Szülőnek lenni felemelő érzés

Azért adtam ezt a címet, mert ha leírnám azt, amit ma reggel gondoltam, előfordulhat, hogy hatóságilag letiltanának erről az egész oldalról. Mert az járt az eszemben, hogy anyának lenni marha nagy szívás. 

Most komolyan, hát nem az? Két éve és 21 napja egyetlen éjszakát sem aludtam végig (és most nem túloztam, tényleg nem!). Igaz, mostanában sokkal jobb a helyzet, mert Simkém áttért az éjszakánkénti 6-8 ébredésről a jelentősen pihentetőbb 3-5 alkalomra. Kivéve ezt a mai éjjelt, mert most megint nyolcezerszer zargatott ki az ágyból. De úgy ám, hogy hajnali kettőkor még egy szemhunyást sem sikerült aludnom a folyamatos riadóztatás miatt, aztán reggel hatkor közölte, hogy "Jemen". Na, nem arról tudósított, hogy néhány napra/hétre ő akkor elköltözne ebbe a csodás (?) arab országba, orvosolva ezzel az én kimerülési problémáimat. De nem ám! Mert a "jemen" simiül azt jelenti, hogy "lemegy", azaz ő felébredt, és leszek szíves levinni őméltóságát a földszintre, végképp könnyes búcsút véve ezzel az amúgy is rövid és szaggatott éjszakai pihenésemtől.

Nem adtam magam könnyen, többször is felszólítottam további alvásra, ő meg csak nem akart engedelmesedni, egyfolytában jemenezett nekem, engem meg a guta kerülgetett, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám a lehető legrövidebb börtönbüntetéssel megúszni, ha mondjuk véletlen agyon találnám csapni némi alvás reményében. Addig addig meccseltünk, hogy jó negyedóra múlva bedobta a gyerek az aduászt, én meg kénytelen voltam megsüvegelni a találékonyságát, hogy egy ügyes trükkel simán legyőzött. Ugyanis közölte, hogy "Kaka jan, anya kijeki pejubój!". És akkor anya ment, és levitte, és tisztába tette, és közben arra gondolt, hogy harmadszor is piszkosul megszívta egy ilyen kuvik gyerekkel. Meg arra, hogy miért nincs valami megoldás arra, hogy időnként alhasson éjszaka (sajnos, az az idő, amikor a mamák elvitték a gyerekeket egy-egy hétvégére már rég elmúlt). És arra is, ha véletlenül valami csoda folytán egyedül maradna egy (ne adj' Isten két) napig a házban, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül aludna éjjel-nappal, amíg csak bele nem fárad. Vagy ha elszabadulna itthonról, akkor is. És hogy hogyan fogja pótolni mind a három, az éjszakázás miatt elpusztult agysejtjét? Meg még az is eszébe jutott, milyen aranyos volt a kölök éjjel, a mittudomén hányadik ébredése előtt, mikor álmában kacarászott. És mennyire cukikat mond, most éjjel is például Ádámmal veszekedett, hogy ne oda tegye. Hogy mit, azt sose tudjuk meg, mert elkezdett bőgni, anya meg ugrott, hogy elhallgattassa visszaaltassa -noha igazából fel sem ébredt, mert olyat csak ritkán tesz, inkább amolyan félálomban arénázik egy kicsit, hogy anya viszont teljesen felébredjen, és segítsen visszatalálni neki az álmok birodalmába.

És akkor azt mondja már meg nekem valaki, hogy ha tudtam, mi vár rám ("szerencsémre" a nagyok is hasonlóak voltak), akkor miért akartam mindennek tetejébe még egy harmadik gyereket is? Miért érzem azt az összes szemeim körüli fekete karika, koffeinfüggőség és gyakori fejfájás ellenére is, hogy újra és újra nekikezdenék, akár alszom éjjel, akár nem? Miért gondolom azt, hogy noha elégedett vagyok a családon belüli gyerekszámmal, és nem kívánom saját kezembe venni kis hazánk népességi problémáinak megoldását, amennyiben a férjem megkérne rá, egyből igent mondanék az újabb utódra? Miért irigykedem azokra az ismerősökre és ismeretlenekre, akikről megtudom, hogy kisbabájuk lesz, pedig nekem három gyerekem is van? Ez volna a mazochizmus?

Nem tudom, csak azt, hogy így van. Meg azt is, hogy aludni szeretnék. Sokat. Hogy ne legyek idegbeteg, ne fájjon a fejem (ennyit legalábbis) és ne legyek ennyire lassú, és több energiám maradjon élni.