Lakodalom van a mi utcáááááánkbaaaaa'

Idehallik rendesen. Pedig annyira azért nincs közel, de ez egy ilyen kicsi falu, hogy az öröm elhallatszik egyik végétől a másikig.
Simi talán már elaludt, mindenesetre egy ideje már nem mocorog. Az ablak ugyanis nyitva van, mert élvezem a friss levegőt. Meg a lagzit.
Most van 22 óra 36 perc. Túl vannak már a tortán, meg egy csomó "csókot, csókot"-on. De tényleg annyin, hogy ha így folytatják, a végére elfogynak, és lemaradok az "Eladó a menyasszony!"-ról.

Arra lennék személy szerint kíváncsi, hogy mennyi lehet a lakodalmi sokadalom átlagéletkora, mert eddig csak gyermekkorom slágereiből csemegézett a lemezlovas. Volt már Modern Talking (You're My Heart, You're My Soul), Hungária (Csókkirály), Zoltán Erika (Szerelemre születtem), Demjén Rózsi Bácsi  Hogyan tudnék élni nélküled?), Neoton Família (Pago Pago - ez szerintem véletlen volt, nem értem a lakodalmas-szerelmes koncepcióba hogy fér bele), a többire nem emlékszem. A zene alapján pont úgy érzem magam, mint a nyolcadikos ballagási banketten. Még egy kis Bonanza Banzai, Pet Shop Boys és kész is vagyunk.

Éljen az ifjú pár!

Ui.: Mindenkitől elnézést kérek, de ez életem első mobiltelefonról közzétett blogbejegyzése. Nem látom egyszerre az egész képernyőt, nem tudom, mit hogyan írtam el. 

Showtime

És nekiláttam...

Kedden minden erőmet összeszedve elkezdtem kikapálni a gazt az utcafronti udvarrészről. Bevallom, először ásni szerettem volna, de tudtam, hogy arra teljességgel képtelen lennék, mert annyira gazos a talaj, hogy csak egy legalább 80 kilós ember tudja lenyomni az ásót benne. Szóval nekiálltam kapálni, mert azt hittem, én azt azért tudok. Hát de nem ilyen földben! Az lett a vége, hogy gyakorlatilag a hátam mögül a fejem felett előrelendítve, minden erőmet beleadva vágtam a földbe a szerszámot, és kitéptem amit csak bírtam. Mert máshogy nem ment. A harmadik kapavágás után éreztem, hogy itt mégis inkább az ásó lenne a megfelelő célszerszám. Nagyjából 5-6 gyilkos sújtás után meg kellett állnom és pihennem egy kicsit, mert úgy éreztem, vállból kiszakad a karom. És ez így ment körülbelül minden 5-10. kapavágás után. Simike nagyon kedvesen, minden szaktudását bevetve hátráltatott segítette előre a munkafolyamatot, bár arra ügyelni minden egyes csapás előtt, nehogy kupán vágjam csórikámat, még inkább nehézkessé tette az amúgy is sok verejtéket követelő melót. Eddig is sejtettem, hogy a tarack minden bizonnyal az ördög találmánya (vagy ha mégsem, akkor az Isten a szúnyogokkal egyszerre teremtette, mert valami miatt a bögyében volt az ember), de ebben a keddi magányos kapa-party után egészen biztos vagyok.
A három bazi nagy bukszust nem bántottam, mert ásni nem volt erőm/kedvem/szaktudásom, és épp nem volt itthon kézigránátom, hogy egy kecses hajító mozdulattal, minden fáradozást nélkülözve kifordítsam őket a helyükből.

Azért csak sikerült, és nagyon büszke voltam magamra. De csak este derült ki számomra, hogy gyakorlatilag tök feleslegesen dolgoztam, mert egy valamire való gyomirtó elvégezte volna helyettem a piszkos munkát, és a döglött gazakat kiásni /kikapálni klasszisokkal könnyebb lett volna. Ezt már buktam, de "szerencsére" van még egy kétszer ekkora terület, amin kipróbálhatom új tudományomat.
Szerdán és csütörtökön a három terhesség és két császármetszés által meggyötört hasfalam igencsak sajgón méltatlankodott a keddi, eszetlenül elvégzett kert munka miatt, folyamatos fájdalommal demonstrált a megterhelő munka ellen.

Pénteken összegereblyéztem a megszáradt gyomtengert. Már akkor éreztem, hogy itt valami bűzlik, mikor csak megközelítettem a munkaterületet. Gereblyézés közben azonban teljesen világossá vált, hogy minden bizonnyal a falu összes macskája hírét vette a frissen kapált macskavécének, mert olyan penetráns macskaszarszag (már elnézést, de erre nincs szofisztikáltabb kifejezés) terjengett, hogy a gyomrom is felfordult tőle. De a feladatot elvégeztem, és láttam, hogy nagyon-nagyon gyatrán teljesítettem, kapálásból tuti meghúztak volna az erre szakosodott tanintézményben. Biztosan szükség lesz még egy "pótkapálásra".

De valami elkezdődött, remélem, ez a kezdő lépés arra sarkallja majd családom többi tagját, hogy beszálljanak a melóba, és őszre már kész legyen a csodás előkertünk, ugyanis azt mondta a férjem, hogy legkésőbb szeptemberben megvásároljuk az új bútorainkat. Khm.. majd teszek róluk képet, ha lesznek...

Ez volna jobbról a gaztenger

Ugyanez a ház másik sarkától fotózva

Amikor azt hittem, mindent kikapáltam, amit csak ki lehet

Gereblyézés után. A ház mellett Dagi cicánk fekszik, nyilván alig várja, hogy eltűnjek a színről, hogy letesztelhesse a friss macskavécét, majd ennek hírét vigye a faluban. A disznó.

Gereblyézés után - közelebbről. Van még hová fejlődnöm a mezőgazdaság kapálás szakirányában

Minden a tervek szerint történik

Mondjuk, hogy kinek a tervei szerint, azt nem tudnám megmondani, de hogy nem az enyémek szerint, az biztos.


Ez nem történt
Azt hittem, ilyenkor már boldogan mutogathatom a kertünk és a házunk "ilyen volt-ilyen lett" fotóit. Az manapság úgyis nagyon trendi, mi meg épp renoválásra készülünk, hát akkor miért is ne? Na akkor elmondanám, hogy a kertünkben, oppardon, az udvarunkban egyetlen kapavágás sem esett, nem darab kavics vagy növény nem került a helyére. Ugyanezt tudom elmondani lakhelyünk enteriőrjéről is. Bár ide bentre nem is terveztem fenyőmulcsot és apró murvát szórni, de kifesteni és bútort cserélni igen. Alig két hét van már vissza a szünetből, és se szép kert, se szép ház nincsen. Annyi változás van csupán, hogy a kanapénkra anyósom által varrt huzat gyakorlatilag végképp megadta magát, és két helyen is ronggyá szakadt. Igazán felemelő látványt nyújt. Most nem tudom hirtelen, hogy dobjam-e ki, és nézzem a kimoshatatlan foltokkal teli kárpitot, vagy inkább továbbra is szemléljem fájón a cafatokra szakadt huzatot?

Nem rendeltünk konténert sem, hogy az új bútorok miatt feleslegessé vált ócska régieket elvitessük. Mert ugye nincsenek újak, hiába gyalogoltunk kilométereket ilyen-olyan bútoráruházakban a földi valóságban és virtuálisan egyaránt, semmiféle megoldásra nem jutottunk.

Terveztem egy szobakerékpárt vásárolni, mert úgy gondoltam, némi aerob mozgással megtámogatva könnyebben sikerülne leadnom azt a 2 kilót, amit még tavalyról maradt a fenekemen, és így elérném az áhított 55-öt. Nem vettem szobabicajt (a férjem nem támogatja), pedig orvosi utasítás szerint is kondíciónövelést kellene eszközölnöm. És 2 kilót se fogytam, ellenben pont ennyit híztam, ezt nem akartam megosztani, de kicsúszott az ujjaimon. Hiába szándékoztam én diétázni, az van, hogy konkrétan egész nyáron kajamaradékon élek, mert sajnálok kidobni mindenfélét. Ezért aztán a tészták, főzelékek, kenyerek, satöbbik számolatlanul csúsznak le a torkomon, és nem dolgozom, jövök-megyek annyit, mint dologidőben, úgyhogy nő a sejhajom. De ma erőt vettem magamon, kivágtam a hűtőből minden - jó, majdnem minden- maradék ételt, megettem az utolsó, szülinapomra kapott Túró Rudit, és innentől fogva nem vagyok hajlandó olyan ételt enni, amit amúgy nem akarok megenni.

Nem beszéltem németül. Pedig nagyon terveztem, hogy amíg a házunk két német tinédzser megszállása alatt sínylődik, leporolom német nyelvtudásomat, és kicsit élvezem, hogy meg tudok szólalni a magyaron kívül más nyelven is. Hát nem tettem. Pedig szerintem jobban beszélek közel 20 évnyi hallgatás után is németül, mint a nálunk állomásozó srác magyarul, mégse mertem megszólalni. Nehogy hülyének nézzen és kiröhögjön a két fiatal.

Már a szezon elején észleltem, hogy a tavaly vásárolt gagyi szandálom kezdi megadni magát, így szent esküvéssel fogadtam, hogy mindenképpen veszek másikat. Meg egy olyan bebújós cipőt is, talán balerinát, vagy hasonlót. Tényleg megpróbáltam, több ízben is kísérletet tettem minimum egy pár nyári lábbeli vásárlására, de mivel még mindig nem szakadt el -teljesen- az a fránya tavalyi, nem bírtam rávenni magam a vásárlásra.


Ez történt
Voltunk nyaralni. Nyíregyházára mentünk a tavaly már jól bevált szokás szerint egy kedves baráti családdal. Ők most egy másik család, nem a tavalyiak, viszont kezdenek elfogyni a kedves baráti családok, és szerintem terjed is a hírünk, hogy évről évre beletrollkodunk valakinek a családi nyaralásába, úgyhogy minden bizonnyal jövőre magunk megyünk nyaralni. Sajnos képek nem nagyon vannak, most valahogy nem készítettem, csak az állatkertben, de nincs kedvem zebra, bivaly, víziló és elefánt képekkel terhelni a blogot. Emberképeket nem is készítettem. Legalábbis publikusakat nem.

Megjavították a mosó-és mosogatógépünket is. A mosógép 17ezerbe került, és kiderült, hogy a 7(!) éves masinánk már matuzsálemnek számít a mosógép-univerzumban. A mosogatógépünk a maga 11 évével szintén igen idősnek, de jól karbantartottnak találtatott, és 7 ezer forintért megmondta a szerelő, hogy a gépnek semmi baja nincs, csak a "reset" gombot kellett volna használnunk. Azóta is kiválóan működik mindkét cselédem.

Egész nyáron mostam. Szerencsére ma lehűlt annyira a levegő, hogy elkezdtem a felgyülemlett több köbméternyi vasalni valót eltüntetni, de a siker csak átmeneti, mert 5 garnitúra ágyneműt mostam ki.

Elmentek a nagyok táborba. Pont jól időzítették, tegnap mentek, és mire megérkeztek az amúgy sátortáborba, már megérkezett esővel és széllel a hidegfront is. Jól el is áztak, mire felverték a sátrakat, de bíztak/bíztunk a legjobbakban. Mivel egész éjjel megállíthatatlanul zuhogott az eső, korán reggel megírtam az idei első aggódó anyai sms-emet Noéminek, hogy élve megúszták-e a felhőszakadást. Persze, megúszták. Ő és a barátnője a modern sátorban gond nélkül, de Ádám és a barátja szó szerint úsztak apósom 40 éves sátorszörnyében. Szerencsésen kimentették őket, és csak alig ázott el valamijük (mondjuk pont a hálózsákoknak sikerült), de ventilátorral és miegyébbel megszárítgatták. Nem száműzték vissza a gyerekeket a már fedett medencévé változott sátorba, hanem a kőházban éjszakáztak. Jelenleg a férjem épp a vadiúj, frissen vásárolt sátrukat állítja fel a táborban, még jó, hogy Gödöllő nincs túl messze tőlünk.

Egyelőre ennyi. Holnap mindenképpen készítek néhány fényképet az "ilyen volt" albumba, és legalább pár gazat kihúzok az udvaron, hogy végre történjen valami.

Közepesen jó hírek

Nyár van, gondolom, ezt senkinek nem hír. Viszont a mi családunk elméletben hatalmas fába vágta a fejszéjét. Ez a nyár arról (is) szólna, hogy a házunkat, amit 11 éve építettünk és vettünk birtokba, némileg kipofoznánk illetve egyes részeit végleges formába öntenénk. Ez rettenetesen sok pénzbe kerül, ami nekünk ugye nincs, de tavaly óta erősen spórolunk, hogy a nagyon fontos dolgokat mégis meg tudjuk csinál(tat)ni. Ennek okán az idei családi nyaralásunk kimerül egy 5 napos nyíregyházi kirucccanásban. (Itt jegyzem meg, hogy idén egy másik baráti családdal megyünk, lehet, hogy jövőre már nem találunk baráti családot, aki velünk jönne :).) 

Nem mindenben van egyetértés a család feje és köztem, persze vérre menő vitákat nem folytatunk, hiszen vannak olyan részei a háznak, amit mindketten haladéktalanul széppé szeretnénk varázsolni, így, hogy ki milyen sorrendben végezné a szépítést, az másodrendű.

Azért megosztanám, hogy én hogyan gondolom. Mindenképpen kívülről befelé végezném a megújító hadműveletet. Kezdeném a kerttel. Legalább az első és oldalsó résszel, hogy a putrifeelinget némiképp oldjam, a többi nem olyan fontos. Anyagilag ez a legkevésbé megterhelő, de hogy valóban ne legyen drága, sok-sok időbe és energiába kerül. Viszont van két tinédzser gyerekünk, akik minden bizonnyal szívesen vennének részt az ásásban, kapálásban, gyomirtásban, föld-és kőtalicskázásban, növényültetésben. Ez után a bejárat előtti teraszra csináltatnék korlátot és leköveztetném. Ez mondjuk így már nem olcsó, úgyhogy ettől el is tekintek az enteriőr javára, maradjon ez jövőre. Csak olyan jó lenne, ha a kapun bejőve normális kép tárulna az ember szeme elé. Bár kívülről is minden tökéletesen látszik, hiszen mindössze egy nyomorult drótháló-kerítésünk van.
Ez után az előszoba bebútorozása volna a javaslatom. Ez a mindenféle speciális adottságok miatt nem túl egyszerű, mindenképpen asztalosmunkát kíván, ezért aztán nem is olcsó mulatság. Viszont 11 év után végre lenne fogasunk, és száműzhetnénk a retró fotelt a nappaliból, amibe eddig a kabátokat és táskákat hajigáltuk, mindenki szépérzékének megreformálása céljából. Ugyancsak kukába kerülne anyukám 30 éves tévéállványa és a sógornőmék szintén 30 éves ülőgarnitúrája, ha vásárolnánk helyettük valami szépet.
És akkor amiben semmi véleménykülönbség nincs közöttünk: ki kell festetni a házat, mert 11 éve érintetlenül áll a fala. Bár ez így nem igaz, mert jócskán teli van tapicskolva gyerekkéz-lenyomatokkal, meg egyéb, használatban keletkező mocsokkal. És amúgy is nonszensz ebben a mai világban, hogy 11 évig nincs festve, úgyhogy azt megcsináljuk mi magunk. Mert bátrak vagyunk, és nem utolsósorban ügyesek, akik képesek ilyesmire.

Nagyjából ennyi volna, ami nagyon muszáj, a sorrend változhat. Álmaink között szerepel, hogy az emeleti fürdőszobát is előcsalogassuk a helyén lévő sufniból, esetleg begalériáztassuk a 6 m magas lépcsőházunkat és az udvarunk hátsó, szintén putrista részét is kertté alakítsuk.

Ezekre spórolunk gyakorlatilag egy éve. És akkor az van, hogy pár hónapja elromlott a mosogatógépünk. Egyelőre romlottan hever, megvagyok nélküle, bár klasszisokkal emelte a komfortérzetemet amíg működött, de ki tudja, mibe kerülne megjavíttatni. Szintén hónapok óta döglődik a cirkónk, amit mindenképpen meg kell csináltatnunk a nyáron, mert a következő fűtésszezonnak nem lehet így nekimenni. A kijelző panelhibát sejtet, ami néhány tízezer forinttal meg fogja kurtítani a felújítási keretösszeget. Ezek mellé a mai szent napon a mosógépünk is leállt. Tegnap már fura, nyikorgó hangokat adott, de ma, néhány paplanhuzattal a gyomrában egyszer csak megszűnt forogni a dobja. Semmilyen programon nem indul el, úgyhogy csak reménykedni tudok benne, hogy mindössze valamilyen banális probléma van a háttérben, vagy ha nem, akkor legalább javítható, mert új mosógépet aztán végképp nem szerettem volna venni mostanában.

Mindegy, én akkor is rendületlenül nézem a bútoráruházak katalógusait, hogy mit, hol, mennyiért, és a Pinterestet elsősorban kertrendezési, másodsorban lakberendezési koncepciók után kutatva. Rendkívüli módon bővölködöm már az ötletekben, nehéz a döntés, főleg úgy, hogy a család többi tagjának vétójoga van. Igaz, az anyagi keret jócskán leszűkíti a megvalósítható tervek számát. Elképesztő amúgy, hogy amikor az ember nem költhet bármennyi pénzt, mennyire nehezen választ. Annyira a legjobbat akarja, persze a lehető legkevesebb kompromisszummal, hogy a döntés gyakorlatilag lehetetlen. Én például egyáltalán nem akartam tálalószekrényt az ebédlőbe, de a férjem ragaszkodik hozzá. Jó, legyen, de akkor ilyen íves-rusztikus-parasztos nem jöhet a házba. Más meg nagyon nincs. Jó lenne, ha fából lenne a nappaliba szánt bútor, persze megfizethető áron. Az elmúlt 4 hétben eleget tettem néhány meghívásnak, és csak ámultam és bámultam, hogy milyen szép körülmények között élnek az ismerőseim. Csodaszép kertek: itt igazi pázsit, amott medence (persze harsogó zöld gyepen), aztán kerti tó meg kőgrill, máshol nagy műgonddal ültetett, mégis igazi vadregényes növényarzenál. Bent vagy vidéki meseház-hangulat uralkodott (személyes kedvencem), vagy igazi, fiatalosan modern belső, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy egyféle stílusú berendezés volt mindenhol, összeillett minden mindennel, rendezett, esztétikus volt az összhatás. Én meg annyira vérszemet kaptam, hogy inkább mosogatok életem végéig kézzel, de mindenképpen lépni szeretnék már valamit.

Most megyek a nagymamámhoz, megkérem, hogy használhassam a centrifugáját, mert közben kiöblítettem a kádban a paplanhuzatokat.

I'm alive!

Pedig akár a túlvilágról is írhatnám ezt a posztot, ha a kedves néni, aki ijedtében rám dudált, amikor én a zebrán haladtam át, esetleg nem vesz észre időben.

De most komolyan, mit kellett volna tennem? Én annak rendje és módja szerint körülnéztem, mielőtt leléptem volna a kijelölt gyalogátkelőhelyre, az út túloldalára történő átkelés szándékával. Miután megállapítottam, hogy balról semmi nem közelít, jobbról (tehát az úttest túlsó oldalán, ugye) viszont jön egy autó, de az még messze van, és biztosan meg fog állni, ha látja, hogy én a zebrán menetelek. Tudom, meggondolatlanul tettem kockára testem épségét, mikor erre gondoltam. Noha volt már néhány halálközeli élményem zebrán, én ezek ellenére is töretlenül bízom az autóvezetőkben. Abban, hogy esetleg betartják a KRESZ-t, vagyis megállnak, ha látják, hogy egy gyalogos megy/áll/van a zebrán. De mi van, ha mégsem látják? Mint ez a mai néni, aki felháborodva dudált rám, és mutogatott nekem, hogy vak vagyok-e, hogy nem látom, hogy ő jön. Láttam, persze, már akkor láttam, mikor ő még vagy 60 méterre volt a gyalogátkelőtől, csak arra nem számítottam, hogy esze ágában sincs megállni a zebra előtt, bármennyire is rajta tartózkodtam éppen.

Talán azt várta, hogy megállok, jobb kezemmel jobbról balra indított kecses ívű mozdulattal magam előtt jelzem, hogy lemondok a közúti közlekedés szabálya értelmében engem megillető elsőbbségről? De én nem akartam lemondani erről, mert pont azért építették két hétig az utat, zebrástul, korlátostul, mindenestül, hogy az ember lányának ne kelljen az úttest szélén szobrozva állni, és közben idegrohamot elszenvedni minden egyes nap, látva, hogy az autóbusz, amivel hazautazni szándékozott, elindul, mert egyetlen autós sem áll meg vagy két percig, hogy ő (és megannyi sorstársa) átjuthasson a buszpályaudvarra. Mert bizony, kérem, évtizedek hosszú harca után a múlt héten felavattuk a gyalogátkelőt, ami a környék legforgalmasabb közútján segít átjutni a gyalogszerrel közlekedő halandóknak (és itt a halandót sajnos a szó legszorosabb értelmében tessék venni), hogy élve - és szabályosan - átkelhessenek a buszpályaudvarra, ahonnan a környék összes távolsági busza indul.

Bevallom amúgy, ha felmerül bennem a gondolat, hogy esetleg nem áll meg a nő, esküszöm, megállok az út közepén és elengedem. De tényleg nem gondoltam, hogy nem vesz észre... Én kérek elnézést.

Voilá

...és egy jól megérdemelt elkészített és elfogyasztott kávé után újra itt vagyok. A kávét a férjem készítette, és tényleg annyira jó lett, hogy nem akartam veszni hagyni belőle az utolsó pár cseppet sem, így egy laza mozdulattal végigborítottam az arcomon és a ruhámon azt a fél kortyot, amit a végére tartogattam. Hát így. Hiába telt el egy bő hónap az utolsó jelentkezésem óta, semmivel nem lettem ügyesebb.

Be kell valljam, nemcsak blogot nem írtam, hanem a szívemnek-lelkemnek kedves állandóan olvasott blogokat is hanyagoltam, így pont annyira nem tudom, kivel mi történt mostanában, mint ahogyan más sincs képben a családi életünk folyásával. Pedig azért történt egy s más, de mindenre már nem emlékszem.

Jelentem, a fáradtság falát még nem másztam meg, viszont egy csomó dolgot simán elengedtemhanyagoltam, gondoltam, ez bizonyosan segít majd, hogy ne legyek annyira nyomi. Úgyhogy most sokkal kevesebbet vasalok, persze, ez nem azt jelenti, hogy vasalatlanul teszem el a ruhákat, hanem csak annyit, hogy egy hét helyett akár két-három hétig is várják, hogy valaki (én) kivasalja őket, ergo nem egy, hanem egyszerre általában két darab, ember magasságú ruhahalom vár a kivégzésre. Sokkal depresszívebb látványt nyújt amúgy, mint amikor csak egy volt belőle. A mosogatással ugyanez a helyzet, bár ehhez jelentős mértékben hozzájárul az is, hogy elromlott a mosogatógépünk, és még nem volt érkezésünk megjavíttatni. Van tehát folyamatos piszkosedény-hegy a mosogatóban, viszont emiatt a család ifjabb és/vagy férfitagjai is szoktak mosogatni. Nem kell elsietni azt a javíttatást...
Mondjuk a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy én ettől (a kevesebb vasalástól, takarítástól stb.) nem lettem boldogabb, bár biztosan azért, mert ebben sem vagyok trendi. Mostanában többször jött velem szembe egyes mamás internetes csoportokban, meg csak úgy a világhálón, hogy nem baj, ha kupi van, meg nem főzünk, nem mosunk. Hiszen teljesen természetes, hogy mindenhol van legalább egy kupis polc/szekrény/szoba/sőt lakás, ezzel mindenki így van, jól van ez így. Annyira, hogy szinte egymásra licitálnak a nők, hogy ki mennyire gázul vezeti a háztartását. Ezekbe én nem szoktam beleszólni, mert szerintem én elég öreg vagyok már, és zavar, hogy kosz van, meg vasalatlan hegyek meg ilyesmi, és nem érzem magam felmenthetőnek a főzés-mosás-takarítás (vasalás...) alól, csak mert például dolgozom és van három gyerekem.

Ténylegesen rákaptam az aliexpressről rendelgetésre. Jó, nem nagy tételben, mert maximum havi 15 dollárt engedek magamnak költeni (áprilisban még nem jártam arra). Vettem pár fülbevalót (említettem már, hogy fülbevaló-fetisizmusban szenvedek?), karkötőt meg egy szandált. És alig lőttem mellé. Az egyik fülbevaló  mondjuk elég durva, mert a vállamig lóg, azt tuti nem fogom hordani, pedig szép, a szandál pedig picit keskeny (olyan széles lábam van, mind Donald kacsának), még nem döntöttem el, hogy hordható-e így, vagy elajándékozzam. Ja, és rendeltem két telefontokot az új telefonomhoz. Ja, nincs is új telefonom. Jó, hát úgy volt, hogy februárban veszünk, mert épp akciós volt az, amilyet szeretnék. De márciusra halasztottuk, mert a férjem még kedvezőbb ajánlatot talált (cégen belül), de arról még nincs hír, pedig maholnap május van. Mindenesetre rendeltem két tokot, egyenként 2-2 dollár értékben, hogy ha mégse jönne össze a telefon, ne veszítsek sokat, még szerencse.

Végre eleget tettem egy régi ígéretemnek. Már nagyon nyomta a lelkiismeretem, de hétről hétre elfelejtettem odaadni a KBCS nagylányának a saját tulajdonát képező, de nyár óta nálam táborozó pendrive-ját (hogy kik a KBCS, arról nosztalgiabejegyzés olvasható itt,  és itt , meg itt is , ugyanitt képek is vannak a fent említett adathordozóról másolva), pedig már augusztus óta ígérgetem. Szilveszterkor még a frász is rám jött , mert épp itt voltak, és visszakérte, én meg nem találtam hirtelen. Pedig tudtam, hogy hol kellene lennie, csak a férjem szépen rendet rakott* a családi íróasztalon ( =gyorsan, hirtelen mozdulatokkal minden mozdíthatót belesöpört egy papírszatyorba, szilveszter lévén vendégeket vártunk, és hát rendnek kell lenni), és a pendrive-nak csak a hűlt helyét találtam. Aztán persze meglett, mégpedig a nagy rajztábla alatt, ahová a szilveszteri, takarítási szándékkal elkövetett hirtelen mozdulat penderítette. De meglett, mert el se veszett, csak tök ideg voltam, hogy hol van.

Átéltem egy áprilisi telet, hát ez borzalom. Rettenetes, hogy április közepén (inkább már a vége felé) reggel télikabátban és bakancsban kell munkába mennem, mert mínusz 2 °C van. Őrület.

Jaj, és olyat láttam, mint még soha. Valamelyik nap leszállt az udvarunkban egy vércse -gondolom, csak az lehetett -, és a szemem láttára fogyasztott el valami más, tollas jószágot. Ez azért különösen érdekes, mert hiába lakunk falun, azért ornitológiai szempontból cseppet sem frekventált helyen élünk, errefelé a természetes madárpopulációt nagyjából a veréb, a vadgerle és a feketerigó alkotja. Mondjuk az idén megint raktak fészket az erkélyen a házi rozsdafarkúink, télen egy-két széncinkét is láttunk, de a legextrémebb madárkaland eddig egy fakopáncs felbukkanása volt a fűzfánkon. Ha lenne egy normális fényképezőgépünk  tudnék fotózni, készítettem volna fényképeket is, amiket persze így is csináltam, de nem látszik rajuk semmi. Vagyis egy madár igen, de olyan kevéssé felismerhető, hogy ha azt mondanám, hogy flamingó, azt is elhinné bárki.

Mindent elmondtam? Valaki kíváncsi még valamire?
Indulok blogokat olvasni, remélem, mások szorgalmasabbak voltak nálam.


* A múltkor mindannyian közös családi takarításon vettünk részt, erre Simikém megjegyezte:
 - Anya, miért takarítunk? Ma is vendégek jönnek?
 - Kisfiam, nem csak akkor takarítunk, hogy ha vendégek jönnek.
 - Jó, de leginkább akkor.

Megmászom, ha addig élek is

Napok (hetek?) óta gyötör az önsajnálat, hogy mennyire fáradt vagyok, de hát ki nem? Erre most olvasom Dominikánál, hogy "A fáradtság olyan fal, amelyet meg kell mászni, nem pedig nagy űr, amelyben dagonyázunk."  (Chaim Potok: Asher Lev öröksége)

A probléma akkor kezdődött, mikor az egész karácsonyi szezonomat elrontotta a szívbajom. Majdnem három hétig gyakorlatilag folyamatosan küzdöttem a minduntalan rám törő heves szívdobogással, mellkasi szorítással, hátamba sugárzó szúró fájdalommal, bal kar zsibbadással, és mikor már diagnosztizáltam magamon két halálos és három súlyos betegséget, elmentem orvoshoz is, hogy igazam van-e. A háziorvos nem tudta megmondani (mondjuk, neki nem is beszéltem a vélt diagnózisokról), viszont elküldött szívészhez, és felírt egy lesz*rom tabelttát dilibogyót, hogy ne stresszeljek annyit. Amúgy szerintem nyugodt vagyok, tényleg ritkán idegeskedem, általában akkor, amikor fáradt vagyok, höhöhö... A dilibogyót első körben nem váltottam ki, gondoltam, majd a szakorvos megmondja, hogy valóban szükséges-e szednem. Miután január első napjaiban eljutottam EKG-t készíttetni, ami a nővér szerint rossz lett, az orvos szerint azonban nem annyira, így kerek 2 hónappal későbbre kaptam időpontot a kardiológiára. Ezt én jó jelnek vettem: két hónapig biztosan éleben maradok különösebb infarktus nélkül.

Eljött a vizsgálat ama nagy napja, ami a következő diagnózissal ért véget: "Panaszai nem cardiovascularis eredetűek, teendő nincs." Szóban az hangzott el, hogy biztosan nem kapok szívszélhűdést, mert a) nem tartozom a rizikócsoportba, valamint b) nem jellegzetesek a tüneteim. A probléma oka minden bizonnyal fizikai és mentális kimerültség, amit semmiképpen nem dilibogyóval kell orvosolni, hanem azzal, hogy a) elkezdek sportolni, hogy jobban bírjam a fizikai megterhelést, b) néhány havonta kilépek a mókuskerékből, azaz elmegyek itthonról feltöltődni valahová, és itthon is többet pihenek. (A tünetek azóta is meg-megjelennek, de nem olyan gyakran és nem olyan intenzíven, mint azokban a hetekben, de már nem foglalkozom velük, hiszen a doki azt mondta, hogy nem halok bele. Hiszek neki.)

Remek tanácsok. A fizikai kimerültség oka nyilván az, hogy dolgozom, lótok-futok egész nap, egyik munkából a másikba szaladok, és így se érem magam utol soha a házimunkában, folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok megfelelő anya, feleség és háziasszony. Ráadásul mostanában nagyon rosszul alszom, mindig korán kelek, ha kell, ha nem. (Ma is például, ezen a szép nemzeti ünnepen felébredtem hajnali 5-kor a férjem telefonjának valamilyen hangjelzésére. Nem is az volt a baj, hogy én felébredtem, hanem az, hogy ő viszont nem, így mikor már majdnem visszaaludtam, akkor másodszorra is megszólalt - erre már a férjem is felkelt -, ezek után viszont hiába vártam vagy egy órán keresztül, az álommanó már messze járt.) De ha amúgy sem érek rá semmire, akkor mikor fogok sportolni? Minek a rovására tudnám elkezdeni? A pihenést pont ugyanezen okoknál fogva nem tudom beiktatni. Mondjuk, ma délután kiutaltam magamnak egy óra alvást, mert reggel 3 órával kevesebbet aludtam, mint terveztem, és most a második felvonásnyi vasalás helyett blogot írok, úgyhogy az itthoni pihenést egy darabig kipipáltnak tekintem. Az elmenős pihenés pedig, hát az drága, mikor tudnánk menni, és különben is, tavaly már voltunk.

A mentális kimerültség rendben van, ilyen a munkám, sőt, most nagyon ilyen. Teljesen leszívja az agyamat, mire hazajövök, sokszor már gyereket se akarok látni, szegény Simikém...

Most akkor elkezdek mászni. Azt nem tudom biztosra ígérni, hogy felfelé fogok haladni, de a földön előre biztosan. Ha esetleg átérnék a fal túloldalára, majd jelzem.