek a pelust:

-Néééééézd, Simikém, Miiiiiciiiiimackóóóóóóóó! Jaaaaaaj, de aranyoooooos!

Azt nem tudom, hogy tetszett-e Simonnak, de nem tiltakozott, mikor ráadtam azt az édes kis pelust. Pár perc múlva (mondhatni óramű pontossággal, hiszen így dolgozik az én drága kincsem emésztőrendszere, csak tiszta pelusba pakol) megérkezett a napi első adag kaka. És amint tettem volna tisztába, rá kellett döbbennem, hogy Micimackó csak a mézet szereti. Minden egyéb színben és állagban hasonlóságot mutató dologtól igyekszik gyorsan megszabadulni. Mert hiába kis félnótás szegény, annyira azért mégsem együgyű, hogy át lehessen verni némi mézszínű kakival. Úgyhogy egy "Ki innen az álmézzel!" felkiáltással -én nem hallottam, elnyomhatta Simi rotyogtatása, de csak így lehetett- gyakorlatilag a pelenkába helyezett végtermék 80%-át kitessékelte. Tiszta pelus, átöltözés, ágyhúzás.

És ez azóta számtalanszor megismétlődött már. Néha csak kisebb balesetek fordulnak elő, olyankor elég csak a bodyt kicserélni. Bár, gyakorlatilag mindegy, mert ugyebár az a legalsó réteg ruha, úgyhogy egyre megy, hogy fölé egy tiszta garnitúrát kell-e húznom, úgyis le kell vetkőztetnem a gyereket. Rosszabb esetben, ha mondjuk Simire az ölemben, vagy kaja közben tör rá a szükség, nekem is át kell öltöznöm. Napi egy ruhacsere tuti, és ami a legszomorúbb, hogy Micimackó már a pisit is kitolja a pelenkából. Ennek köszönhetően soha többet nem fogok micimackós pocakú pelenkát venni, mert úgy tűnik, valahogy nem passzolnak össze Simivel. Kár, mert ooooolyaaaan aranyooooooos....

Elmacskásodtunk

 A cím jelen esetben szó szerint értendő, nem elgémberedett tagjainkról szól az írás, hanem tényleg a macskákról, akik most megint sokan vannak. Szám szerint hárommal többen, mint azt én szeretném...

A következő bejegyzés egyeseket érzékenyen érinthet, ugyanis a macska nálunk nem családtag. Tehát, aki nem ért egyet azzal, hogy a  háziállatok az udvaron éljenek, az tartózkodjon a poszt elolvasásától. 

Szóval, a macska (pillanatnyilag macskák) nálunk nem számít(anak) a szorosan vett családtagok közé, nem ápolunk velük semmiféle romantikus kapcsolatot. Rendesen kapnak enni (sőt...), szabályos időközönként parazita ellenes kezelésnek vetem őket alá, és szükség esetén állatorvosi ellátásban részesülnek. Igény szerint szolgáltatunk számukra különböző wellness programokat, úgy mint simogatás, dögönyözés, játék.

Az van, hogy a fiatalabbik macska (az öregebb kölyke) nem elégszik meg azzal, hogy az édes jó anyja ott van neki családnak, ha már mi nem vesszük be a bandába, hát gondoskodik magának külön famíliáról. Évente kétszer... Legutóbb három hete tőlük lettünk boldogabbak:

A vörös és a fekete fiú, a foltos lány. Vegyétek, vigyétek :-)!

 De nem vagyok ám ennyire szívtelen, mert igenis megpróbáltam én bent tartani a macskát. Történt ugyanis, hogy 2 éve télen irtózatos hideg volt. Úgy mínusz 20 alatt tetőzött (vagy "aljazódott") a hőmérséklet éjszakánként, és és borzasztóan megsajnáltam a szerencsétlen macskát, hogy netán megfagyni készül odakinn (a garázsban 2 télikabátból készített vacokban). A férjem hiába mondta, hogy a macska egy állat, akinek bundája van és nem fog csonttá fagyni, nem hittem el, és csak sajnáltam, sajnáltam a négylábút. Egészen addig tartott a sajnálkozás, amíg a férjem valamilyen céges rendezvény miatt nem aludt otthon, és én elhatároztam, hogy akkor majd a macska jól bent alszik, és mire a férjem hazajön, már nyoma se marad bent. Be is rendeztem egy papírdobozt alvóhelyként, majd letettem a kanapé mellé. Romantikus képzelgéseimben már láttam magam előtt, ahogy a cica bejön az ajtón, észreveszi a neki elkészített alvóhelyet, fátyolos tekintettel rám néz, miaúzik egyet köszönetképpen, majd elfoglalja kis birodalmát és békésen szunyókál reggelig. Aha, pontosan. 

Odáig stimmelt a dolog, hogy a macska bejött az ajtón. Utána figyelemre sem méltatta királyi fekhelyét, körbejárt a lakásban, mindenhová felugrált, alig győztem leparancsolni az ágyról, asztalról, konyhapultról. Majd rohangálni kezdett, és megpróbált kimenekülni az erkélyajtón. Nem engedtem, simogattam. Megnyugodott, majd újra rohangálni kezdett, felmászott a függönyre (valóban van ilyen, nemcsak a filmekben, pedig addig azt hittem), én leszedtem, simogattam. Persze, kiválóan elkészített nyughelye továbbra sem érdekelte, pedig belenyomtam (!!!) és ott simogattam, de hiába. Újabb eszeveszett körök a lakásban, a vége megint az lett, hogy a függönyről vadásztam le. De nem adtam fel. Tettem még egy próbát, már kajával is próbálkoztam, mindhiába. A hálátlan állat gyakorlatilag megtébolyodottan nyargalt a házban, föl-le ugrált mindenhová, közben keservesen nyávogott (semmi hálás miaúzás a kiváló fekhelyért), én meg próbáltam úrrá lenni a helyzeten, mindhiába. A végén megint a függönyön kötött ki, én leszedtem. Itt jegyezném meg, hogy közben teljesen bizalmát vesztette a cica, és úgy fújt rám, mintha az életére törtem volna, úgyhogy egyáltalán nem adta könnyen magát. Némi birkózás után felmerült bennem, hogy könnyebb lenne esetleg a karnist letépni a falról,  és így kiszabadítani a macskát a függönyből. Végül győztem, és egy laza mozdulattal úgy hajítottam ki az erkélyajtón, mint a macskát...

Én örökre megjegyeztem, hogy kinti macska kint szeret lenni, akkor is, ha hideg van. De a cica elméjébe is beleégett az a fél óra, az tuti. Mert a legutóbbi (azaz a mostaniak előtti) cicái közül az egyik be akart settenkedni a nyitott erkélyajtón keresztül a lakásba, mire a figyelmes cicamami úgy vágta nyakon, hogy csak úgy nyekkent a cicuska.

Ja, ott kezdtem, hogy a macska nálunk nem családtag. Akkor miért van az, hogy ma éjjel, mikor az a rettenetes égszakadás-földindulás volt,  az volt az első gondolatom, ahogy felébredtem, hogy vajon mi lehet a macskákkal a (lakatlan) nyúlketrec alatt, ahová a buggyant anyjuk hurcolta a kiscicákat a régi tyúkól biztonságos rejtekéből??? Lehet, hogy picit mégis családtagok, csak amolyan perifériára szorult formában.

Ui.: a kiscicák elvihetők, aki kapja marja ;-). És a feketének is van feje, csak beszorult többiek alá.

Leszármazottaim

Nem sok blogot követek figyelemmel, de úgy tűnik, anyatársaim viszonylagos rendszerességgel adnak hírt csemetéik aktuális paramétereiről. Gondolom, egy rendes anya ezt csinálja, avagy a mami-blogoknak ez lehet az egyik fontos alapvetése. Azt nem tudom ígérni, hogy az összes gyerekről sokszor sokat fogok írni. Egyrészt, mert a nagyok már tényleg nagyok, nem változik a kiterjedésük semmilyen irányban túl intenzíven, tudnak járni, beszélni (jó Ádám rendesen raccsol, de ez mindegy), és minden egyéb alapképesség birtokában vannak. Másrészt, mert nem nagyon kívánok a lelkükbe taposni azzal, hogy mindent kitálalok róluk (erre különösen Noémi érzékeny, még képet se tehetek fel róla), főleg, hogy egyelőre nincs is tudomásuk arról, hogy a jó édesanyjuk blogot vezet. De ugye itt van nekünk Simon, aki még friss, ropogós, zsenge gyermek, napról napra változik, és még nem tud tiltakozni az ellen, hogy nagyközönség elé tárjam. Úgyhogy, őt fogom leginkább tálcán kínálni, annál is inkább, mert itthon vagyok vele, és minden, ami velem történik, az gyakorlatilag vele is történik.

Azért az aktuális alapadatokat megadom, így lehet a későbbiekben is -kis fejszámolással- következtetni, hogy melyik gyerekem épp milyen idős, hányadikba jár stb.

Noémi, 2000. 05. 20., hetedikes, magas, vékony, szőke, szemüveges, okos, táncol, zongorázik, olvas (mindig). Jó gyerek.

Ádám, 2002. 06. 12., negyedikes, átlagos magasságú és testalkatú, barna, okos (matematikus), karatézik és gyógytesire jár (Ez már nagyon személyes infó, ugye?). Jó gyerek.

Simon, 2012. 05. 21., 4 hónapos és 1 napos, 6700 g (az itthoni mérleggel mérve) és hatvanvalahány centi, jelenleg már majdnem kopasz, néha forog, ügyesen játszik a kezeivel, nyálzik, eszik, alszik, kakál (az összes tudománya közül ebben a legjobb) és csak ritkán sír. Jó gyerek.

Láthatóan 3 jó gyerekem van, mindenkinek ilyeneket kívánok. Az nem biztos, hogy ők minden gyereknek ilyen anyát kívánnak, mint amilyen én vagyok. 

Vagyunk még ugye mi ketten a férjemmel, így adjuk ki családilag a "csillagos ötös"-t, de magunkról aztán végképp nem akarok titokzatos információkat megadni, legyen elég annyi, hogy:  

Apa és Anya, még nem annyira öreg (hogy bevállalta a 3. gyereket is) és nagyjából mindenben átlagos. Na jó, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Apa az átlagosnál sokkal jobb APA...

Blogger lettem

Ezt sose hittem volna. Mert nem vagyok kitartó. Mindig belekezdek valamibe, aztán abbahagyom. Ezért van itthon néhány ezer darab szalvéta (régebben decoupage-oltam), pár kiló gyöngy (régebben -meg néha most is- gyöngyöt fűztem), 10-12 km hímzőfonal (régebben keresztszemeztem), vagy 20 db kötőtű (régebben kötöttem, de a maradék fonalakat már sikerült elajándékoznom), meg 3 gyerek (régebben...). A blog legalább nem foglal helyet a lakásban. A világhálón meg bőven elfér.

Terveim szerint egy frappáns című, ízléses küllemű blogot akartam létrehozni, olyan kis "helyeset", már, ha a blogokat osztályozzák ilyen kritériumok alapján. Jó 2 óra alatt tegnap este (éjjel...) össze is hoztam egy csicsás, nyálas című izét. Aztán ma jól kitöröltem (úgyhogy ez már a második blogom...), és lett belőle egy fellengzős című kevéssé, csicsás izé. Nem kell ám a szemeket forgatni, és "Istenem, hogy ez milyen béná-zni", mert nem láttam kellő időben, hogy simán át is lehetett volna nevezni ezt az egészet. Mostmámindegy. Másodszorra se volt egyszerűbb, mindent kipróbáltam, nézegettem, igazán egyik se tetszett, vagy csak nem tudtam jól összehangolni a színeket a mintákkal, a betűtípusokat az elrendezésekkel meg ilyenek.

Eszembe jutott, hogy 8 évesen milyen határozottan választottam ki a szigetszentmiklósi Márka Skála Áruház cipőosztályán azt a cipőt, amit viselni szerettem volna az elkövetkezendő hónapokban. Gyakorlatilag a másodperc tört része alatt sikerült ráböknöm a két lehetséges modell közül arra, amelyik tetszett (vagy amelyik "kevésbé nem tetszett"). De bármit ilyen könnyen kiválasztottam: 3 pulcsi közül egyet, sőt, a kétféle kabát közül való választás sem okozott problémát. Most meg...20 sablon, 40 háttér, 70 betűtípus a prizma valamennyi színében, mindezek tízféleképp elrendezhetően. Hát könyörgöm, megbolondulok! Na, de sikerült valamit összehoznom, aztán majd megváltoztatom, ha már ügyes leszek. (Mondjuk azt, hogy a végén a "megjegyzések" vagy mi ne legyen ekkora ló betűvel, hanem csak szerényen húzódjon meg a bejegyzés végén) Vagy ha még egyszer az életben rászánok ennyi időt ilyesmire, miközben halmokban áll a vasalni való, a mosógép előtt két kupac ruha, a mosogatóban meg egy halom edény. Ez meg egy nyilvános blog, ahol mindenki olvashatja, hogy ez a nő meg milyen már, hogy inkább írogat meg önkifejez, miközben a családja gyűrött, koszos ruhában, étlen-szomjan tengeti a napjait. Szerencsére, ez még csak az első bejegyzésem, így senki sem olvassa, legközelebb pedig már nem fogok ilyen indiszkrét dolgokat közölni.

És ugye van három gyerekem plusz egy férjem, emellett főiskolára is járok, úgyhogy most a főzésben és vasalásban kellene örömöt találnom, és a szakdolgozatom megírásával kellene annyira kifejeznem legbelső önmagam, hogy más irányú irkálgatásra még csak ne is gondoljak. Hát, elképzelhető, hogy így lesz. Mert nem vagyok kitartó...