Hisztiposzt

Most kicsit terápiásan írok, mert úgy érzem, meghülyülök. Semmi extra ám, csak a szokásos, hogy be vagyok zárva egy beszédképtelen (bár igazán cukipofa) gyerekkel és lassan begolyózok.

Oké, lehet mondani, hogy hetente egyszer (már háromszor is voltunk) megyek Simivel arra az éneklős micsodára. De ott is ugyanazt csinálom, mint itthon, vagyis a gyerekkel vagyok és játszom, csak épp nem itthon. 

Aztán vasárnaponként megyek családdal istentiszteletre, ami jó is lenne kikapcsolódásnak/feltöltődésnek, ha nem ott is ugyanazt csinálnám, amit itthon: vigyáznék a gyerekre. Plusz az enyém mellé még 4-5-re is, hogy az ő szüleik nyugodtan hallgassák azt, amit és is szeretnék. Szuper.

Ráadásul itt a nyakamon a karácsony. Esélyem sincs elmenni ajándékot nézni/venni senkinek. Tudom, lehetne netről rendelni, de mostanában annyi negatív tapasztalatról hallok, hogy megrendült a bizalmam a netes vásárlásban. A férjem viszont sosincs itthon, hogy elmehetnénk együtt. Ma dolgozik, jövő héten karácsonyi koncerten énekel meg gitározik, utána megint dolgozik, utána meg már elmúlt az ünnep. Simit senkire nem tudom bízni, de amúgy is olyan drága lenne a tömegközlekedés bárhová is, és olyan hosszadalmas, hogy nem vállalom. Mondjuk, szerdán gondoltam egyet, készítettem egy listát, hogy mit fogok megvenni, felpakoltam Simit, és elmentünk busszal a Tesco-Kik-dm meglátogatására. Simikém, aki roppant jól tűri a babakocsizást, most bezzeg az első üzletben töltött 5 perc után elkezdett nyavalyogni, hogy nem bírja. A lista 3/4-ét azért összeszedtem, de nézelődni nem volt lehetőségem. A másik két boltba csak befutottam, hogy a legfontosabbakat megvegyem (a dm-ben pl. a tervezett dolgok javát otthagytam, annyira hisztizett a gyerek), és mentünk is haza. A jéghideg buszmegállóban, ahol 20 percet vártunk a buszra, na ott bezzeg nem nyivákolt, hanem elragadtatással nézte az autókat. Jellemző, ez is férfi...

Pedig szerettem volna elmenni a Camponába például, mert oda szól a szülinapi utalványom, amiből még mindig van, és december 31-ig el kell költenem. Azt kaptam tavaly karácsonyra is, és mikor végre elmentünk, hogy a szülinapit elköltsem, el kellett vásárolnom a karácsonyit, mert lejáróban volt már. Az is olyan gáz, hogy nem azt veszek belőle, amit szeretnék. Mert ahhoz idő kellene, hogy lassan megnézzem, hogy mi a választék, és a nekem legjobban tetsző dolgot megvegyem. De 2 óra alatt mit tud csinálni az ember? Szerettem volna már régen legalább 2 kardigánt venni, mert ami van, azt még akkor kaptam (karácsonyra), mikor Noémi is óvodás volt. Most nyolcadikos. Muhaha... A másik a tesómé volt, 3 éve küldte fel egy csomagban, hogy ő nem használja már, mert egyetemista korában vette, nem divat. Tényleg nem, de én eltettem, mert szükségem volt rá. Pár fölsőt is vettem volna, mert a mostaniak már annyira nyúlottak, vagy a mellbőségem miatt nem jönnek rám, hogy mindig ugyanazt a hármat hordom, tehát a sok mosás miatt egyre jobban elhasználódnak. Ehelyett vettem egy edzőcipőt ( a férjem 2 éve könyörög, hogy vegyek újat, akkor megszereztem neki az örömet és vettem), amire mondjuk szükségem volt, de nagyon drágállottam, meg egy fehér ruhát, amire a tesóm beszélt rá, de egyszer se vettem fel. Jellemző ez is nagyon rám, hogy hagyom, hogy mindenfélére rábeszéljenek, pedig szívem szerint mást akarnék. De hadd örüljön az, aki velem van. Miért vagyok én ennyire hülye?  A maradék utalványt meg valószínűleg odaadom Noéminek, hogy költse el, úgyis annyi karácsonyi ajándékot kell vennie az osztálytársának, meg egyéb "húzott" embereknek, és úgyis mindig oda mennek vásárolni.

Aztán lassan lassan elborít a sárga irigység. Az elmúlt héten sok helyen olvastam, hogy ide-oda mennek egyes szerencsés hölgyek a férjükkel. Basszus, én miért nem tudok sehová elmenni az én férjemmel? Miért nem tudunk egy szombat délutánt együtt tölteni? Októberben kértem, hogy menjünk moziba. Akkor elhajtott valami mondva csinált indokkal. Bezzeg 3 nap múlva vigyorogva közölte, hogy másnap megy a kollégáival az Imax-be valami filmet megnézni. Na akkor én csak simán elsírtam magam, hogy miezmá? Pedig legszívesebben ordítottam volna, hogy menjen az összes kollégája a jó francba, hogy velük el tud menni moziba, engem meg leráz. Akkor megígérte, hogy AZON a szombaton elmegyünk moziba. Ja, persze. Azóta minden szombaton moziban voltunk... Naná. Simán rászervezett egy programot a mozizásunkra (szerintem amúgy 5 perc múlva már nem is emlékezett arra, hogy mit ígért, csak megígérte, hogy ne bőgjek tovább). Mondjuk, én megértettem volna, ha legalább annyit mond, hogy ne haragudjak, hogy nem tudunk menni, de közbejött valami, amint lehet, bepótoljuk. De nem, csak annyit mondott, hogy szombaton ez meg ez a dolga, én meg nem kérdeztem rá, hogy a mozival meg mi lesz? Azóta is várom a mozit (idén tuti nem jutunk el, se anyagi se időbeli forrásaink nem elegendőek ilyesmire), és azt hittem, már túl vagyok rajta, de mikor erre gondolok és ezeket írom, azért pityergek egy kicsit, és sajnálom, hogy a nekem tett ígéretek kb. a kutyaszarral egyenlőek, amiket átlép az ember, hogy ne piszkítsa be a cipőjét.

A sulit is nagyon bánom. De egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy jelentkezzek, mert rettegek attól, hogy megint át kell élnem azt, amit az előző államvizsga előtt. Mert senki nem vigyázott semennyit se a gyerekekre, hogy tanulhassak mondjuk 2 napot egyhuzamban, én se tudtam elmenni sehová. Ezt nem hiszem, hogy kibírnám még egyszer, akkor is az ép elmém elveszítése forgott kockán. Elveszett az az egy év, amit tavaly tanultam, hát elveszett, a pénzzel együtt, amit már befizettem. Pedig csak egy szakdolgozat kellene meg egy államvizsga, és lenne egy másik diplomám. Nagyon-nagyon sajnálom, de ha nincs segítségem, egyedül képtelen lennék újra végigcsinálni anélkül, hogy kárt tennék magamban vagy valaki másban. Úgyhogy inkább itthon vagyok harmadik diploma nélkül, mint a börtönben emberölés miatt, vagy a föld alatt, mert kinyírtam magam kétségbeesésemben.

Azért jó dolgok is vannak. Pl. a barátainknak szánt karácsonyi ajándékok készülnek, lassacskán ugyan, de mivel időben kezdtem, tuti kész leszek velük.

De ez nem tölti be azt az űrt, ami néhány órányi értelmes beszélgetés vagy a férjemmel eltöltött idő (nem rohanós vásárlás vagy ilyesmi) betölthetne.

Ennyi. Leírtam. Nem lett jobb. Nem is terápiás dolog ez az írás...