Családi krónika : Hurrá, nyaral(t)unk! Vol. 2.

4. nap: Siena, San Gimignano (2016. 07. 05., kedd)
A legjobb és a legrosszabb nap volt. Sikeres elindulást követően alig egy óra utazás után megérkeztünk Sienába. Addigra már volt némi tapasztalatunk az olasz parkolási rendszerről, tudtuk, hogy van fenntartott (sárga), fizetős (kék) és ingyenes (fehér) színes vonallal körülhatárolt parkolóhely. Valami hihetetlen módon találtunk két egymás mögötti fehér parkolót, amiket el is foglaltunk. Ez azért volt igen jó hír, mert Itáliában a parkolás (és amúgy minden közlekedéssel kapcsolatos dolog) nagyon drága. Legalábbis szerintem. De a fehér szín nem győzött meg minket (engem mondjuk igen, de a sofőröket kevésbé), így aztán rászabadítottuk Noémit a helyszínen keringő olaszokra, hogy friss, harmatos olasztudásával biztosítson minket arról, hogy jó helyen állunk, és ha magára hagyjuk járműveinket, visszatértünkkor nem fog-e a szélvédőn befizetendő eurókról szóló cédula várni (emlékszünk még az első napi 100 eurós büntetéssel rémisztgető házigazdáinkra?). Noémi szám szerint 3 darab, a helyi parkolási renddel teljesen tisztában lévő embertől gyűjtött infókat, és a végeredmény az lett (mindenki szerint), hogy igen, valóban ingyenes parkolóhelyeket foglaltunk el. Ennek ellenére a kedves baráti család feje még az ott szolgálatot teljesítő parkolóőrtől is megkérdezte (hogy milyen nyelven, azt nem tudom, nyilván magyarul, mert más nyelven nem beszél), hogy jó-e ez így, és miután jónak ítéltetett, elindultunk, hogy bevegyük Siena óvárosát.
Bevettük. Csodás épületek, szűk utcák, sikátorok, emelkedők, lépcsők százai, pazar kilátás a toszkán tájra, sokeurós szuvenírek tömkelege, ötvenfokos mediterrán hőség. Megy egy csomó ember. Egy darab templomot néztünk meg, rögtön a bejáratnál, aminek a "névtábláját" le is fotóztam, ennek lesz majd jelentősége a későbbiekben. Egy darabig együtt mentünk a kedves, baráti családdal, de valami (másik) óriási egyházi építmény külső megtekintése után szétváltunk, és megegyeztünk egy jónak tűnő időpontban, mikor is az autóknál kellett megjelennünk mindnyájunknak. Ők mentek valamerre, meg mi is. Találtunk egy pici játszóteret, Simi kihintázta magát, aztán elindultunk lefelé. Le is értünk annak rendje és módja szerint valahová -közben elmentünk az egyetem mellett, én előirányoztam Noéminek ott egy ösztöndíjat, de nem vette komolyan. Valami buszvégállomás vagy mi volt, de gyorsan fel is kellett vennünk a nyúlcipőt, mert vészesen közelgett a találkozó időpontja, hát iszkiri, visszafelé. Újabb emelkedők és lépcsők meg sikátorok, nekünk viszont halványlila gőzünk nem volt róla, hol vagyunk, és hozzánk képest hol van a kijárat meg a parkoló. A férjem persze nem esett kétségbe, gyakorlati ember lévén be is üzemelte a telefonjára frissen telepített navigációs rendszert, épp csak annyi hiányzott, hogy nem tudtuk, milyen célállomást adjunk meg, mert semmiféle utcanevet nem ismertünk vagy jegyeztünk fel. Na, és ekkor jöttem én, korszakalkotó ötletemmel, hogy írja be az általam készített fotón található templomnevet, hátha. És igen! Pikk-pakk odaértünk, utána már csak egy rövid egészségügyi kitérőt tettünk világ legmorcosabb ~~és legizzadságszagúbb~~ vécésbácsija által uralt toalettben, és indultunk is tovább San Gimignanóba.

A kedves baráti család autója ment elöl, mi mögöttük (nyilván, ugye). De még véletlenül sem arra, amerre jöttünk, hanem felfelé, valamerre, amiről sejtettük, hogy nem lesz jó. Hát nem is lett, úgyhogy ők szépen megfordultak, mi is ezt kívántuk tenni, és utánuk menni. De a férjem szolgálati csatahajójával, amivel az utazáson részt vettünk, a szűk utcákon épp, hogy elfértünk, a megfordulásra hangyabokányi esélyünk sem volt. A férjem úgy gondolta, hogy az első alkalmas helyen megfordul, és visszamegyünk. Az első alkalmas hely azonban a város legtetején lévő katonai bázis előtt volt, ahol is kiderült, hogy az út csak felfelé vezet, visszafordulni tök hülyeség, ugyanis egyirányú. Kicsit kétségbe estünk, mert láttuk magunk előtt a kedves baráti család tagjainak múmiává aszott testét, amíg ránk vártak éveken át a ház előtt, ahol nekik sikerült megfordulni, mi azonban nem fértünk el. Ekkor a férjem újra élesítette a telefonján lévő navigációs rendszert, célállomásként San Gimignanót belőve, egy ezresért küldött egy üzenetet a kedves baráti családnak, hogy ott találkozunk. Miután így megnyugodtunk, hogy nem fognak miattunk odaveszni, elindultunk. És mentünk, mentünk és mentünk. Mindig ugyanott. Dimbeken-dombokon fel és le, mert hiába manőverezett a férjem, a GPS-ben lévő (nem online) férfihang mindig ugyanabba a körforgalomba vitt vissza, aminek a folyton emlegetett harmadik kijárata választhatatlan volt, ugyanis útépítési munkálatok miatt le volt zárva. Miután tizedszer is be-majd kihaladtunk a körforgalomból, közben megtettünk vagy 80 km-t, Simin kijött az addig sohasem volt utazási betegsége, és közölte, hogy akkor ő nyomban telihányja az autót. Na, ezt azért már mégse, úgyhogy satufékkel lehúzódtunk az út mellé, a gyerek gyomra megnyugvást lelt, a férjem vérnyomása is rendeződött, és újra nekieredtünk. Annyira messzire mentünk a minket mágnesként vonzó körforgalomtól, amennyire csak bírtunk, reménykedve abban, hogy vagyunk már olyan távol, hogy a GPS más útvonalat javasol, és "elhagyhatjuk végre ez az istenverte várost", ahogy a férjem mondta, féktelen haragjában. A navigációs rendszer megkönyörült rajtunk, és hamarosan már San Gimignanóban voltunk.

Nagyon-nagyon tetszett, nekem ez volt a non plus ultra, nem is annyira a város, hanem a környék miatt. Sajnos Sienában rájöttünk, hogy megtelt a fényképezőgép memóriakártyája, így egy darab normális képünk sem lett, kivéve azt a párat, amit Noémi a telefonjával készített. Pedig annyi, de annyi fantasztikus képet lehetett volna készíteni, hogy három posztot is meg tudtam volna vele tölteni. Az épületek, a növények, a hegyek, minden. Á, már mindegy.
Viszont mindenképpen említésre méltó, hogy itt ettem eddigi életem legfinomabb salátáját. Én nem tudom, mit tettek rá, de olyan jó volt, hogy az valami eszméletlen. Az összetevőket felismertem (rukkola, répa, paradicsom stb.), de hogy milyen lé tette olyan jóvá, azt nem tudom. Talán az olívaolaj és a balzsamecet keveréke? A csoda tudja, de iszonyú jó volt.
Hoppá, majdnem elfelejtettem, itt is volt WC-s kaland. Szerintem San Gimignanóban van a világ legeslegszebb nyilvános illemhelye. Talán a férjem telefonján van is róla fotó, hihi... Ódon "barlang", téglafal, tisztaság, és nem egy ~~büdös~~ vécésbácsival kell felváltatni a kéteuróst, hogy beengedjen a forgókorlát vagy mi, hanem egy automatába kell bedobni az érméket. Csakhogy nem akármilyet! Az elmúlt néhány nap alatt felgyülemlett centeket próbáltuk rásózni a gépezetre, de nem volt hajlandó 10 centesnél kisebb érmét elfogadni. A nyavalyás. Vissza nem adta a már bedobott, de a bebocsátáshoz még nem elegendő pénzt, így ott álltunk, "mitévőlegyek" arckifejezéssel. Én mondjuk simán bent hagytam volna, rádobok valami nagyobb pénzt, azt csókolom. De a férjem nem, ő nem hagyott veszni "ennyi" pénzt, Noémit rávette apai tekintélyével, hogy egy helyi lakost kérjen meg (elvégre az olasz nyelvet gyakorolni jött el, vagy mi), hogy a nálunk lévő szuperaprót váltsa már fel, legyen szíves, kicsit nagyobb apróra, hogy elfogadja a WC-automata. Nem váltotta fel. "Ajándékba" adott a csóró külföldieknek azt hiszem talán 20 eurocentet, nehogy szégyenben maradjanak és bepisiljenek.
Hamar ránk esteledett, el is indultunk visszafelé, végig a hegyes-völgyes, mesébe illő valódi Toszkánán, amibe úgy ahogy van, beleszerettem, és még mindig vérzik a szívem, hogy nem maradt egyetlen fénykép sem róla.

Ezek viszont vannak.

Siena

Az életmentő tábla

Kiscsalád

A nagy egyházi építmény előtt

Lesifotó

Kábé az összes városnézést ennyire élvezte :D

Ilyen erkélyt Andinak!

Kocsmarom

Kiskert a teraszon

Valamelyik templom

Nagycsalád, naná, hogy mindenki odanéz

Kicsit még próbálkoztunk, persze nem sok sikerrel

San Gimignano

Itt is van nagytemlom

Meg szűk utca

És nagy tér, ahol valami készül

Itt van, egészen balra (az egyik szék csücske látszik is) a világ legjobb salátáját felszolgáló helye

Ez is kiscsalád

Papás-mamás

5. és 6. nap: Firenze (2016. 07. 06-07., szerda, csütörtök)
Szent meggyőződésem volt, hogy Firenzébe nem megyek el. Most lehet azt gondolni, hogy mekkora egy műveletlen paraszt vagyok, hiszen ott van a világ egyik legnagyobb híreskép és híresszobor-gyűjteménye, meg egy csomó monumentális építészeti alkotás, aminek megtekintését kihagyni egyenesen halálos vétek. Ez biztos így van (mármint, hogy marha nagy marha vagyok, hogy nem akartam ezeket látni), de tudtam, hogy rengetegen vannak mindenhol, sokat kell sorban állni, jól kell viselkedni, amiket én simán bírtam volna, de a 4 éves kisgyerek szerintem nem annyira. Úgyhogy minden lelkifurdalás nélkül hagytam a két család művészeti alkotásokra éhező tagjait elmenni, gondoltam, úgyis mesélnek majd, meg mutatnak képeket. Pontosan így történt. Mi meg Simivel sétáltunk, vásároltunk, főzőcskéztünk, játszottunk. Nem unatkoztam egyáltalán.
Este óriási élménybeszámoló az Uffizi képtárról, a tömegről, a kalandos "rosszbuszraszállásról", ennek következtében sok kilométeres gyaloglásról, és arról, hogy másnapra már megvannak a jegyek a Dómba és a harangtoronyba, és, hogy megyek-e. Először nem akartam menni, de végül úgy alakult, hogy én mentem Simivel, Noémi maradt Ádámmal és a kedves baráti család kisebbik lányával.

Eljött a másnap, és nyakunkba vettük a városokat. Rengeteg csodaszép kisvároson mentünk keresztül (bárcsak megálltunk volna valahol egy-két képet készíteni, de nem), Simi jól bírta az utat, nem akart egyszer sem hányni, gond nélkül leparkoltunk a coop.fi parkolójában, és villamosra szálltunk, nem aggódtam, a többiek már egynapos rutinnal rendelkeztek a Firenze külvárosából belvárosába jutás területén. Annak rendje és módja szerint megérkeztünk, és beálltunk a harangtoronyhoz álló sorba. Alig 20 perc várakozás után már a lépcsőn is találtam magunkat, és miután a három "pihenővel" ellátott torony tejére felértem, tudtam, hogy a Dóm kupolájába én fel nem megyek, ha az életem múlik rajta, akkor sem. 85 méter magasra kellett felkutyagolni, majd kiköptem a tüdőmet, leszakadtak a lábaim, ami csak kell. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem fogyok 11 kilót, és úgy kell felmennem. Nyilván a felénél kilehelem a lelkem. Biztos én vagyok a puhány, de rajtam kívül senki nem panaszkodott, sőt a férjem még Simit is felcipelte az égbe. Meg kellett állapítanom, hogy a több hetes tornázás ellenére olyan a fizikumom, mint egy nyugdíjasnak. Igen elszomorító, de ez a valóság. A húszemeletnyi magasságból viszont eszméletlen a kilátás, megérte felmenni. Ennek ellenére sem másítottam meg a véleményemet: a harangtoronytól 30 méternyire lévő Santa Maria del Fiore kupolájába semmi pénzért nem kívántam felmenni, hiszen pont ugyanezt láttam volna onnan is, ráadásul 6 méterrel magasabbra kellett volna mennem. Nekem ennyi pont elég volt.
Megnéztük Firenzét madártávlatból, majd odalent kettéváltunk, és beálltunk két sorba. A csapat fele a Dóm templom részéhez várakozó rövidebb, mintegy másfél órányi várakozással kecsegtető sorába, Kornél pedig egymaga a hosszabbik sorba, nagyjából 2,5 órányi - tűző mediterrán napon való - ácsorgás lehetőségét ragadva meg ezzel.
Meg kell mondjam, Simi hihetetlenül jól viselkedett. Remekül bírta a várakozást, mondjuk ebben elvitathatatlan érdeme van a kedves baráti család nagylányának, aki szórakoztatta a kiskorút másfél órán keresztül. Itt is köszönöm neki (tudom, hogy olvassa, ezért írom bátran :D). A templomban is jól nevelt gyerek módjára viselkedett, nem hangoskodott, és simán kibírta a kábé nagy semmit, amit meg lehetett nézni. Óriási csalódás volt, másfél órát állni azért sorba, hogy egy 4/5 részben lezárt templomba bemehessünk, és valami síremlékeket és mozaikokat nézzünk az alagsorban. Cirka 15 perc alatt végeztünk, pedig lassan mentünk.
Kijőve Kornélt még mindig hozzávetőlegesen egyórányi sorban állás várta, de elkéredzkedtünk, hogy hadd láthassam én is a Ponte del Vecchiót, mert azt állítólag tényleg nem szabad kihagyni, ha Firenzében jár az ember. Mivel Firenzében minden híres hely közel van egymáshoz, ezért nekivágtunk, és a szó szoros értelmében elszaladtunk a nevezetes hídhoz, ahol lóhalálában csináltunk egy-két szelfit, megnéztük az ékszerboltok kirakatait, és többször is lebeszéltem a férjemet arról, hogy vegyünk nekem valami csecsebecsét, aztán visszarohantunk a Dómhoz, ahol épp azon izgult a kedves baráti család, hogy visszaérünk-e mert pont a következő etapban zavartak volna be minket. Visszaértünk. Azért hadd jegyezzem meg, hogy a Ponte del Vecchio ékszerkínálata a női szemnek meglehetősen csábító. Még akkor is, ha amúgy nemigen visel ékszert a jegygyűrűjén és fülbevalóján kívül. Az arany ékszerek nem igazán villanyoztak fel, én azokat valahogy sokkal kevesebbre tartom, mint a kézműves dolgokat. Ki tudja, miért? Az összes általam szívesen viselt ékszer nem nagyüzemi gyártás során készült darab. Így aztán az aranyakról szívesen lemondtam, de volt ott valami tűzzománc szerű dolog, kis medálok, talán fülbevalók is, na, azok nagyon tetszettek.
De most visszakanyarodok a dóm elé, ahová én semmiképpen nem akartam bemenni, ezt tudta az egész csapat. Mondtam, hogy nyugodtan menjenek csak fel, én majd Simivel szépen megvárom őket, jól elleszünk addig odakint. Drága férjem viszont egy korszakalkotó ötlettel állt elő: ugyan minek főnénk tovább a hőségben, menjünk csak be a dómba, ők majd felmennek, mi meg lent, az ajtó mellett szépen megvárjuk őket. És lőn. Kornél előrement, oldalt, az utasításoknak megfelelően leparkolta a babakocsit, én addig fogtam Simit, hogy ha eljön az idő, én menjek a kocsi mellé, ő meg induljon felfelé. De az őr ezt nem tudta. Illetve szerintem el sem tudta képzelni, hogy valaki bemegy ebbe a nemzetközileg is igen nagyhírű, gigantikus épületbe azon az ajtón, ahol felfelé lehet menni, és nem akar felmenni. Így aztán rámförmedt, hogy "Prégo!", én meg ijedtemben elkezdtem szedni a lábamat fölfelé, karomban a gyerekkel. Na, kérem, hát pont így képzeltem! Nem elég, hogy fel kellett mennem, még a 16 kilós gyereket is cipelnem kellett fölfelé. És nem ám sima, lépcsőházi lépcsők, hanem 30 centi magas középkori monstrumok, ráadásul olyan szűk a feljárat, hogy egy ember is alig fért el, visszafordulni teljességgel lehetetlenség volt. Nagyjából 100 lépcsőn vittem én Simit, aztán a KBCS (= kedves baráti család) feje átvette tőlem, Kornél ugyanis a babakocsi leparkolása miatt jelentős hátránnyal kezdte meg fölfelé haladását. És csak mentünk, és mentünk felfelé. A harangtorony ehhez képest kismiska volt, mert ott legalább 3-szor meg lehetett állni amíg az ember felért a tetejére, itt meg egyszer be lehetett menni a kupola alá, de megállni nem volt szabad, mondjuk néhány levegővétel (netán a kupolát díszítő freskó fotózása vagy csak megnézése) céljából, mert az őr, amint egy pillanatnyi megtorpanást is tapasztalt a sor haladásában, egyből nekilátott rikoltozni, hogy meg ne merjen állni senki sem. Szó szerint hajtottak minket, mint az ökröket. Aztán már csak úgy 100 lépcső, és hipp-hopp fent is voltunk a tetőn! Még én is, pedig én nem is akartam, aztán tessék. Kicsit kifújtuk magunkat, újra megnéztük ugyanazt, amit pár órával azelőtt, csináltunk pár izzadt fotót, és elindultunk lefelé. Lefelé menet megint meg lehetett kísérelni a kupola belsejének szemrevételezését illetve fotózását, pont akkora eséllyel és sikerrel, mint felfelé menet.

Végül csak leértünk, én túléltem, és konstatáltuk, hogy nyilván én vagyok a világtörténelemben az első ember, akit akarata ellenére kényszerítettek a Világörökség eme gigászi magassággal bíró részének megtekintésére.
Amúgy Firenze nekem nem nagyon jött be. Eszméletlen embertömeg, minden nagyon nagy, mindenhol pucér és félpucér férfiakról és nőkről készült szobrok, képek, domborművek, kivéve az arany teknősbékát, azon ott a páncélja. Ha lett volna több időnk, biztosan jobban tetszik, de így, hogy szó szerint átrohantunk rajta, szerintem nem volt ideje csóri Firenzének hatnia rám.

Hazafelé jövet barátaink még megmutatták nekem egy kirakatban azt a fehérnemű szettet, amit a férjem szerint viselnem illenék az aldis bugyi-melltartó csodák helyett (ezt az előző napi kiruccanáskor mutatta meg nekik), majd villamosra és buszra szálltunk, utána autóba, és nyomás haza. Itt tennék említést egy picurka mulatságos történésről. Előző nap ugyanis a már említett "rosszbuszraszállás" annyira mély nyomot hagyott mindenkiben, hogy mikor felszálltunk a buszra, előreküldtük az egyetlen valamire való idegenyelv-tudással rendelkező bandatagot (kiválóan beszél angolul), azaz a KBCS nagylányát, tudakolja meg a sofőrtől, hogy biztosan oda megy a busz, ahová mi szeretnénk menni. Azt mondta a pilóta, hogy igen. Mindenki megnyugodott, kivéve a KBCS fejét. Emlékszünk még a sienai parkolásra? Na, ő ilyen fajta, hogy nem hiszi el elsőre (vagy másodikra, esetleg harmadikra sem), így aztán ő is felvonult a sofőr elé, majd ékes (és igen hangos) magyarsággal megkérdezte, hogy "Kóp áruház? Kóp áruház?" -miközben vadul lengette a karját (bocs, de még mindig röhögök, ha magam elé képzelem a jelenetet). A buszvezető nyilván tudott magyarul, vagy csak elvégzett egy izgatott külföldiek megnyugtatását célzó tanfolyamot, mindenesetre a barátunk széles mosollyal az arcán, teljese lelki nyugalommal tért vissza hozzánk, hogy jó buszon vagyunk. És tényleg. Mondjuk, mi addig is tudtuk, mert elhittük, hogy a stabil angoltudás megfelelő biztosíték egy egyszerű kérdés feltevésére és a válasz megértésére. Már, ha a kérdezett személy tud angolul, ugye. De az angol nyelv ismeretében azért sokkal nagyobb eséllyel bízhatunk, mint a - szintén sokak által beszélt - magyaréban.

Otthon életben találtuk az összes hátrahagyott kamaszt, akik távollétünkben várost néztek (Noémi), interneteztek (Ádám és a KBCS ifjabb leánya) és hamburgereztek.

És akkor Firenze, személyes vonatkozásban.