Családbővítésen töri a fejét

Simit mostanában extrém módon érdekli a születés, növekedés, öregedés, sőt,néha még az elmúlás is szóba kerül. 

Nem olyan régen keserves sírásra fakadt, mikor ráébredt, hogy belőle nem lehet anyuka, és az ő pocakjából sose fog kisbaba születni (legalábbis a tudomány mai állása szerint). Nem kis erőfeszítésembe került meggyőzni, hogy apukának lenni épp olyan jó és fontos dolog, mint anyukának lenni. 

A minap, egyik este, meseolvasás után a következő kérdéssel fordult hozzám:

- Anya, mi mikor leszünk tízen?

- Tessék???

- Hát, hogy mikor leszünk tízen? Mikor szülsz még sok kisbabát, hogy tízen legyünk?

- Én már nem szülök kisbabát. Szültem hármat, az éppen elég.

- Mert már öreg vagy?

- Igen, öreg is vagyok, meg nekünk apával elegek vagytok ti hárman.

- Jó, akkor ha már nagyon öreg leszel, jön ide egy másik anyuka, aki fiatal, és szül még sok kisbabát.

Hát erre semmit nem tudtam mondani...

Tegnap este, szintén meseolvasás után közölte, hogy neki kistestvér kell. Újra elmondtam, hogy nem fog kistestvére születni. De akkor kivel játsszon? Van két nagy testvére, velük. De velük nem lehet rendesen játszani. Ebben mondjuk teljesen igaza van, nagyon nem egy korosztály a két nagy meg a kicsi. Szóval, ő akkor is kistesót szeretne. Végső kétségbe esésemben azt mondtam, kérdezze majd meg az apját, akar-e még egy kisgyerek apukája lenni. Remélem, nem...

Ma, a déli alvásnál ezzel döbbentett meg:

- Anya, képzeld, van négy kishúgom!

- Négy??? De hát minek annyi? 

- Hát, hogy tudjak kivel játszani.

- És hogy hívják őket?

- Hunor, Koppány, Boti és..... Hogy is hívták a mesében a kisfiút?

- Ákos.

- Ja, igen, a negyedik Ákos.

Úgy érzem, itt azért még van mit tisztázni bizonyos fogalmakon. 

Nem tudom, meddig fog még kistesózni nekem, de egyre inkább kezdek kifogyni az érvekből, csak ismétlem magam. Nem, nem fogok 40 évesen gyereket szülni. Nem, mintha bajom lenne azzal, ha valaki ilyen idősen szül, de én nem érzek elég kraftot magamban ahhoz, újra nekikezdjek a dolognak. Bár, ha van valakinek egy 3 év körüli létszámon felüli gyereke, és ideteszi az ajtónk elé, szerintem megtartjuk ;-).

Van ez így, kérem

A szünidőre tervezett listám egyre csökken, bár nem olyan ütemben, ahogy terveztem. A házimunkákkal egész jól állok.
Ma például reggel (délelőtt) lemostam a dolgozó ablakait (a nappalit már kivégeztem tegnapelőtt függönyökkel együtt), kiteregettem egy adag ruhát. Majd fél óra múlva elkezdett esni az eső.
Van ez így, kérem, ugye megmondtam?

Meglepetés

Simike ma levest főzött nekem az új, névnapi lábasaiban. Levest, mintegy 3 deci valódi, cseppfolyós halmazállapotú vízből. A kanapén. Megkóstolni nem volt lehetőségem, mert kiborult ott, a főzés szent helyén.
Mit mondjak? Kicsit én is...

Nem így kellene lennie

Mikor az ember egy órával többet alhatna (ha nem lenne egy gyereke, aki ezt roppant módon nem veszi figyelembe), nem itt kellene ülnie és írnia, hanem a marha kényelmetlen pihe-puha ágyban kellene élveznie az óraállítás előnyét. De nem. Pedig a férjem a két naggyal ultrabaráti hosszúhétvégén van Nógrádban, élvezhetném egyedül a 180-as ágy minden előnyét.

Itt van az őszi szünet és én elhatároztam, hogy most aztán összekapom magam. Álmaimban úgy terveztem, hogy november 2-án már egy teljesen új ember leszek. A rám szakadt rengeteg idő alatt a következőket tervezem véghezvinni (nem fontossági sorrendben):

1.) Kivasalom az összes vasalni valót. Ennek érdekében két napja megszállottan mosok (haha...), így aztán hiába küzdök, a halom nem csökken. Pedig tegnap 2,5, ma mintegy 5 órán keresztül álltam a vasalódeszka mögött. Terveim szerint hétfő estére már csak hűlt, akarom mondani vasalt helye lesz a még nyár óta vasalatlanul sínylődő mindenféle ágyneműknek, blúzoknak, konyharuháknak (és még ki tudja miknek, mert nem ástam a halom mélyére).

2.) Ablakot és függönyt mosok. Az időjárás jónak ígérkezik, remélem, tényleg az lesz. Vagy inkább ne legyen, hogy tudjam mire fogni, ha mégse mosok ablakot és függönyt?

3.) Egyéb apró háztartási munkákat is végzek, úgy mint sütőpucolás, cipős szekrény kirámolása, konyhaszekrény kipuceválása.

4.) Végre befejezem a Határaink című könyv olvasását.

5.) E-mailt írok legalább 4-5 ismerősnek/barátnak, akikről már hosszú-hosszú ideje nem hallottam.

6.) Megírom az összes munkahelyi elmaradásomat (ovis csoportnapló, óvodai program táblázatba szerkesztése, a decemberi és januári program megtervezése), sőt, ha lesz energiám (nem lesz) még előre is dolgozom egy kicsit.

7.) Megírom a portfólióm szükséges változtatásait (csoportprofil, tematikus terv, 2 szabadon választott cseréje - feltéve, ha lesz lehetőségem cserélni).

8.) Elkezdem összerakni a "portfólió-védő" ppt-t, és gondolkodom azon, mi is legyen a foglalkozásaimon.

9.) Írok valami komolyabb étrendet, mert vettem egy "célnadrágot", és szeretnék beleférni. Szerencsére nem 3 számmal kisebb, mint az aktuális ruhaméretem, épp csak a cipzárt nem tudom összehúzni magamon, de így pont a hordhatatlan kategóriába esik. Amúgy tornázni is tervezek, de sajnos még mindig pont ugyanúgy fáj a csípőm, mint februárban, nem nagyon merek ugrálni. Lehet, hogy egy orvoslátogatást is be kellene terveznem 8 hónapnyi intenzív csípőrettenet után? 

10.) Simivel elmegyek buszozni-HÉV-ezni. Úgyis szerdán lesz a névnapja, majd meglepem vele. Valami megszállott módon vonzódik a tömegközlekedéshez, hiába, ő a helyi oviba jár, nem úgy, mint annak idején a tesói, akik naponta 2x utaztak busszal és HÉV-vel, hát nekik nem hiányzott annyira a BKV-zás.

11.) Elkezdem összeírni a karácsonyi ajándékok listáját, és a listán szereplő dolgok fellelési helyét. 

12.) Minden nap (de legalább kétnaponta) főzök. Ezt mondjuk lehet, hogy hiba volt felírni.

13.) Esténként filmet nézek a férjemmel (ha nincs kedve, akkor egyedül) de akkor mikor csinálom az munkahelyi dolgokat?, úgyis van egy csomó film, amit szerettem volna megnézni, de nem jutottam el moziba. Igen, filmet nézek, mert másra fizikailag nem leszek alkalmas, ha értitek, mire gondolok. Szóba jöhetne még a beszélgetés is, de azt a férjem esténként nem szeret. Amúgy ma már meg is néztem kettőt, vasalás közben. A kellemeset a hasznossal tipikus esete. 

14.) Írok valami heti tervet, vagy táblázatot, vagy órarendet vagy mittudoménmit az elkövetkezendő pár hétre, mert annyi dolgom lesz (mármint a szünet után, természetesen), hogy ki fog lógni a bélésem. Jó lenne, ha nem kapnék napi rendszerességgel idegrohamot, hogy nem vagyok kész, nem tudtam megcsinálni, nem fogom tudni megcsinálni, elegem van az egészből. Erre kellene a haditerv. Portfóliós szakszóval élve ún. tematikus tervet kellene készítenem a saját életemre. Azon leszek

15.) Pihenek, ha már mindent megcsináltam, ami a listán szerepel.

Azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyit pipálhatok ki a 15-ből jövő vasárnap este...

Mátra, wellness, láblógatás

Sokcsillagos hotel a Mátra tetején, van minden: ilyen-olyan medencék, fitness-terem, remek félpanziós ellátás, a szauna üvegfalán keresztül a kilátás pazar. Álmunkban sem gondolunk a munkára, csak élvezzük az édes semmittevést, a jó levegőt, bár esik az eső, így a kirándulást elektromos autóval hajtottuk végre. Épp borozni indulunk, most le kell tennem, majd írok sms-t.

Ezeket mondta a férjem a két telefonbeszélgetés alatt, amit váltottunk egymással az elmúlt két napban (sms-t nem írt). Ugyanis ő és a munkatársai élvezik a Kékestetőn helyet foglaló szálloda kényeztetését a tavalyi évben elkövetett sikeres munkájuk jutalmaként. Hát kérem, ez az, amikor megbecsülik az ember munkáját, és elismerésük jeléül, valamint a további kemény munkavégzésre ösztönzendő kényeztető (munkafeledtető, rekreációs stb.) jutalompihenéssel fürdetik tejben-vajban (esetünkben jakuzziban) a munkavállalót. 

Én ezalatt itthon vagyok az összes gyerekkel, dolgozom, esőben ronggyá ázva gyalogolok az oviba/munkahelyre/munkahelyről, mint rendesen. Hiába keresek, nem kapok a gyereknek sok üzletben sem gumicsizmát (későn kaptam észbe, tudom), így tönkre ázik az edzőcipője, benne a zoknija, benne a lába. Most köhög. Jó, nem hiszem, hogy csak ezért, picit tegnap is köhécselt, de ma már nagyon.

Mindegy, úgy gondoltam, hogy én is pihenek egy kicsit. Ezért tegnap előzetes elhatározásom ellenére nem kapcsoltam be a mosógépet, nem szedtem le és vasaltam ki a száraz ruhát, nem írtam kórlapot és fejlesztési tervet a gyerekeimnek és nem csináltam meg táblázatban az ovis programot. Helyette olvastam és még 10 óra előtt elaludtam. Biztos meg fogom bánni, mert most minden a nyakamba szakad és 2 napom van csak elvégezni és éjjel is dolgoznom kell ahelyett, hogy délután kényelmesen megcsináltam volna. De ennyi kényeztetés nekem is jár.

Olyat tettem, mint még soha

Vasalatlan ágyneműt húztam. Ma (is) vasaltam 2,5 órán keresztül, de az ágyneműkre egyszerűen nem jutott idő/kedv/energia. Volt, akinek jutott a szekrényből vasalt, volt, akinek nem, ugyanis több garnitúra várta a kupacban  gyűrődésmentesítését. Úgyhogy kénytelen voltam csak úgy, vasalás nélkül felhúzni. Csak nem fogunk maradandó károsodást szenvedni miatta, mondjuk paplanhuzat-gyűrődés általi halált vagy ilyesmit. 

Gondolom, világszerte milliók (milliárdok?) élik túl naponta, hogy nincs kivasalva a vánkoshuzat. Talán nekünk is sikerül. Csak hát a tudat, hogy nem vasaltam ki, na azt kell még megemésztenem...

Macskanepping

Vannak nekünk ezek a macskáink. Állandó küzdelem, hogy az igazán szapora Dagi cica kölykeitől megszabaduljunk szerető gazdiknál helyezzük el. Évente kétszer. Most van a második alaklom. Szerencsére az eredetileg 5 főből álló kölyökarzenál kettőre csökkent, de ezek senkinek nem kellenek. Próbáltam fészbúkon, hirdetési oldalakon, de nem és nem. Pedig cukik. Annyira, hogy fel is teszek pár képet róluk. Meg a tesóikról is. Jó, nem éppen szép képek, mert fotózni továbbra sem tudok, de aranyosak.

Csak csendben jegyzem meg, hogy a kis halvány vörös kandúr és a fekete hölgy még mindig nálunk lakik...

A kölyökgyáros

Vacsi

Ennek biztos Yoda volt az apja

Őt már elvitték

Papucsállatka1.

Vadállat

Éhes

Hoppá

Ez ugyanaz a macska, mint a következő képen

Ez az eredeti színe

Itt megint vörös

Hol a cica?

Grandmother

Fekete párduc

Utóirat
Bocs, ez még ide kívánkozik, újra leírom, mert úgy látom, félreérthető vagyok. Biztos vannak, akik nem követik az elejétől a blogot, így Dagi ivartalanításához fűződő kálváriánkat sem. Felelős állattartónak érzem magam, annak ellenére, hogy 4 darab próbálkozás és állatorvossal ivartalanítási célzattal történő időpont-módosítás sem hozta meg a várt eredményt. De Dagi megfoghatatlan, harapós macskahölgy. Tehát NEM vagyunk macskagyár. Hülyék sem vagyunk, igenis ivartalaníttatni akartuk a macskát, ahogyan annak idején a cirmost is, mert NEM akartunk több (semennyi) kiscicát. Mikor a férjemnek majdnem átharapta a kezét, mert be akarta tenni a hordozóba (ivartalanítási célzattal), feladtuk végképp. Úgy döntöttünk, így marad. Addig nevelgetjük a kiscicákat. Megtehetnénk, hogy elaltatjuk (agyoncsapjuk stb.) Dagit, de nem tesszük, mert jó macska, itt vidéken kell a kertes házba az egérfogó macska, és ő ilyen. Azt is megtehetnénk, hogy a megszületett cicákat tesszük el láb alól, és akkor senkinek nem panaszkodnék, és látszanék totál idiótának, hogy mennyi baj van a kiskölykökkel. De nem tesszük ezt sem. Ha megszülettek, felneveljük, gondozzuk őket, és gazdát keresünk nekik.
És nem, soha nem akarunk többet ivaros macskát, de amíg ez a cica megvan, addig lesznek kölykök, és itt fogok megosztani képeket róluk, és lehet, hogy nyígni is fogok, hogy mennyi baj van velük. De hát az embernek a gyerekével is van baja, panaszkodik is rá, mégse csapja agyon.

Amúgy mi van velem?

Dolgozom. Sokat. Egyelőre csak bent a munkahelyemen napi 8-10 óra között, de a jobb napokon csak 6-7-et. A papírmunkát képtelen vagyok elvégezni, baromi lemaradásban vagyok, ugyanúgy mint a saját háztáji munkáimmal. Ha a férjem és a gyerekek nem takarítanának, már megette volna a házat a mocsok. Mindezt azért mert odabent 5 (az új státuszok szerint 6) ember munkáját végezzük ketten a kolléganőmmel. Ehhez nem szeretnék semmit hozzáfűzni, ilyen az, ha az állam az ember kenyéradó gazdája. 

De legjobban azt sajnálom, hogy Simit is hanyagolom. Szeptemberben összesen egyszer vittem oviba, és háromszor hoztam el, egyébként anyukám és a férjem hozza-viszi csórikámat. Igaz, az esti altatáskor (ami még mindig 1-1,5 óra) az övé vagyok, de az agyam akkor is sokszor másfelé jár: ha hamarabb elaludna, még tudnék egy kicsit vasalni, meg tudnám írni az ovis programot, összepakolhatnám a konyhát stb. A múltkor azt mondta: "Anya, csak az a baj, hogy te mindig mérgelődsz velem." És tényleg sokszor. Szégyellem is nagyon.

Remélem, novembertől más lesz. Megszűnik a létszámstop az oviban, és az üres álláshelyekre özönleni fognak a bátor jelentkezők, alig győzünk majd válogatni közülük. És akkor majd nem kell túlórázni. Lesz időm a háztartásra, az összes papírmunkámra és nem leszek mindig ingerült a családdal. És akkor ilyeneket fogok csinálni, hogy olvasás (mert kikapcsol), sálkészítés (mert egy jó anya időben gondol a télre), keresztszemezés (mert a múltkor megtaláltam egy pár abbahagyott képet és nagyon nagy kedvem kerekedett befejezni őket), blogírás (mert rengeteg érdekes dolog történik velünk annak ellenére, hogy a feléről lemaradok, mert mindig a munkahelyemen vagyok), meg ki tudja még mit.

Azt említettem már, hogy november 19-én lesz a pedagógus minősítésem? Lehet, hogy kicsit tolódni fog ez a rengeteg szabadidő, de csak vége lesz már egyszer ennek a nagy hajtásnak.

Családi taccsparti

Simi azzal kezdte, hogy szombaton reggel nekiállt fájni a hasa. Sose szokott fájni amúgy, kizárólagosan a hányás előszobájaként tartjuk számon legkisebbünknél a hasfájás megjelenését. Ennek ellenére elmentünk a délelőtti őszi ovis kerti partira. Hazafelé már a cipelnem kellett. Délutáni alvásának 20. percében velőtrázót visított, épp sikerült felérnem, és láttam, hogy jönni fog, úgyhogy hirtelen felkaptam az ágy mellett szolgálatot teljesítő bilit, hogy azért már mégse az ágyba hányjon. Az alvásnak lőttek. Hajnalban volt egy hasonló előadás, megbolondítva egy hányás előtti közel egy óra hosszát tartó bőgéssel. Viszont vittem fel vödröt, így nem kényszerült a gyerek újra az éjjeliedényt arccal előre használni. 

Simikém ennyivel ki is végezte a betegséget, azóta sincs semmi baja, vidám, láztalan. Ezzel szemben én tegnap reggel olyan hányingerre ébredtem, hogy azt hittem, még az anyatej is kijön belőlem. Tudni kell azonban, hogy én hányási képtelenségben szenvedek, így forgó gyomorral dolgoztam végig a délelőttöt, meg hidegrázva. Délutánra hőemelkedés, és mikor eljöttem haza (a férjem fuvarozott) már 39,4°C volt a testhőmérsékletem. Roppant módon meglepődtem, ugyanis nem vagyok egy beteges fajta, lázas utoljára még főiskolás koromban voltam, azóta se. De hát anya ájronból van, a lázam ugyan nem akart lemenni semmiféle lázcsillapító beszedegetése ellenére sem, viszont mire reggel felkeltem, kutya bajom se volt. 

Annyit azért még megemlítenék, hogy lázzal szépen végigdolgoztam egy délutánt, viszont mikor itthon lefeküdtem a kanapéra, az összes addigi tartalék erőm is elhagyott, és gyakorlatilag felkelni se voltam képes, csak bután nézni és bóbiskolni. Így aztán, mikor Ádám közölte, hogy nagyon fáj a hasa, csak jótanáccsal tudtam ellátni a ház tisztaságát megóvandó: mindenképpen vigyen fel az ágy mellé egy lavórt, ha hányni támadna kedve. Támadt neki négyszer az éjszaka folyamán. Én csak kettőre emlékszem, a többit átaludtam. A mókát a férjem asszisztálta végig, ugyanúgy, ahogy ő vezényelte végig az egész esti szertartást: vacsora-fürdés-fekvés. Ma meg Debrecenbe ment szolgálati útra, frissen üdén, kipihenten. Nálunk mondjuk apa is ájron.

Én ma itthon vagyok "gyógyulási napon", mert ki tudta még tegnap, hogy mi lesz a vége. Ádám is kapott egy nap szabit, Simi meg amúgy is itthon van. Noémi holnap utazik Ausztriába. Remélem, nem viszi magával a kórságot...