Szerintem megint nekem van igazam

Már megkértem, hogy ne adogassa meg bárkinek a telefonszámomat, csak akkor, ha előtte megkérdezi tőlem, hogy megengedem-e. De most legalább szólt utólag, hogy az én számomat adta meg a gyógytornásznak, aki a stroke-os nagybátyámmal fog foglalkozni, mert én úgyis itthon vagyok, meg a nagymamámra nem lehet számítani ilyesmiben. Mérges voltam, hogy nem kérdezte meg előtte, de már mindegy volt (Itt jegyzem meg, hogy tegnap két szomszéd is kérte az ő számát a miklósi lakás lépcsőházából, de nem adtam meg egyiknek sem. Megkérdeztem tőle, megadhatom-e, mert a facebookon engem "zaklatnak" a szomszédai, hogy valahogy elérjék. Mondta, hogy NEM, majd ő felhívja őket. Ja, az övét nem szabad megadni????) Telefonált is a gyógytornász pont akkor, mikor Simi fél órás simogatós-könyörgős-mérgelődős altatás után majdnem el is aludt. Őrjöngtem. Egyrészt, mert rosszkor hívott, másrészt, mert még nem múlt el a haragom amiatt, hogy egyáltalán ennek a valakinek a tudomására jutott a számom.

Áh, mindegy. De azért is jó lett volna egyeztetni, hogy egyáltalán tudom-e vállalni a 3 gyerek mellett (nyári szünet van, ergo  mind itthon van) még a nagybátyám felügyeletét is. Meg azzal sincs tisztában, hogy ez a gyógytorna nem 5-6 alkalom, hanem hosszú hónapokig fog tartani, és lehet, hogy még néhány hétig valóban itthon vagyok, de augusztus közepétől ugyan ki fogja felügyelni, ha visszamegyek heti 5 napra dolgozni? Komolyan mondom, néha a falnak megyek attól, hogy anyukám a hátam mögött az én kontómra intézkedik. 

De nem fogom neki mondani, úgyis felesleges. Mert aztán elkezdi majd a külön erre a célra fenntartott hanghordozással, a szintén az erre a célra  (ti.: hogy lelkiismeret-furdalást keltsen bennem) fenntartott szöveget mondani, hogy "Jól van, Andikám. Ez volt az utolsó (ezt jól meg szokta nyomni), hogy én valamit kértem tőled/valakinek megadtam a számodat/valamit segíteni akartam neked. Ezt most jól jegyezd meg, kislányom, soha többet nem fordul elő." Ez a technika a amúgy régebben teljesen bevált, mindig összehúztam magam tőle, és általában sírva is fakadtam, utána meg egy hétig rágtam magam azon, hogy hogy lehetek ennyire bunkó a saját anyámmal. (Azt sose értettem, hogy a tesómról miért pereg le ez az egész "fortély", ő simán megmondta/megmondja most is a magáét, és az ő esetében néha azt is elismeri az anyukám, hogy igaza van. Nekem pl. soha nincs igazam vele szemben.)

Remélem, azért jól fog elsülni a dolog. Igaz, csak augusztusra(!) van időpontja a gyógytornásznak, de ez várható volt. Most filózom, hogy hogy tudnék itthon segíteni a nagybátyámnak, ha már csak a munkába állásom előtt pár nappal tudja elkezdeni a gyógytornát. Végül is valamennyit azért konyítok hozzá, viszont a két legszükségesebb alap dolog hiányzik itthonról: a hely és az eszközök.