Hurrá, nyaral(t)unk! Vol.1.

El sem hiszem, hogy eljutottam odáig, hogy elkezdem megírni ezt a bejegyzést. Végignéztem több ezer (nem, nem túlzok egyáltalán) fényképet (és még a férjem telefonját nem is koboztam el, pedig biztos azon vannak igazi csemegék), válogattam, albumokba mentettem, hogy könnyebb legyen feltölteni, jegyzeteltem a képek mellé. Ezzel annyi idő eltelt, hogy lassacskán ki is megy a fejemből, hogy hol mi történt, pedig füzetbe is írtam a biztonság kedvéért. A füzetet sehol nem találom egyébként. Most akkor tessék nagy levegőt venni, mert hosszú-hosszú, fotókkal illusztrált posztok következnek, hogy életünk első közös külföldi nyaralása méltó képpen meg legyen örökítve az utókor számára.

A külhoni nyaralás ötlete tavaly vetődött fel a férjemben, mondván, az idén nyáron leszünk mindketten 40 évesek (már csak én leszek, ő ugyanis tegnap volt), és a kerek évfordulót egy soha eddig még nem volt élménnyel illene ünnepelnünk. Ez vala maga a külföldi nyaralás. 17 éve voltunk utoljára az országhatáron kívül, a nászutunkon, Görögországban. Ádám még soha (Simi se), úgyhogy belevetettük magunkat a szervezésbe. Már februárban. Akkorra döntöttük el ugyanis, hogy Olaszországba megyünk (Horvátország volt a másik lehetséges úti cél), egy kedves baráti családdal egyetemben. Én balga módon azt hittem, hogy egyhetes tengerparti láblógatásra fizetünk be, így fórumanyukáktól kértem jól bevált szállástippeket, így mikor mutattam a férjemnek, hogy nézze már meg, micsoda kiváló apartmanokat találtam, no akkor igencsak leesett az állam, mert közölte, hogy oké, de mi Toszkánába készülünk. Hogy én ezt miért nem tudtam, ne kérdezze senki. Mintegy 4-6 órás össznépi nézelődés után, amikor nekem már tökmindegy volt, hogy hol fogunk aludni, mikor nem várost nézünk, eldöntötték, hogy Luccában lesz a főhadiszállásunk. 

Amire mindenképpen figyelnem kellett volna indulás előtt
1.) Igenis vásároljak kontaktlencsét. Gondoltam, nem terhelem tovább a családi büdzsét, 6.000 Ft nem kevés, amibe a 3 havi lencse kerül. Így viszont nem tudtam napszemüveget viselni, ami miatt kiégett a retinám, az összes képen hunyorogtam, és lett 500 db új homlok- és szemráncom.
2.) Elvégezni egy gyorstalpaló fotóstanfolyamot. Elképesztően sok képet készítettünk (főleg a két család együtt), amik közül egyik rosszabb lett, mint a másik. Életlen, homályos, bemozdult, fókusz nélküli, meg amit akartok. De nemcsak én, hanem mindenki ilyen béna képeket csinált. Rájöttem arra, hogy a nagyobb fényképezőgép nem garantálja a jobb képminőséget, pedig azt hittem. De nem, a csoda nem gépben, hanem az emberben van.
3.) Komolyabban utánanézni, hová akarunk menni és mit akarunk megnézni. Egy hét Toszkánában semmi, annyi a látnivaló. Rohanás volt az egész, persze jó volt, de ha részletesebb tervet készítünk, talán még jobb lett volna. Mert nem úgy van, hogy nem baj, hogy most nem néztük meg, majd jövőre visszamegyünk. Ahhoz marha messze van és marha drága. Valószínűleg életemben nem jutok vissza többet.
4.) Venni egy nagyobb memóriakártyát a fényképezőgépbe. Sajnos pont akkor telt meg a kártya, mikor San Gimignanóban voltunk, és hazafelé jövet az igazi toszkán tájról (olajfaligetek, ciprusok, egy-egy magányos ház a hegyoldalban) egy darab képet sem tudtam csinálni, pedig az lett volna az, amit valóban érdemes megörökíteni, mert a sok híres városról/épületről/műalkotásról bárki bármikor láthat képeket.
5.) Elvégezni egy "tékitízi" tanfolyamot. Akkor talán nem lettem volna állandóan idegállapotban, és nem mérgelődtem volna folyton az egész családommal, hogy csendben legyen, ne egye meg a másét a hűtőből, ne csináljon bármit, mert ugye nem egyedül vagyunk, legyünk tekintettel drága barátainkra. Most aztán drága barátaink, akik eddig csak a vasárnapi arcomat látták, megismerhették az idegbeteg énemet is, és biztos sajnálják a családomat, akiknek nem csak egy hét jut belőlem. Szerintem soha többé nem akarnak velünk lakni egy napig sem, nem hogy egy hétig. Tényleg kár, hogy nem bírok igazán lelazulni sehol, és nem tudok szívvel-lélekkel élvezni semmit. Ez az én nyomorom, de megkeserítem vele mások életét is. Bocs.

Amit viszont nem győzök eléggé megköszönni kolléganőimnek, hogy rábeszéltek egy kisméretű babakocsi elhurcolására. Simi ugyanis enélkül biztos nem bírta volna a tempót. Nem mentünk ugyan rémesen sokat, de általában gyorsan és meredeken haladtunk, Toszkána városaira ugyanis jellemző, hogy hegyoldalon vannak építve, ki hinné, ugye.

És akkor most belevágok. Előre mondom, hogy lesznek képek. Sok. De nem a mindenféle híres helyekről, mert azokról bárki láthat csúcsminőségű fotókat könyvben és a világhálón. Ezek inkább családi vonatkozású képek lesznek, ugyanis rólunk szólt a nyaralás. Köszönet a képekért kedves barátainknak.

1. nap: az odaút (2016. 07. 02., szombat)
Hajnali 5 órai találkozás volt előirányozva egy közeli barkácsáruház parkolójából, amiből végül is fél 6 lett. Ez jelentősen nem befolyásolta azt, hogy alig éltem, mert előző nap még munkahelyi kötelezettségeimnek tettem eleget, aztán éjjel fél 1-ig pakoltam, majd hajnali fél 4-kor keltem, hogy elemózsiát készítsek az útra, újra ellenőrizzem a kétezer pontból álló listát, aztán lelket verjek fél 5-kor Simibe, majd elinduljunk.
Az út teljesen eseménytelen volt, Simike rendes négyéveshez méltóan egy csomót aludt (viszont egyszer sem volt hajlandó pisilni), a nagyok szintén (ők pisiltek). Úgy értünk Luccába alig 12 óra alatt, mindössze három rövid pihenővel, mintha hetente járnánk oda. Egyszer sem tévedtünk el, nem mentünk le rossz helyen az autópályáról, nem kaptunk defektet, nem hányt senki, egyáltalán semmi nem történt, hála a 21. századi elektronikus navigációs rendszernek. Nagy örömmel vettük tehát tudomásul, hogy beértünk Luccába, és percek múlva elfoglalhatjuk az "olaszi otthonunkat", ahogy Simi hívta a szállásunkat. Muhahaha... Itt kezdődött ugyanis a technika zavara, ami bevitt minket, mindannyiunk csodálkozására, az óvárosba, ahol biztosan nem szándékoztunk lakni. Kijönni meg nem tudtunk, mert mindenhol egyirányú utcák, megfordulási lehetetlenség, sőt, a mi őrnaszádunkkal néhány utcába be is alig mert hajtani a férjem. Végül két kedves helyi(?) gyalogos fiatal sikeresen kivezetett minket mintegy 20 percnyi csalinkázás után, és egy benzinkútnál letáboroztunk, hogy merre tovább. A GPS tiszta hülye volt, Siminek pisilnie kellett (nem, nem bírt ki még 5 percet), de a benzinkút zárva volt, mindenki fáradt volt és nyűgös, de valahogy csak odajutottunk ahová igyekeztünk. Szállásadóink már vagy 1 (2?) órája vártak minket, majd miután meghallgatták a kalandjainkat, mondták, hogy 100 eurós büntire számíthatunk az óvárosi autós kiruccanás miatt, átvettük a csodás házat, ami tényleg pont úgy nézett ki a valóságban is, mint a hirdetési oldal képein. Csak azt nem írták oda hogy a valahányszáz éves csodás ódon épületben olyan szag van, mint egy pincében, a képeken meg ez ugye nyilván nem jött át. Amúgy tényleg fantasztikus  a hely, itt laktunk .
Kipakolás, bevásárlás a helyi Lidl-ben, kis esti séta, aztán szundi reggelig.
Erről a napról nem készültek képek.

2. nap: Lucca (2016. 07. 03., vasárnap)
Erre a napra eredetileg tengerperi pihenést terveztünk, de miután minden élő, papír alapú és virtuális információforrás lebeszélt minket erről, mondván Olaszországban a vasárnap az egyetlen igazi szabadnap, így minden olasz ilyenkor van a parton és gyakorlatilag a tengerbe se lehet beférni, így inkább a luccai sétát választottuk.
Szép kényelmes ébredés után a lányok a házhoz tartozó két bicajjal felfedezték az óvárost, én meg addig nem tudom, mit csináltam, mert már említettem, hogy a szépen vezetett jegyzetfüzetemet úgy eltetettem, hogy egyáltalán nem találom a házban sehol.
Lucca nagyon szép város, olyan, mintha megállt volna az idő. Tök régi házakban laknak az emberek, de valóban régiekben, nem 150, hanem akár 500 évesben is. Az óvárosban például mindenhol laknak, életvitel szerűen és "alkalmilag" is. Hihetetlen. Megmondom őszintén, nekem az összes hely közül ez a város tetszett a legjobban, talán mert volt időnk jól megnézni, vagy mert százezres lakossága ellenére sem tűnik zsúfoltnak, vagy mert annyira hangulatos az egész, nem tudom. Akárhányszor mentünk el sétálni, nem tudtam betelni vele. Bármikor visszamennék. Állandó lakosnak is.
A képek magukért beszélnek. Nem egy napon készültek, az összes luccás kép most következik.

Sima lakóház, gondolom

Pálmafa az udvaron, kell ennél több?

óváros

Dóm

Ez is a dóm

Piazza dell'Anfiteatro velünk. A képet a babakocsi készítette :).

Ugyanez nélkülünk, homályosan

Még mindig ugyanaz, Simivel

Csajok a városfalon

Fiúk a városfalon

Na, itt kell elképzelni az autóforgalmat, amit bonyolítottunk

Vagy itt

Ugye, hogy szép?

Ilyen kertet Andinak!

3. nap: tengeres (2016. 07. 04., hétfő)
És igen, strandra mentünk! Mivel Lucca nem kifejezetten tengerpari település, kicsit autóznunk kellett, egy olyan háromnegyed órát, míg odaértünk a roppant gondosan kiválasztott szabadstrandra. 5 euróért parkoltunk, minden más (értsd: a homok, ahová letelepedtünk) ingyen volt. Csak a napernyő volt még egy tízes, amit végül az  "afro-olasz" árus sokadik próbálkozására megvett a férjem. Amúgy kábé ötpercenként jöttek, árultak napernyőt, óriás strandkendőt, napszemüveget, kalapot, mittudoménmit. A fene se érti, hogy nem szakadt le a lábuk a bokáig érő homokban történő folyamatos járkálás miatt, de ezek egész nap jöttek-mentek, kiabáltak és próbálták eladni a portékájukat, vajmi kevés sikerrel. Csórikáim.
A víz elképesztően jó volt, akkora hullámok voltak, hogy csak na, rengeteg kagylóhéjat gyűjtöttünk, én nagyon élveztem, nem számított az ezer fok. Ha egészen őszinte akarok lenni, simán el tudtam volna képzelni még 2-3 ilyen napot.

Vigyázz, tenger, jövünk!

cukipofa

Ez itt a tenger, még nélkülünk

Megnézzük közelebbről

Megnéztük

Apa és a zöld szörny

Majdnem sikerült rajtamaradni

Van ott valami...

Folyt. köv.