Az eltűnt idő nyomában

Nem tudom, van-e más is rajtam kívül, aki úgy érzi néha, hogy valamilyen időalagútba került, és délelőttök/délutánok tűnnek el az életéből nyomtalanul. Én mostanában gyakran vagyok így. Amióta elkezdődött a suli, nap mint nap arra eszmélek, hogy már dél van, és én "semmit" nem csináltam. Igaz, hogy mielőtt Simi felkelt, útnak indítottam a családot, felsöpörtem és mostam az előszobát, beindítottam egy adag mosást, bepakoltam a reggeli cuccot a mosogatógépbe. Aztán Simit etettem, öltöztettem, játszottunk kicsit, utána boltba mentünk (ez alatt Simon aludni szokott a babakocsiban). Itthon újra etetés, kis játék, és már dél is van. Aztán Simi második alvása alatt főzés, utána megint babázás és már itthon is vannak a nagyok. 

És megint nem olvastam semmit a szakdolgozatomhoz, nem írtam egyetlen betűt sem egyik beadandómhoz sem (pedig még 3 hátra van), nem vasaltam (pedig derékig járunk a vasalni valóban), a ház szalad.

A főzés állandó trauma az életemben. Leginkább a "mit főzzek" része okoz komoly fejtörést, mert általában mindenkinek mindegy, mi az ebéd egészen addig, amíg meg nem kell enni. Mert akkor ugye már nem szeretik. Kitalálni olyan fogásokat, amit mindenki megeszik/megehet, és nem ismétlődik minden héten ugyanaz a menü, na, ezen morfondírozok hetente többször is. Általában sikertelenül. Maga az előállítás nem okoz komoly lelki problémát annak ellenére, hogy nem tudok főzni. Legalábbis nem olyan szinten, ahogy szeretnék. Talán, mert maga a főzés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé.

Aztán ott a vasalás. Na, az durva, ahogy időnként (például most) vasalásra váró ruháknak álcázott komplett hegyláncok alakulnak ki a házban. Egyes csúcsok akkorák, hogy csak úgy lenne érdemes megmászni őket, ha alaptáborból indulna a bátor vállalkozó úgy 2000 méterről.

És októbertől újabb stresszfaktor az életemben az iskola. Persze, nem maga az épület, hanem a tudat, hogy a tömérdek feladatot nem tudom időre elvégezni. Mikor végre lenne időm rendesen hozzálátni (este, mikor már minden kiskorú a saját ágyában durmol), akkor már agyam nincsen semmiféle olyan tevékenységhez, ami többet kíván tőlem, mint a vegetatív funkcióim vezérlése, úgymint a légzésem és a keringésem fenntartása. Ha ennél többet csinálok, az már csak a rutin számlájára írható, ezért nem tévedek el a házban, miközben holdkórosként ténfergek úgy téve, mintha pakolnám az esti edényeket vagy más hasznos, háziasszonyhoz méltó dolgot végeznék. Pedig csak megpróbálom elütni az időt addig, amíg már olyan késő van, amikor "illik" egy anyukának is lefeküdnie.
Amúgy Simon születése előtt már harmadszorra határoztam el, hogy most aztán igazán kiteljesedem anyaként és feleségként az itthon töltött idő alatt. Gondoltam, harmadszorra csak sikerül, ha fiatalon és bohón simán elbénáztam az egészet. De most, tapasztalt anyaként és feleségként szárnyalni fogok: tip-top asszonyka, szuperanyu, első osztályú házvezetőnő, meg amit csak el lehet képzelni. Hát, pont nem vagyok egyik sem. Vagyok viszont karikás szemű, nagyfenekű ténsasszony, morgolódós anya-banya és kb. olyan házvezetőnő, mint Robin Williams a Mrs. Doubtfire-ben (ban?). Kész főnyeremény.
Bár, nem tudom, hogy ezen mennyit segítene, ha megtalálnám az időt, ami nap mint nap eltűnik a semmiben??? Talán el kellene mennem valami időbeosztó tanfolyamra. Tud valaki ilyenről? Mert nyomban befizetek rá.