2013. december 31., kedd

Nem foglalok össze

...így az év utolsó napján. Nincs energiám, kedvem, időm. Az utóbbi napokban hol nálunk volt valaki, hol mi mentünk valahová. Most is csak Simi és én vagyunk itthon, a többiek bulizni mentek (a férjem jön haza, csak sofőr). 

Azért nem feledkezem el arról, hogy mindenkinek boldog új évet kívánjak. Legalább ilyen jót, mint az idei volt. Boldogságot, egészséget, vidámságot, széles hátat, hogy a próbákat elviseljük. Fogyást/hízást ízlés szerint, gyereket (aki nem akar, annak persze nem), megbízható takarítószemélyzetet, bébiszittert, új ruhatárat, jó munkát, könnyen bölcsibe szokó gyereket (bölcsit, ahová felveszik a gyereket, akit be akarunk szoktatni...). Mit hagytam ki? Mindegy, azt is kívánom!


2013. december 23., hétfő

Áldott karácsonyt mindenkinek!


Az alábbi videóval kívánok minden egyes idetévedőnek -vagy direkt ideérkezőnek- áldott, békés karácsonyt.

A felvételen Noémi 2004-es előadása látható. Otthon (még a nagymamámnál laktunk, a 18-20 °C-os szobában, ezért a sok ruha), az ágy tetején történik a karácsonyi műsor prezentációja, néhol Ádám is fel-feltűnik pár pillanatra. 
Jó szórakozást!


2013. december 20., péntek

Hová tűnt a sajt?

Tegnap Simi ebéd után egy kis sajtot kívánt desszertnek. Vágtam is neki egy szeletet a 20 dekás Trappista darabból, majd szépen visszacsomagoltam a sajtot és eltettem. Este a férjem szeretett volna enni, kérdezte, hol van? Mondom, a hűtőben. Ott nincs. De én oda tettem. De nincs ott. Megnéztem, tényleg nincs ott. Akkor hová tettem? Néztem a kukában (nem vettem volna ki, csak hátha ott van), a szekrényben, kamrában, a fiókokban, mindenhol. Sehol nem találtam. Rettegek, hogy pár nap múlva majd a szag alapján kell megtalálnom a zöld színű, rothadó gusztustalanságot mondjuk a ruhásszekrényben. Kíváncsi vagyok, honnan fog előkerülni...

Ne aggódjatok, élek!

Már, ha egyáltalán valakinek aggódni támadt volna kedve miattam. Hiába volt a múlt heti hisztiroham, nem tettem kárt magamban (másban sem, így sem a föld alatt, sem a börtönben nem rothadok), ezért sajnálatos módon szerencsétlen családomnak -reményeim szerint- még jó darabig el kell viselnie az időnként rám törő ideg-, hiszti-, önsajnáló-, epilepszia és egyéb rohamaimat. Majd próbálom jobban kezelni az elmebetegségeimet.

Az van ugyanis, hogy mostanában rengeteg ráérő időmben -de leginkább alvás helyett, tegnap is hajnali fél 1-ig, vagyis az már ma volt- karácsonyi lázban égek. És ezért aztán mindenfélét létrehozok. Főzök például narancsdzsemet. Már abszolúte kiválóra fejlesztettem a receptet: "karácsonyi ízű", remek állagú, szóval nagyon jó (érdeklődés esetén közkinccsé teszem a receptet). Aztán teatasakból hajtogatok és ragasztok üdvözlőlapokat, ezt tényleg leginkább este szoktam, elég pepecs meló. Tegnap meg (este fél 10-kor) az egész délutáni rohangálás után még nekiálltam megcsinálni a dzsem hozzávalóiból mentett citrom- és narancshéjak kandírozását. Kész lett végül éjfél után, most száradnak.
Mézeskalács is készült mintegy 2 kilogramm tésztából, de azt Noémi nyújtotta és szaggatta (mennyire jó, ha megnő az ember gyereke és nem csak hátráltatni tudja), én csak ki-be rakosgattam a tepsibe és a sütőbe a cuccot. Azt hiszem, kevés lesz a 3 adag, mert holnap sulis karácsony, ahová elviszik a nagy részét, úgyhogy be kell még kevernem minimum egy adagot.

Amit viszont nem sikerül létrehoznom, az a ház rendbe tétele, a kimosott ruhák vasalása (hiába a múltkori akció, most ismét egy nagy hegy várja a jótündért), időnként blogbejegyzés írása. 

Pedig azért volna miről tudósítani. Például arról, hogy tegnap óta a férjem szabin van, így van lehetőségünk vásárolni menni. Szitter híján Simi is velünk tart, de kiválóan viselkedik. Persze könnyű úgy, hogy ketten vagyunk rá. Tegnap mindenki kiválasztotta, melyik üzletet szeretné belülről is szemügyre venni. Ezt meg is tehette, mert addig a másikunk lefoglalta Simit, akinek nem kellett a babakocsiban ülve aszalódnia. Amennyiben egyazon üzletbe szerettünk volna bemenni, na akkor nem volt apelláta, Simit bepakoltuk a babakocsiba, és úgy nézelődhetett. Persze nem unatkozott, mert mindig volt egy használaton kívüli eladólány vagy biztonsági őr, akivel Simike "elbeszélgetett" vagy elszórakozott.
Sajnos, mindenhol millióan vannak, hiába van hétköznap és iskolaidő, így ma muszáj lesz még egy kört futni. Szerencsére anyukám a ma délutánt be tudta vállalni Simivel, így feltételezhetően fele annyi idő alatt végzünk mint tegnap, és talán sikeresebbek is leszünk.

2013. december 11., szerda

Újabb részeredmény -más témában

Mostanában marhára magam alatt vagyok, persze, nem depresszió vagy ilyesmi, csak az, hogy be vagyok zárva és nagyon sajnálom magam. Kb. napjában háromszor jön rám bőgőroham, hogy 1.) most azonnal el akarok menni innen valakivel valahová, 2.) valaki szóljon hozzám, mert megzavarodok, 3.) senkinek nem vettem semmit karácsonyra és nem is fogok tudni, mert nem jutok el sehová, és itt csak két kínai bolt van meg a Spar, de ott mit vegyek, pláne karácsonyra.
Meg tulajdonképpen mindenen tudok bőgni. Azon, hogy a férjem ma is és pénteken is karácsonyi buliba megy, és jól fogja magát érezni (vagy legalábbis megpróbálja), én meg sehová sem megyek, mert a munkahelyemen nem számít, aki gyesen van. És még a gyerekeknek is van a suliban karácsonyi buli, csak nekem nem jut semmi.

Annyira kész vagyok, hogy tegnap még azon is elbőgtem magam, miközben Simit altattam, és a férjem épp fodrásznál volt, hogy én még egy nyomorult fodrászhoz se jutok el, bezzeg a férjem igen. Ez mondjuk jogos igényem, azt hiszem, mert ez óta (a dátumot tessék jól megnézni) nem voltam ilyen helyen, és tavaly is egész évben egy alkalommal jutottam el hajat vágatni. Most is ezen siránkoztam, hogy nem igaz, hogy egy nő nem tud legalább félévente eljutni a fejét rendbe rakatni, miközben a férfiak kb. hathetente járnak, legalábbis a mi családunkban. Pedig egy borzalom már a hajam, március óta van már vagy 10 centis lenövés a melírban (milyen nagy meglepetés, ugye?), pedig júliusban újrafestettem itthon home made technikával, de az azóta (5 hónap telt el, ha jól számolok) teljesen kikopott és lassan megint narancssárga a hajam, kivéve a tetején levő 10 centit, mert az sötétbarna.

Na, miközben már így temettem magamban a fodrászkodást, este mondta a férjem, hogy jelentkezzek be én is valahová fejjavításra. Lehet, hogy gondolatolvasó? Gyorsan meghánytam-vetettem magamban az ajánlatot, és úgy döntöttem, a jól bevált fodrászhoz megyek, mert 1.) közel van, így nem kell még az oda-vissza útra is időt -és pénzt- áldozni, 2.) nem merem újra bevállalni, hogy kikerics színűre fessék a hajamat, akkor sem, ha a formája viszont nagyon klassz.

Be is jelentkeztem ma, mielőtt még a férjem visszavonja nagylelkű ajánlatát. Egyetlen bajom csak annyi, hogy festeni/melírozni nem tud a fodrász. Nem az ez irányú képességeit vesztette el, hanem egyszerűen a jövő hét és az utána való hét annyira tele van, hogy csak egy vágásra tudott elvállalni. Ez némiképp elszomorított, meg kell, hogy mondjam, de valahol számítottam rá. Így az ünnepek előtt mindig ez van, legalább 3 héttel előre be kell jelentkezni. Most úgy állunk, hogy lesz frizurám, meg marad a narancssárga haj, sötétbarna tővel. Ez a részeredmény, ugyebár, amit meg kell becsülni. Hacsak nem festem be magamnak. Szerintem be fogom, csak félek, hogy milyen színe lesz... Mindegy, örülök ennek is. Csak abban bízom, hogy lesz valaki, aki vállalja Simit, és nem kell lemondanom az időpontot (volt már rá példa).

2013. december 7., szombat

Hisztiposzt

Most kicsit terápiásan írok, mert úgy érzem, meghülyülök. Semmi extra ám, csak a szokásos, hogy be vagyok zárva egy beszédképtelen (bár igazán cukipofa) gyerekkel és lassan begolyózok.

Oké, lehet mondani, hogy hetente egyszer (már háromszor is voltunk) megyek Simivel arra az éneklős micsodára. De ott is ugyanazt csinálom, mint itthon, vagyis a gyerekkel vagyok és játszom, csak épp nem itthon. 

Aztán vasárnaponként megyek családdal istentiszteletre, ami jó is lenne kikapcsolódásnak/feltöltődésnek, ha nem ott is ugyanazt csinálnám, amit itthon: vigyáznék a gyerekre. Plusz az enyém mellé még 4-5-re is, hogy az ő szüleik nyugodtan hallgassák azt, amit és is szeretnék. Szuper.

Ráadásul itt a nyakamon a karácsony. Esélyem sincs elmenni ajándékot nézni/venni senkinek. Tudom, lehetne netről rendelni, de mostanában annyi negatív tapasztalatról hallok, hogy megrendült a bizalmam a netes vásárlásban. A férjem viszont sosincs itthon, hogy elmehetnénk együtt. Ma dolgozik, jövő héten karácsonyi koncerten énekel meg gitározik, utána megint dolgozik, utána meg már elmúlt az ünnep. Simit senkire nem tudom bízni, de amúgy is olyan drága lenne a tömegközlekedés bárhová is, és olyan hosszadalmas, hogy nem vállalom. Mondjuk, szerdán gondoltam egyet, készítettem egy listát, hogy mit fogok megvenni, felpakoltam Simit, és elmentünk busszal a Tesco-Kik-dm meglátogatására. Simikém, aki roppant jól tűri a babakocsizást, most bezzeg az első üzletben töltött 5 perc után elkezdett nyavalyogni, hogy nem bírja. A lista 3/4-ét azért összeszedtem, de nézelődni nem volt lehetőségem. A másik két boltba csak befutottam, hogy a legfontosabbakat megvegyem (a dm-ben pl. a tervezett dolgok javát otthagytam, annyira hisztizett a gyerek), és mentünk is haza. A jéghideg buszmegállóban, ahol 20 percet vártunk a buszra, na ott bezzeg nem nyivákolt, hanem elragadtatással nézte az autókat. Jellemző, ez is férfi...

Pedig szerettem volna elmenni a Camponába például, mert oda szól a szülinapi utalványom, amiből még mindig van, és december 31-ig el kell költenem. Azt kaptam tavaly karácsonyra is, és mikor végre elmentünk, hogy a szülinapit elköltsem, el kellett vásárolnom a karácsonyit, mert lejáróban volt már. Az is olyan gáz, hogy nem azt veszek belőle, amit szeretnék. Mert ahhoz idő kellene, hogy lassan megnézzem, hogy mi a választék, és a nekem legjobban tetsző dolgot megvegyem. De 2 óra alatt mit tud csinálni az ember? Szerettem volna már régen legalább 2 kardigánt venni, mert ami van, azt még akkor kaptam (karácsonyra), mikor Noémi is óvodás volt. Most nyolcadikos. Muhaha... A másik a tesómé volt, 3 éve küldte fel egy csomagban, hogy ő nem használja már, mert egyetemista korában vette, nem divat. Tényleg nem, de én eltettem, mert szükségem volt rá. Pár fölsőt is vettem volna, mert a mostaniak már annyira nyúlottak, vagy a mellbőségem miatt nem jönnek rám, hogy mindig ugyanazt a hármat hordom, tehát a sok mosás miatt egyre jobban elhasználódnak. Ehelyett vettem egy edzőcipőt ( a férjem 2 éve könyörög, hogy vegyek újat, akkor megszereztem neki az örömet és vettem), amire mondjuk szükségem volt, de nagyon drágállottam, meg egy fehér ruhát, amire a tesóm beszélt rá, de egyszer se vettem fel. Jellemző ez is nagyon rám, hogy hagyom, hogy mindenfélére rábeszéljenek, pedig szívem szerint mást akarnék. De hadd örüljön az, aki velem van. Miért vagyok én ennyire hülye?  A maradék utalványt meg valószínűleg odaadom Noéminek, hogy költse el, úgyis annyi karácsonyi ajándékot kell vennie az osztálytársának, meg egyéb "húzott" embereknek, és úgyis mindig oda mennek vásárolni.

Aztán lassan lassan elborít a sárga irigység. Az elmúlt héten sok helyen olvastam, hogy ide-oda mennek egyes szerencsés hölgyek a férjükkel. Basszus, én miért nem tudok sehová elmenni az én férjemmel? Miért nem tudunk egy szombat délutánt együtt tölteni? Októberben kértem, hogy menjünk moziba. Akkor elhajtott valami mondva csinált indokkal. Bezzeg 3 nap múlva vigyorogva közölte, hogy másnap megy a kollégáival az Imax-be valami filmet megnézni. Na akkor én csak simán elsírtam magam, hogy miezmá? Pedig legszívesebben ordítottam volna, hogy menjen az összes kollégája a jó francba, hogy velük el tud menni moziba, engem meg leráz. Akkor megígérte, hogy AZON a szombaton elmegyünk moziba. Ja, persze. Azóta minden szombaton moziban voltunk... Naná. Simán rászervezett egy programot a mozizásunkra (szerintem amúgy 5 perc múlva már nem is emlékezett arra, hogy mit ígért, csak megígérte, hogy ne bőgjek tovább). Mondjuk, én megértettem volna, ha legalább annyit mond, hogy ne haragudjak, hogy nem tudunk menni, de közbejött valami, amint lehet, bepótoljuk. De nem, csak annyit mondott, hogy szombaton ez meg ez a dolga, én meg nem kérdeztem rá, hogy a mozival meg mi lesz? Azóta is várom a mozit (idén tuti nem jutunk el, se anyagi se időbeli forrásaink nem elegendőek ilyesmire), és azt hittem, már túl vagyok rajta, de mikor erre gondolok és ezeket írom, azért pityergek egy kicsit, és sajnálom, hogy a nekem tett ígéretek kb. a kutyaszarral egyenlőek, amiket átlép az ember, hogy ne piszkítsa be a cipőjét.

A sulit is nagyon bánom. De egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy jelentkezzek, mert rettegek attól, hogy megint át kell élnem azt, amit az előző államvizsga előtt. Mert senki nem vigyázott semennyit se a gyerekekre, hogy tanulhassak mondjuk 2 napot egyhuzamban, én se tudtam elmenni sehová. Ezt nem hiszem, hogy kibírnám még egyszer, akkor is az ép elmém elveszítése forgott kockán. Elveszett az az egy év, amit tavaly tanultam, hát elveszett, a pénzzel együtt, amit már befizettem. Pedig csak egy szakdolgozat kellene meg egy államvizsga, és lenne egy másik diplomám. Nagyon-nagyon sajnálom, de ha nincs segítségem, egyedül képtelen lennék újra végigcsinálni anélkül, hogy kárt tennék magamban vagy valaki másban. Úgyhogy inkább itthon vagyok harmadik diploma nélkül, mint a börtönben emberölés miatt, vagy a föld alatt, mert kinyírtam magam kétségbeesésemben.

Azért jó dolgok is vannak. Pl. a barátainknak szánt karácsonyi ajándékok készülnek, lassacskán ugyan, de mivel időben kezdtem, tuti kész leszek velük.

De ez nem tölti be azt az űrt, ami néhány órányi értelmes beszélgetés vagy a férjemmel eltöltött idő (nem rohanós vásárlás vagy ilyesmi) betölthetne.

Ennyi. Leírtam. Nem lett jobb. Nem is terápiás dolog ez az írás...

2013. december 4., szerda

Még egy kicsit Simiről

Annyira mindent bele akartam írni a másfél éves posztba, hogy egy pár dolog kimaradt.

Például az, hogy leszokott a teljesen sajátságos "simonos" mutogatásáról. Ezt nagyon sajnálom, mert olyan kis cuki volt, ahogy a mutató- és középső ujját egymás mellé téve, a maradék hármat jól kinyújtva mutatott meg bármit, amit akart. Mindig mulattunk rajta, hogy gyerek így nem szokott csinálni, és vagy két hete ő sem. Egyik percről a másikra úgy mutat - csak simán mutatóujjal, a többit behajlítva- mint bárki más  földi halandó.

Az is aranyos, ahogy félreért dolgokat. Vannak bizonyos dolgok, amikre, ha Simivel beszélek, mindig ugyanazt a szót használom. Így például, mikor fürdetem és törlöm, a testrészei között a hasát "pocaknak" hívom. De valamelyik nap azt mondtam neki, hogy törölje meg a hasát, mert még vizes, erre ő a haját kezdte dörgölni. 
Ugyanez a helyzet a kukával is. Ha valamit ki kell dobni, megkérem, hogy vigye/tegye/dobja a kukába. Néhány napja viszont botor módon azt kértem tőle, hogy a kezében lévő papírt tegye a szemétbe, mire a kis sügér elkezdte a szemébe nyomkodni a papírt (talán zsebkendő volt, nem tudom).
Noémivel is volt egy hasonló eset. Nem tudom, mi miatt, de megkérte, hogy ráncolja már a homlokát legyen olyan kedves, mire Simike táncolni kezdett a nappali közepén.

Nagyjából két hete jött rá arra, hogy a hozzá intézett kérdésekre válaszolni illik. Ezt meg is teszi, igaz, bármit kérdezünk, a válasz "ne". És ilyenkor a kérdezőre vár a feladat, hogy kitalálja, Simi  valóban nemet mondott a kérdésre, vagy minden bizonnyal  igenlő választ adott, csak épp nem a magyar nyelvben használatos, és a helyeslésre utaló hangkészlettel adta elő.

Egyre többször próbálkozik az egyedül elalvással. Megmondom őszintén, nem tudom, örülök-e ennek tiszta szívből. Mert az önállóan elalvás úgy néz ki, hogy beteszem az ágyba, lekapcsolom az éjjeli lámpát is, és leülök strázsálni a kiságy mellé, amíg el nem alszik őkelme. Mert ez elalvásonként nagyjából 40-90 percet vesz igénybe. Ugyanis minden egyes ágybahelyezés beindít Siminél valamilyen szófosó üzemmódot, és nem képes elhallgatni. Csak mondja, mondja, mondja. Hogy apa, Ádám, mama, papa, Noémi, Pizsó, anya, Cica, dédi (meg egy csomó, akit nem ismerek fel kiejtés alapján) alszik. És újra. És újra. Aztán, hogy emlékszem-e, hogy apa autóval ment dolgozni (valahogy így: Ana? Papa brrrr do-o!) Hiába kérem szépen, csúnyán, akárhogy, addig nem hagyja abba, amíg szó szerint ki nem dől. Remélem, ebben az elalvás mizériában azért lesz változás!

Más hirtelen nem jut eszembe. Ha sikerül összevadászni a meglévő videókat a családban itt-ott előforduló telefonokról, fényképezőgépekről és egyéb kütyükről, még az is lehet, hogy mutatok párat, hogy mindenki lássa, mennyire cuki.




2013. december 2., hétfő

Valamit biztos nagyon jól csináltam

...ugyanis pont most küldtem vissza a KELLO-nak a két hete kiküldött tankönyvcsomag pontos mását. Ennyire azért nem kellene rosszuk érezniük magukat, hogy újra kipostázzák a cuccot. Bár a hiányzóak jönnének már! Akkor pezsgőt bontunk, az hótziher!