Pontosan

ma fél éve született Simon. Nem tudom, hová tűnt az a hat hónap. Csak azt látom, hogy a kis Ropikám szépen kikerekedett, jókedvű, izgő-mozgó babává változott abból a törékeny pici emberkéből. Napról napra okosabb, kedvesebb, érdeklődőbb, és azt hiszem, sokkal jobban kell figyelnem, hogy MINDENRE emlékezzek vele kapcsolatban. Nem hiszem, hogy átélem újra egy magzatmázas baba megpillantását, egy első mosolyt vagy egy első hasra fordulást. Vagy bármilyen "elsőt", kivéve, aminek még előtte vagyunk, ugyebár (az első fog, az első lépések, az első szavak és sorolhatnám). Ezek valószínűleg az utolsó elsők az életemben, jól meg kell becsülnöm őket. Ugyanúgy, ahogy minden szoptatással töltött percet, vagy álomba ringatást, vagy pelenkacserét, hiszen ezeknek is hamarosan búcsút mondhatok. Raktároznom kell az emlékeimben a babaillatot, a puha babakezek érintését, a kis hurkák fodrait, a gurgulázó nevetést, a ..... mindent. Olyan hamar felnőnek...

Végre vannak számadataim is a fiatalúrról: 7100 g és 65 cm. Minden kiterjedésében ő a legkisebb gyerkőcünk a három közül. Jó, nyilván ez a korából adódóan természetes, de én most a nagyobbak azonos korúként regisztrált paramétereire gondoltam. Viszont kicsit megnyugodtam, hogy a hetekig tartó grandiózus fosás ellenére is hízott Simikém több mint fél kilót az előző mérlegeléshez képest.

Mozgásban nem nagyon mutatott újat az utolsó két hétben: forog és négykézláb hintázik továbbra is. Viszont úgy tűnik, lassan elapad a nyálkészlete, mert az utóbbi 3-4 napban minimálisra csökkent az előkecserék száma, simán elég naponta 2 db. Ja, és a pelenka takarékos üzemmódról se feledkezzünk meg, ez mindenképpen említésre méltó: napi 2 (igen ritkán 3) kaki fölé nem megyünk. Ez azzal jár, hogy időnként elfelejtem tisztába tenni a gyereket, mert már olyan reflexem alakult ki a rotyogtatást hallva, hogy anélkül nem is jut eszembe a pelenkázás...

Simon vidámsága is töretlen, szinte mindig mosolyog, a csinos, fiatal hölgyek elbűvölésére külön vigyora van. És mindig beválik neki, valahogy kódolva van belé, hogy a nők elolvadnak a fogatlan, enyhén tar fejű fiatal hímek bazsalygásától.
És akkor néhány friss fotó az "öregről"

Nagyszemű

Nővadító bájvigyor

Négykézláb

És a félévfordulóra való tekintettel a mai napon hatóságilag megkezdtem Simi hozzátáplálását. Az akció nem aratott osztatlan sikert.

Nocsak, mi lehet ez?

Érdekes...

Azt hiszem, ez nem ízlik...

Tévedtem, tudom, hogy nem ízlik!

Az eltűnt idő nyomában

Nem tudom, van-e más is rajtam kívül, aki úgy érzi néha, hogy valamilyen időalagútba került, és délelőttök/délutánok tűnnek el az életéből nyomtalanul. Én mostanában gyakran vagyok így. Amióta elkezdődött a suli, nap mint nap arra eszmélek, hogy már dél van, és én "semmit" nem csináltam. Igaz, hogy mielőtt Simi felkelt, útnak indítottam a családot, felsöpörtem és mostam az előszobát, beindítottam egy adag mosást, bepakoltam a reggeli cuccot a mosogatógépbe. Aztán Simit etettem, öltöztettem, játszottunk kicsit, utána boltba mentünk (ez alatt Simon aludni szokott a babakocsiban). Itthon újra etetés, kis játék, és már dél is van. Aztán Simi második alvása alatt főzés, utána megint babázás és már itthon is vannak a nagyok. 

És megint nem olvastam semmit a szakdolgozatomhoz, nem írtam egyetlen betűt sem egyik beadandómhoz sem (pedig még 3 hátra van), nem vasaltam (pedig derékig járunk a vasalni valóban), a ház szalad.

A főzés állandó trauma az életemben. Leginkább a "mit főzzek" része okoz komoly fejtörést, mert általában mindenkinek mindegy, mi az ebéd egészen addig, amíg meg nem kell enni. Mert akkor ugye már nem szeretik. Kitalálni olyan fogásokat, amit mindenki megeszik/megehet, és nem ismétlődik minden héten ugyanaz a menü, na, ezen morfondírozok hetente többször is. Általában sikertelenül. Maga az előállítás nem okoz komoly lelki problémát annak ellenére, hogy nem tudok főzni. Legalábbis nem olyan szinten, ahogy szeretnék. Talán, mert maga a főzés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé.

Aztán ott a vasalás. Na, az durva, ahogy időnként (például most) vasalásra váró ruháknak álcázott komplett hegyláncok alakulnak ki a házban. Egyes csúcsok akkorák, hogy csak úgy lenne érdemes megmászni őket, ha alaptáborból indulna a bátor vállalkozó úgy 2000 méterről.

És októbertől újabb stresszfaktor az életemben az iskola. Persze, nem maga az épület, hanem a tudat, hogy a tömérdek feladatot nem tudom időre elvégezni. Mikor végre lenne időm rendesen hozzálátni (este, mikor már minden kiskorú a saját ágyában durmol), akkor már agyam nincsen semmiféle olyan tevékenységhez, ami többet kíván tőlem, mint a vegetatív funkcióim vezérlése, úgymint a légzésem és a keringésem fenntartása. Ha ennél többet csinálok, az már csak a rutin számlájára írható, ezért nem tévedek el a házban, miközben holdkórosként ténfergek úgy téve, mintha pakolnám az esti edényeket vagy más hasznos, háziasszonyhoz méltó dolgot végeznék. Pedig csak megpróbálom elütni az időt addig, amíg már olyan késő van, amikor "illik" egy anyukának is lefeküdnie.
Amúgy Simon születése előtt már harmadszorra határoztam el, hogy most aztán igazán kiteljesedem anyaként és feleségként az itthon töltött idő alatt. Gondoltam, harmadszorra csak sikerül, ha fiatalon és bohón simán elbénáztam az egészet. De most, tapasztalt anyaként és feleségként szárnyalni fogok: tip-top asszonyka, szuperanyu, első osztályú házvezetőnő, meg amit csak el lehet képzelni. Hát, pont nem vagyok egyik sem. Vagyok viszont karikás szemű, nagyfenekű ténsasszony, morgolódós anya-banya és kb. olyan házvezetőnő, mint Robin Williams a Mrs. Doubtfire-ben (ban?). Kész főnyeremény.
Bár, nem tudom, hogy ezen mennyit segítene, ha megtalálnám az időt, ami nap mint nap eltűnik a semmiben??? Talán el kellene mennem valami időbeosztó tanfolyamra. Tud valaki ilyenről? Mert nyomban befizetek rá.

Nosztalgia képekben vol 3.

És van néhány olyan kép is, amin ketten vannak rajta. Íme!

Ölelős-szeretős

Egy ágyban az ellenséggel :-)

A kedvenc képem

Ádi "tojtája"

Alul apa van, de ő nem látszik

Ez igazán nem sok kép, így gondoltam, feldobom a bejegyzést néhány aranyköpéssel, amit a gyerkőcök "micimackós füzetében" őrzök. Jó, leginkább Noémitől vannak jópofa beszólások, ő nagyon hamar kezdett beszélni, és előrébb járt a nyelve, mint az esze :-).
No, akkor jöjjön néhány morzsa.

Noémi megmagyarázza (18 hónapos):
-Megsimogatom Apát, hogy ne legyen morgós.
-Rálépek a kutyus farkára, hogy ne ugasson.

Egyszer lehorzsolta a kezét, de nem vette észre, csak kézmosáskor, mikor fájt neki (3 évesen):
-Jaj, anya, van egy bibi a kezemen!
-Látom, valami lehorzsolta.
-Nem, lemosta a víz a bőrömet.

Szintén 3 évesen, egy náthás időszakban...
Tisztába kellett tennem Ádámot, mert bekakilt, miközben Noémi tájékozódott:
-Jó büdöset kakilt az Ádi, ugye?
-Bizony.
-De én nem érzem, mert nem én vagyok az anyukája.

Ugyanebben az időben a nagymamámnál. Bekente a száját szőlőzsírral, mire megkérdezte tőle az unokatesóm:
-Cserepes a szád, Noémi?
-Nem, szőlőzsíros.

4 évesen, mikor oviba került:
-Jó az ovi, csak kár, hogy tönkre tette az életemet.
-Miért?
-Mert nagyon korán kell reggel felkelni. (Valóban korán kellett, 3/4 6-kor).

Az első ovis köhögős betegség idején megkérdeztem tőle, hogy mikor köhög, nem birizgálja-e valami váladék, és közben mutattam magamon, hogy hol (a torkomnál). Mire ő:
-Nem birizgálja semmi a vállamat.

Az udvaron:
-Anya, ez milyen növény?
-Tyúkhúr.
-Ezen pengetnek a tyúkok?

És akkor Ádámtól is kettő, hogy ne maradjon ki.
Ő a "félrebeszéléseiről" volt híres:
-Add ide, Noémi, azt a kis labdát meg a "penészütőt" (teniszütőt), mert azzal szeretnék játszani!

Pécsre autózunk, hulla fáradt:
-Aludj már kisfiam, látom, hogy álmos vagy!
-Nem, anya, mert én "alhatatlan" vagyok!

Nosztalgia képekben vol.2.

És akkor jöjjenek a csillagszemű nagyfiam, Ádám képei.

2 hónapos-tiszta Simi :-)

Féléves

Picit komoly

Álmos

Süni

Apa sapkája pont jó :-)

Szülinapi motor

Csodaszem

Ritka pillanat- vigyori kép

2009. 09. 01.

Nosztalgia képekben vol 1.

Van nekem még két gyerekem Simin kívül, akikről méltatlanul kevés szó esik, kép még kevesebb. Meg van tiltva, hogy cenzúra nélkül pakoljak fel fotókat róluk, mert már egyáltalán nem cukik, édesek, aranyosak, hanem bénán néznek ki (mondják ők). Így időt és fáradságot nem sajnálva néztem át a családi fotólegendáriumot, hogy édes, cuki képeket leljek a nagyokról. Találtam. Sajnos, nem sokat, mert 4 évvel ezelőttig nem volt saját digitális fotómasinánk, így alig-alig van kép róluk :-( (hagyományos képeink vannak, de a blogba beragasztani sajnos nem lehet).
Igyekeztem időrendbe tenni a képeket, így az a leghelyesebb, ha Noémivel kezdem.

2000.05.20.

Nagyon komoly....

Tüdérlány

Nagyon komoly 2.

2006.09.01.

Nagyon komoly 3.

Félmosoly

Roppantfrisshír

Simi az elmúlt másodpercekben életében először (és rögtön másodszor is) négykézlábra állt! Persze szinte rögtön fejre is esett, de nem különösebben zavarta.
És újra meg újra... Most kezd egy kicsit bepörögni, hogy nem sikerül megállni (Mindenki hallja, hogy kiabál?), megyek, megmentem.

Játszunk

Elöljáróban annyit, hogy maga a szóösszetétel kb. annyira logikus, mint az oxigén tartalmú levegő. Viszont ezzel a két szóval remekül el lehet adni bármit a jószándékú szülőknek és egyéb rokonoknak. Ja, hogy miről lesz szó? A fejlesztő játékokról.

Csak azért jutott eszembe, mert már a múlt héten megérkeztek az első karácsonyi játékkatalógusok az ilyen-olyan hipermarketektől. Ilyenkor mindig vértolulás keletkezik az agyamban, és mérgelődöm, hogy mennyi méregdrága, felesleges dolgot sóznak rá a szerencsétlen, gyerekének a legeslegkiválóbb játékot akaró szülőre. Lehetőleg 25in1, hogy minél több dolgot fejlesszen, vagyis legyen "gazdaságos", így elég egyszer kiadni azt a tömérdek pénzt, és lám, máris de sokat fejlesztettünk a gyerekünkön (kifejezetten a 3 év alattiakra gondolok). Aki meg nem tudja megvenni, mert a számlák befizetése után már kajára is alig marad, az szégyellje magát, mert kis dinka lesz a gyereke ezek nélkül. Se a színeket, se a számokat, se a formákat nem tanulja meg a büdös életbe' se, mert nincs neki OLYANja. Na, persze. Most kiírom magamból a mi a bögyömet nyomja (sok van, mert most a szoptatás miatt van elég hely gyűlni a dolgoknak :-)).

Jobb, ha mindenki tisztában van azzal, amit minden játékgyártó és forgalmazó tud, nevezetesen, hogy minden játék fejlesztő játék. Még a sima, egyszerű fakocka is (milyen a tapintása, élei vannak, kopog, ha valamihez hozzáütögetik stb.). Egyáltalán nem az számít, hogy milyen drága és hány funkcióval bír egy játék. Sőt, néha kicsit sok is egyszerre, amit tudnak, mert egy kicsi gyerek képtelen arra figyelni, hogy ha megnyomja a gombot, akkor zenél, világít és pörög-forog egyszerre a játéka. Rengeteg (olykor feldolgozhatatlan) infó egy "tudatlan" bababuksinak. Azt meg sürgősen felejtsük el, hogy majd a bedobós játék fogja megtanítani a gyereknek a színeket. Attól még nem fog rájönni, hogy mit jelent az idétlen géphangon visító játék "szájából" elhangzó "piiiiirooooos", mikor bedobja a kockát. Főleg, hogy sokszor még az adott nyelven kiválóan értő szülő számára is megfejtendő rejtély, hogy mit énekel/mond/kiabál a masina.

Igen, a gyereket a játék fejleszti. De nem a tárgy, hanem a cselekvés. Az, hogy játszhat: próbálkozhat, felfedezhet, együtt játszhat a szüleivel, testvérével, kutyával stb. Néha úgy gondolom, mindenki akkor járna a legjobban, ha a drága játékra szánt sok pénzt anyáék betennék egy perselybe, és minden közös játékkal, olvasással, homokozással, csiklandozással, főzéssel, mittudoménmivel töltött idő után visszavennének 100 Ft-ot. Vagy 200-at. A gyerek is jól járna, és a pénz se menne kárba. 

A leírtak ellenére se gondolja senki, hogy "fejlesztő játék" ellenes vagyok. Egyáltalán nem, sőt. Remek dolog lehet egy ilyen csodakütyü, ha nem arra szánja a szülő, hogy helyette tanítja a gyereket mindenfélére, hanem közösen játszanak vele (persze, amíg a gyerek igényli). Akinek telik rá, bátran vegye meg, csak jól használják. Akinek viszont nem telik, egy percig se legyen szomorú, mert minden drága játék helyettesíthető otthoni, egyszerű dolgokkal. 

És azt se vallom, hogy a gyereket állandóan fejleszteni kell, örökké a fenekében kell lenni, és kizárólag együtt lehet/kell játszani. Dehogyis! Nyugodtan lehet (kell) hagyni őket, hogy magukban játsszanak, mert felfedezni, tapasztalni igazán csak úgy lehet, ha hagynak az embernek teret az önálló cselekvésre. Milyen klassz is nézni a kisgyereket, miközben elmélyülten babrál egy műanyag flakonnal, egy kiskanállal vagy a cipőfűzővel. Ezek ám az igazi fejlesztő játékok ;-).

Igazolt távollét

Őszi szünet volt, bár, ez elméletben a blogírásra nem vonatkozik. Viszont a szünet alatt nálunk tanyáztak egyenes ági rokonaink (a húgom a két kisfiával), így az írást picit parkoló pályára tettem. Most is csak nyösszenek gyorsan egyet, hogy mindenki megnyugodjon, minden rendben velünk, aztán megyek készítem a poszterprezentációmat a suliba, amihez még 125 oldalt el kell olvasnom. A párom, akivel csináljuk, már szerdán elküldte az ő totál kész prezentációját... Égő, de én még olvasni sem kezdtem el, de most nyomban nekilátok, mert Simi épp alszik. A család nagyobb fele délután go-kartozni megy, úgyhogy talán jutok valamire. Ha kész leszek a kötelezővel, talán holnap egy rendes bejegyzést is össze tudok hozni. Ötleteim már vannak.