Szerintem megint nekem van igazam

Már megkértem, hogy ne adogassa meg bárkinek a telefonszámomat, csak akkor, ha előtte megkérdezi tőlem, hogy megengedem-e. De most legalább szólt utólag, hogy az én számomat adta meg a gyógytornásznak, aki a stroke-os nagybátyámmal fog foglalkozni, mert én úgyis itthon vagyok, meg a nagymamámra nem lehet számítani ilyesmiben. Mérges voltam, hogy nem kérdezte meg előtte, de már mindegy volt (Itt jegyzem meg, hogy tegnap két szomszéd is kérte az ő számát a miklósi lakás lépcsőházából, de nem adtam meg egyiknek sem. Megkérdeztem tőle, megadhatom-e, mert a facebookon engem "zaklatnak" a szomszédai, hogy valahogy elérjék. Mondta, hogy NEM, majd ő felhívja őket. Ja, az övét nem szabad megadni????) Telefonált is a gyógytornász pont akkor, mikor Simi fél órás simogatós-könyörgős-mérgelődős altatás után majdnem el is aludt. Őrjöngtem. Egyrészt, mert rosszkor hívott, másrészt, mert még nem múlt el a haragom amiatt, hogy egyáltalán ennek a valakinek a tudomására jutott a számom.

Áh, mindegy. De azért is jó lett volna egyeztetni, hogy egyáltalán tudom-e vállalni a 3 gyerek mellett (nyári szünet van, ergo  mind itthon van) még a nagybátyám felügyeletét is. Meg azzal sincs tisztában, hogy ez a gyógytorna nem 5-6 alkalom, hanem hosszú hónapokig fog tartani, és lehet, hogy még néhány hétig valóban itthon vagyok, de augusztus közepétől ugyan ki fogja felügyelni, ha visszamegyek heti 5 napra dolgozni? Komolyan mondom, néha a falnak megyek attól, hogy anyukám a hátam mögött az én kontómra intézkedik. 

De nem fogom neki mondani, úgyis felesleges. Mert aztán elkezdi majd a külön erre a célra fenntartott hanghordozással, a szintén az erre a célra  (ti.: hogy lelkiismeret-furdalást keltsen bennem) fenntartott szöveget mondani, hogy "Jól van, Andikám. Ez volt az utolsó (ezt jól meg szokta nyomni), hogy én valamit kértem tőled/valakinek megadtam a számodat/valamit segíteni akartam neked. Ezt most jól jegyezd meg, kislányom, soha többet nem fordul elő." Ez a technika a amúgy régebben teljesen bevált, mindig összehúztam magam tőle, és általában sírva is fakadtam, utána meg egy hétig rágtam magam azon, hogy hogy lehetek ennyire bunkó a saját anyámmal. (Azt sose értettem, hogy a tesómról miért pereg le ez az egész "fortély", ő simán megmondta/megmondja most is a magáét, és az ő esetében néha azt is elismeri az anyukám, hogy igaza van. Nekem pl. soha nincs igazam vele szemben.)

Remélem, azért jól fog elsülni a dolog. Igaz, csak augusztusra(!) van időpontja a gyógytornásznak, de ez várható volt. Most filózom, hogy hogy tudnék itthon segíteni a nagybátyámnak, ha már csak a munkába állásom előtt pár nappal tudja elkezdeni a gyógytornát. Végül is valamennyit azért konyítok hozzá, viszont a két legszükségesebb alap dolog hiányzik itthonról: a hely és az eszközök.

Szülőnek lenni felemelő érzés

Azért adtam ezt a címet, mert ha leírnám azt, amit ma reggel gondoltam, előfordulhat, hogy hatóságilag letiltanának erről az egész oldalról. Mert az járt az eszemben, hogy anyának lenni marha nagy szívás. 

Most komolyan, hát nem az? Két éve és 21 napja egyetlen éjszakát sem aludtam végig (és most nem túloztam, tényleg nem!). Igaz, mostanában sokkal jobb a helyzet, mert Simkém áttért az éjszakánkénti 6-8 ébredésről a jelentősen pihentetőbb 3-5 alkalomra. Kivéve ezt a mai éjjelt, mert most megint nyolcezerszer zargatott ki az ágyból. De úgy ám, hogy hajnali kettőkor még egy szemhunyást sem sikerült aludnom a folyamatos riadóztatás miatt, aztán reggel hatkor közölte, hogy "Jemen". Na, nem arról tudósított, hogy néhány napra/hétre ő akkor elköltözne ebbe a csodás (?) arab országba, orvosolva ezzel az én kimerülési problémáimat. De nem ám! Mert a "jemen" simiül azt jelenti, hogy "lemegy", azaz ő felébredt, és leszek szíves levinni őméltóságát a földszintre, végképp könnyes búcsút véve ezzel az amúgy is rövid és szaggatott éjszakai pihenésemtől.

Nem adtam magam könnyen, többször is felszólítottam további alvásra, ő meg csak nem akart engedelmesedni, egyfolytában jemenezett nekem, engem meg a guta kerülgetett, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám a lehető legrövidebb börtönbüntetéssel megúszni, ha mondjuk véletlen agyon találnám csapni némi alvás reményében. Addig addig meccseltünk, hogy jó negyedóra múlva bedobta a gyerek az aduászt, én meg kénytelen voltam megsüvegelni a találékonyságát, hogy egy ügyes trükkel simán legyőzött. Ugyanis közölte, hogy "Kaka jan, anya kijeki pejubój!". És akkor anya ment, és levitte, és tisztába tette, és közben arra gondolt, hogy harmadszor is piszkosul megszívta egy ilyen kuvik gyerekkel. Meg arra, hogy miért nincs valami megoldás arra, hogy időnként alhasson éjszaka (sajnos, az az idő, amikor a mamák elvitték a gyerekeket egy-egy hétvégére már rég elmúlt). És arra is, ha véletlenül valami csoda folytán egyedül maradna egy (ne adj' Isten két) napig a házban, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül aludna éjjel-nappal, amíg csak bele nem fárad. Vagy ha elszabadulna itthonról, akkor is. És hogy hogyan fogja pótolni mind a három, az éjszakázás miatt elpusztult agysejtjét? Meg még az is eszébe jutott, milyen aranyos volt a kölök éjjel, a mittudomén hányadik ébredése előtt, mikor álmában kacarászott. És mennyire cukikat mond, most éjjel is például Ádámmal veszekedett, hogy ne oda tegye. Hogy mit, azt sose tudjuk meg, mert elkezdett bőgni, anya meg ugrott, hogy elhallgattassa visszaaltassa -noha igazából fel sem ébredt, mert olyat csak ritkán tesz, inkább amolyan félálomban arénázik egy kicsit, hogy anya viszont teljesen felébredjen, és segítsen visszatalálni neki az álmok birodalmába.

És akkor azt mondja már meg nekem valaki, hogy ha tudtam, mi vár rám ("szerencsémre" a nagyok is hasonlóak voltak), akkor miért akartam mindennek tetejébe még egy harmadik gyereket is? Miért érzem azt az összes szemeim körüli fekete karika, koffeinfüggőség és gyakori fejfájás ellenére is, hogy újra és újra nekikezdenék, akár alszom éjjel, akár nem? Miért gondolom azt, hogy noha elégedett vagyok a családon belüli gyerekszámmal, és nem kívánom saját kezembe venni kis hazánk népességi problémáinak megoldását, amennyiben a férjem megkérne rá, egyből igent mondanék az újabb utódra? Miért irigykedem azokra az ismerősökre és ismeretlenekre, akikről megtudom, hogy kisbabájuk lesz, pedig nekem három gyerekem is van? Ez volna a mazochizmus?

Nem tudom, csak azt, hogy így van. Meg azt is, hogy aludni szeretnék. Sokat. Hogy ne legyek idegbeteg, ne fájjon a fejem (ennyit legalábbis) és ne legyek ennyire lassú, és több energiám maradjon élni.

 

Figyelmeztetés nélkül lecsapott

rám a tegnap. Nem, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy a szombat után a vasárnap következik, mert amúgy tökéletesen tudom a hét napjait, még azt is, hogy milyen sorrendben követik egymást. De ez most más volt.

Általában -sőt, mindig- követem az ünnepnapok alakulását a naptárban. Legyen az kisebb vagy nagyobb, családi vagy állami, sátoros vagy itthon ülős, bármilyen. Soha nem kerüli el a figyelmemet, így már jó előre tervezgetek, hogy mit fogok mindenképpen, vagy mit nem fogok semmiképpen sem csinálni, milyen előkészületeket igényel az adott pirosbetűs nap, hol és kivel szándékozom eltölteni stb.

Pünkösd hétfőre is nagyon készültem. Tudtam, hogy itthon leszek, takarítani kellene, mert szombaton a Fogyatékkal Élők Napján fogok arcot festeni, így az a nap ugrott takarítási szempontból. Meg aztán minden bolt zárva lesz, vásárolni se volna utolsó feladat, ha enni akarunk. Fejben már össze is írtam egy jó hosszú listát a megvásárolandó dolgokról, és meg is említettem a férjemnek, hogy "Holnap délelőtt el kell menni bevásárolni!", mire ő bólogatott, hogy jó. Másnap mondtam neki, hogy usgyi, vásárolunk, és már majdnem papírra is vetettem az előző napi fejben összeállított listámat, csak előtte megkértem anyukámat, hogy nézzen már Simire, míg mi pénzt költünk. Mondta, hogy jó, de képzeljem el, hogy ő is ment volna vásárolni, de nem volt nyitva a Spar. És akkor csapott le rám a felismerés, mintegy derült égből tarkón vágva, hogy ma nem költünk pénzt, az tuti.

Miért nem figyelmeztetett senki, hogy pünkösd hétfő előtt pünkösd vasárnap szokott lenni, ami ugyanolyan, mint a húsvét, és tökre nincs nyitva semmi, ahol kaját (vagy bármit) lehet venni?

Kicsit kétségbe estem (jó, igazából komplett pánikrohammal fűszerezett ideg-összeomlást kaptam), viszont utána hamar észhez tértem, és körülnéztünk, mi van itthon, amiből főzni lehet. Telefon. Jó, ebből főzni ugyan nem lehet, de rendeltünk pizzát, így a vasárnapi kaja-kérdés megoldódott. 

Én nagyon ötletes, semmiből is valamit készítő született feleség akartam lenni, így arra gondoltam, összedobok egy kis kalácsot, hogy azért mégis legyen uzsonna, este pedig kenyeret szándékoztam sütni. Össze is dobtam, mindent belevágtam a kenyérsütőbe, az meg 3 perc után fogta magát, és furcsa hangok kíséretében kilehelte a lelkét. Igaz, a legutóbbi alkalommal már egészen meglepő hanghatások kísértében tette a dolgát, de semmi rosszra nem gondoltam. Bár, ha gondoltam volna, akkor sem tudom, hogy mi a szöszt tehettem volna ellene. Javíttatás vagy kuka? Ez itt a kérdés!

No, ez van, nem vesztünk éhen, ma esszük a szombati maradékot, holnap meg már van nyitva bót. Igaz, van egy itt pár utcára tőlünk, úgyhogy tutira nem halunk éhen tényleg, nem féljetek!

Szomorú hír: még mindig nem kelt el az egyedi küllemű, semmilyen más macskával össze nem keverhető, hypózott arcú, kedves kiscica. Nem kell senkinek :-(. Nem kell mégis valakinek???

Hát, nem vagyok valami nagy píáros

Vannak ugye ezek a mostani kiscicák. Na, ők már megérettek arra, hogy kitelepüljenek az udvarból, miután szerető gazdát találtam nekik.

Még soha nem volt olyan, mint most, hogy az egész alomnyi macskacicóból csak egyetlen darabot kellett felraknom mindenféle hirdetési oldalakra, mert a többi (szám szerint három) már elkelt. Persze, hogy a kandúrok... Az egyiket tegnap vitte el a férjem az új helyére, a másikért holnap jönnek, a harmadik meg a mamámé marad, de úgy vélem, holnap ő is költözik. 

Szóval, ma meghirdettem a szokásos helyeken a cicalányt. Gondoltam, majd ég a telefon a fülemen egész nap csak érdekelni fog valakit ez a bűn ronda nem mindennapi külsejű cicus. Hát, juszt sem. Pedig három képet is tettem fel. Mondjuk, azt el tudom képzelni, hogy azok annyira rosszak, hogy megrémültek a látványtól a jóemberek. De mit csináljak, ha nem tudok fotózni?

Vagy a szöveg volt túl snassz? Nem fényeztem nagyon csórikámat, az igaz, csak a lényegre szorítkoztam, ami úgy tűnik, nem volt elég. Így aztán kiraktam a fészbúkra is, hátha. Eddig még ott sem. Pedig jó volna, mert kész van az új "red collection", július végén lesz a premier...

Most a hosszú hétvégében reménykedem, talán elviszi valaki...

Róla van szó, kár, hogy nem jók a képek.

Nem döglött, hiába néz ki úgy

Ugye, hogy él?

Papucsállatka

Szieszta a bratyóval

Mindjárt elalvós, homályos kép

Akkora egy béna vagyok

mint a ház. Másfél órája tökölök itt, hogy átvarázsoljam a blog arculatát. Háttérképet kerestem majd szerkesztettem, a sablonok, színek, elrendezések garmadáját próbáltam ki, mire sikerült létrehoznom azt, ami majdnem olyan lett, mint amilyet szerettem volna. És akkor nem mentettem el.

Férfi módra

- Simikém, szólj már Noéminek, hogy jöhet a számítógéphez, mert anya végzett!

Hallom, ahogy csörtet fel a lépcsőn, majd a lépcsőfordulóban megállva felkiabál a nővérének:

- Nonó! Géphő!
Nem is tudom, miért gondoltam, hogy szó szerint át fogja adni az üzenetet. Ez a gyerek igazi férfi: lényeglátó és csak annyit beszél, amennyit feltétlenül muszáj.

A szerencse fia

Már, ha igaz az, hogy aki ürülékbe lép, az tenyerén hordozza Fortuna. Mondjuk, ha csak kutyagumira érvényes, akkor ugrott Simi egész életen át tartó szerencséje. Azért gondolom, hogy egész életen át tartana, mert tegnap egész délelőtt -a véletlenek "vicces" sorozatának folyománya képpen- kakiban tapicskolt. Igaz, hogy a sajátjában, de akkor is.

Történt ugyanis, hogy tegnapelőtt este nem adtam bodyt a pizsama alá. Ez volt az első olyan dolog, ami nem szokott megtörténni. De most mégis. Aztán reggel láttam, hogy lóg a pelenka a gyereken a pizsiben. Na, ez sem szokott megtörténni, így aztán spuri átöltözni. A meglepetés erejével hatott, hogy A) az egyik tépőzár konkrétan leszakadt, B) a gyerek be volt kakilva -nem éreztem szagot, C) a nyúlbogyók szanaszét gurultak a pelenkázón. Sikeresen összevadásztam valamennyit, tiszta pelenkát öltöttem a gyerekre, majd megtörtént az, ami szintén nem szokásos nálunk: közölte Simi, hogy nem akar felöltözni, inkább maradna még pizsamában egy darabig. Ám legyen, gondoltam én. Mikor ráadtam a mamuszt, ő meg elkezdett sétálni, mondta, hogy "Mamuk nem jó", de mivel a "Szorít?" kérdésemre egyértelműen nemmel válaszolt, így eltekintettem a mamusz -és benne a gyerek lábának- tüzetesebb átvizsgálásától. Így utólag visszagondolva már tudom, hogy nem kellett volna annyiban hagyni a dolgot. Simit egész délelőtt nem lehetett kivakarni a pizsiből, ezért ebéd után abban ment aludni. Mikor elkezdtem altatni, éreztem én, hogy irdatlan sz*rszag van, bele is néztem a pelenkájába, de üres volt. Mire elaludt, akkor döbbentem rá, hogy honnan is jöhet a pöceszag. Felébredés után az első utunk a pelenkázóhoz vezetett, ahol bizonyítást nyert az elméletem: Simikém ugyanis reggel, mikor a leszakadt pelusba belekakilt, orvul elrejtett egy-egy (két-két? ezt már sose tudom meg) székletgolyót a pizsamája talprészébe - mivelhogy ő  még amolyan "rugi típusú" pizsamában hál. Én mit sem sejtve ráadtam a mamuszt, és ő egész délelőtt ezeket a golyóbisokat taposta. 

Ha hinnék az efféle dolgokban, akkor biztos lennék benne, hogy legkisebb gyermekem örökös tagságot nyert a szerencse fiai klubjában.