Előnyök-hátrányok

Mostanában megint hullámvölgyben vagyok. Próbálom a napos oldalról szemlélni a dolgokat, de nem nagyon megy. Azért hátha, lássuk csak...

Esik a hó. Semmi pozitívumot nem tudok mellé állítani. Messze vagyunk mindentől, latyakban nem tudom tolni a babakocsit, be vagyunk zárva. Különben is mindjárt itt a húsvét, március vége van, ne essen tovább! Napsütést szeretnék és orgonaillatot. Mondjuk délutánra.

Ádám lázas. Eddig ennek sem látom az előnyeit. Persze, ha az ő szemével nézem, akkor egy nappal hosszabb tavaszi szünetet nyert, végül is ez pozitívum. De esik a nyomorult hó, messze van a rendelő, két gyerekkel kell elevickélnem valahogy odáig. Még jó, hogy ma csak délután van rendelés. Addigra meg már úgyis napsütés és orgonaillat lesz. 

Simi csupa pötty. Tipikus csalánkiütés, csak a törzsén, elöl-hátul. Nem tudok rájönni mitől lehet, de szerencsére már múlik. Talán a babakeksz a ludas. Vagy mit tudom én. Ja, ennek sem látom semmi előnyét. Hacsak azt nem, hogy a gyári vacakról leálltam, nem adom neki, pedig nagyon szereti. Marad a kifli, rágcsálja azt, nem "szennyezem" belülről a gyereket. Nem bírja, na.

Elleptek minket a hangyák. Már második reggelre van tele velük az egész konyhapult, halál gusztustalan! Napközben nem jelentkeznek. Mégis jön a tavasz???

Nem haladok a szakdolgozatommal. Minden időmet igyekszem erre áldozni, amit a családtól és a házimunkától el tudok lopni. Meg magamtól. Nem alszom még annyit se, mint eddig, hulla vagyok. A kávét intravénásan kellene alkalmaznom, hogy érjen is valamit. 2 napja éjfél után fekszem (ma is akkor fogok), Simi pedig gondoskodik az éjszakai szórakoztatásomról. Nagyjából 1-1,5 óránként ébreszt, de fél 7-kor mindenképpen vége a lustálkodásnak, mert a nagyokat (ma csak Noémit) suliba kell indítanom. Ebben végképp nem találok pozitívumot. Talán annyit mégis, ha most tömegközlekednék, biztos lenne ülőhelyem. Ugyanis minimum a valódi korom duplájának nézek ki, teljesen le vagyok amortizálódva. Elképzelhető, hogy utazgatok is egy kicsit így a hóesésben, csak a magam szórakoztatására. 

Még mindig szakdolgozat. Nem érkezett vissza annyi kérdőív, amennyi minimálisan kellett volna. Na, ennek annyi előnye van, hogy hamarabb végzek a kiértékelésükkel. Igaz, még hozzá sem kezdtem.  Hogy 1 hét múlva le tudjam adni a kész dolgozatot, arra semmi esélyt nem látok.  

 

A vasalni való ellep. Pedig a múltkor már mindet eltüntettem, azt hittem, tudom tartani a szintet, de nem megy. Csak akkor van lehetőségem a vasalásra, ha Simi alszik (meg még sok minden mást is csak akkor tudnék csinálni), mert éber állapotban olthatatlan vágyat érez arra, hogy a vasaló zsinórját vagy a vasalódeszkát rángassa. Nem tudok pozitívumot a tény mellé állítani. Hacsak azt nem, hogy most látom, mennyi ruhánk van, és milyen jó is nekünk. 

Miközben ezt írogatom, látom, hogy Siminek folyik az orra. Éljen! Ez a tény az eddigieknél is zaklatottabb éjszakákat vetít elém. Mindegy, már nem számít, biztos kibírom. Azért elmennék most mondjuk Mallorcára. Egyedül. A havat, a szakdolgozatot, a vasalatlan ruhákat, a hangyákat, a lázat, taknyot itthon hagynám. Azt hiszem, a gyerekeket is. Elnézést.

 

Mókamester

Spoiler: a következőkben nyálas, ömlengős baba-bejegyzés következik. Aki nem akar behányni, nyugodtan hagyja ki ezt a mai posztot.

Simikénk 10 hónapos lett

Először essünk túl a száraz tényeken: Simon a legutóbbi (pontosan 2 héttel ezelőtti) méréskor a következő paraméterekkel rendelkezett: 8320 g, 72 cm. Már biztos nehezebb és hosszabb.

Újabb fogakat nem növesztett, így még mindig 8 db van neki, de azok már szépen kibújtak, és hófehér gyöngysorként virítanak a szájában.

Beszédben kiváló. Noha egyetlen értelmes szót sem mond -miért is tenné 10 hónaposan-, gyakorlatilag egész nap be nem áll a szája. Folyamatosan "dededede", "mamamama", "bubububu", "babababa" és ezek variációi hangzanak. Minden cselekvését közvetíti, sőt, egyszer rajta kaptam, hogy álmában is beszélt. Jól nézünk ki, mondhatom...

A mozgása is teljesen korrekt: mászik (ezt nem felejtette el), feláll, kapaszkodva pár lépést megtesz, szépen lemegy a földre, ha megunta az álldogálást, nem borul (általában). Felül, de nem ül hosszan, még mindig szívesebben játszik fekve.

Kedvenc tevékenysége a mindenféle papírok atomokra szaggatása. Ezen kívül szereti a hangot adó játékokat -nagy bánatomra. A tanuló asztalba tettem elemet, majd, miután meguntam a német nyelven való rikácsolást, kiszedtem belőle. Mikor Simi észre vette, hogy bármit csinál vele, nem zenél, sőt, nem is világít, hangos kiabálással adta tudtomra, hogy valami nem stimmel.

A mutogatós énekek és mondókák is a nagy kedvencek közé tartoznak, főleg azok, amikben tapsolás is van. Annyira édes, ahogy várja, mikor jön a tapsolós rész: teljes mozdulatlanságban, áhítattal hallgatja az éneket/mondókát, majd, mikor odaérünk a tapsolós részhez, önfeledt vigyorral tapsikol. Kipróbáltam úgy is, hogy semmit nem mutogatok, csak éneklek, és akkor sem téveszti el, pontosan tudja, mikor jön a taps. 

A napokban vettem észre, hogy szívesen babrál a kockákkal: megpróbálja őket egymásra tenni, igaz, a vége mindig nagy dobálózás lesz. És eljött a kipakolás időszaka is. Egyelőre csak kisebb dobozokból és a játékosládájából, de félek, hogy később nem éri be ennyivel.

A szűk családot beazonosítja: ránézéssel válaszol, ha megkérdezem, hogy hol van Noémi, Apa, Ádám. Ezen kívül a lábát és a kukiját ismeri (mint minden férfi, azt hiszem).

Könyveket is szeret nézegetni, de még nem ismer fel belőle egy állatot sem. Tudja viszont, hogy hogy brümmög az autó (Az autó brümmög? Mert az mégsem mondhatom, hogy "mit mond" az autó, mert hát ugye semmit nem mond.), és hogy hol van a büdös kaka. Mivel napjában még mindig háromszor rakja teli a pelusát, elég gyakran teszem fel a kérdést, és miután néhányszor meg is válaszoltam, már ő is mutatja, hogy a pelenkában.

Amiben nagyon rosszul teljesít, az az alvás. Kész rémálom. Már, ha eljutok egyáltalán abba az állapotba, hogy álmodni tudjak. Borzasztó, éjjelente szinte fél óránként-óránként ébred, nem is értem, hogy bírom. Talán, mert a cukiságával kárpótol, vagy mert szimplán csak az anyja vagyok. De azért nagyon szeretnék már egy éjszakát végigaludni. Na jó, hat órát egyben. Vagy hármat...

Na, és a végére a legjobb: ez a gyerek egy kabaré. De komolyan, olyan cuki, hogy az ember össze-vissza puszilgatná, miután szétröhögte az agyát rajta. Ugyanis a fiatalúr teljesen tudatosan szórakoztat bennünket. Tudja, hogy mik azok a dolgok, amin nevetünk ha csinálja, és folyamatosan ezt teszi. Pl. szuszog felhúzott orral, mint egy kis nyuszi, vagy félig becsukja a szemét és rázza a fejét. Fényképezni sem lehet, mert ahogy meglátja a fényképezőgépet, egyből idétlen fejeket vág és röhög közben. Vajon kitől örökölte a humorát?

Íme az a néhány kép, amit sikerült csinálnom (illetve családilag csinálnunk) róla. Megpróbáltam lefényképezni ahogy játszik,  de amint meglátta  a masinát a kezemben, egyből eldobott mindent, és rárabolt a gépre.

Idétlen pofák tárháza 1.

Idétlen pofák tárháza 2.

Cuki

Macskalesen

Idétlen pofák tárháza 3.

Szerény mosoly

Játszik

Idétlen pofák tárháza 4.

Idétlen pofák tárháza 5.

10 hónapos császár a trónusban

Várjuk a lányunkat

Haza. Ugyanis Szlovákiában voltak 4 napos pályázaton nyert kiránduláson a másik 7.-es osztállyal. Annak rendje és módja szerint az eredeti menetrendet gyakorlatilag percre pontosan betartva (sőt, kicsit jobb időt futva) jöttek át Komáromnál a határon 16 óra 40-kor. Még az M1-esen vannak, összesen 2 km-t haladtak az elmúlt 7(!) óra alatt. Talán hajnali 2-3 körül itthon lesznek. Még jó, hogy 1,5 napja elállt a hóesés. Már csak Tatabányáig kellene eljutniuk (előttük még mindig takarítják a havat), onnan már tudnak rendesen jönni.

Viszont megkapták a hétfőt is pihenőnapnak a gyerekek (szerdán utaztak el). Szerintem simán megéri nekik pár óra buszozás egy szabadnapért. Meg még talán buli is nekik, hogy jól belekeveredtek a sűrűjébe. Bezzeg a szüleiknek... Az azért megnyugtató, hogy a hírek szerint van elég üzemanyag a buszban, nem fáznak, beszélgetnek, DVD-t néznek. Mondom én, hogy buli van.

A férjem meg zavargászna fel aludni, úgyis a fél éjszakát ébren töltöm Simi miatt. Hát, akkor meg nem mindegy?

Fodrásznál

Nem most volt. De annyira ritkán adatik meg nekem a fodrászkodás élménye, hogy mindenképpen szándékomban áll megosztani azzal, akit érdekel. A mostani szépészeti beavatkozásra is edzettem 8,5 hónapot, ami -némi túlzással ugyan- egy olimpiai felkészülési ciklusnak megfelelő idő.

Mindenki által tudvalevő dolog, hogy roppant hűséges típus vagyok, legyen szó akár munkahelyről (életem első munkahelyéről jöttem szülni már harmadszor), akár férjről (életem első pasijához mentem feleségül), akár bármi másról. A fodrász is ebbe a kategóriába tartozik. De most gondoltam egy igen merészet, és elhatároztam, hogy kipróbálok egy másik szakembert, akármennyire elégedett vagyok is azzal, aki eddig nyírta (olykor festette) a hajamat. Egy fővárosi fodrászra esett a választásom -ha már lúd, legyen messze is-, aki a fiúk haját is vágja. 

Az időpontot gondosan választottam ki: semmiféle más program aznapra nem eshetett, Simit is szakértő kezekre akartam bízni, így a "szitterszolgálattal" is előre egyeztettem, mielőtt a fodrásszal beszéltem volna. A március 6. (szerda) 16 óra 30 perc ideálisnak tűnt.

Két nappal az időpont lefixálása után jött az e-mail, hogy Ádámnak aznap 13 óra 10-kor kezdődik a szóbelije a gimiben. Picit borulni látszott a terv, de jó irányba, ugyanis a férjemnek arra a napra így szabit kellett kivennie, ami miatt előbbre lehetett hozni a fodrászkodás idejét. Délután 3 jónak tűnt, addigra a szóbeli is lezajlik, be is érek rendesen, és az sem mellékes, hogy kerek másfél órával előbb érek majd haza.

Hosszasan tervezgettem magamban az új frizurámat: milyen fazon legyen (nem vagyok túl merész), milyen színű legyen (na, színekben meg aztán pláne nem vagyok merész), hogy valami új, de mégis rám jellemző hajkölteményben pompázhassak a következő néhány hónapban. A "meglepő és mulatságos" formát mindenképpen kerülni szándékoztam. Végül elhatároztam, hogy a forma marad a régi, kicsi melírral, ami az egész sötétbarna fejemet valahogy világosabb hatásúvá teszi. Roppant nagy változásra készültem...

És felvirradt ama nagy nap. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű... A felvételi csúszott 50 percet. Már épp telefonálni akartam a fodrásznak, hogy nem érek oda, mikor csörgött a telefon, és a fodrász közölte velem, hogy ő lesz az, aki nem fog odaérni 3-ra, így menjek inkább fél 4-re. Huhhh...

Kornél kérdezte, hogy mikorra vagyok várható este. Én osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy 7-re legkésőbb otthon vagyok. Mert ha fél 4-kor kezdetét veszi a beavatkozás, akkor 6-ra legkésőbb végzek (1/2 óra alatt felteszi a melírt, 40 perc alatt kész, 5 perc lemosás, 10 perc az új szín felrakása, 20 perc alatt kész, 5 perc lemosás, 15 perc vágás, 15 perc szárítás és még 10 perc csúszás is bele volt kalkulálva), és egy óra alatt biztosan hazaérek. De lehet, hogy már fél 7-re otthon vagyok.

Viszont bármennyire is nem akartam, mégis odaértem volna már negyed 4-re, így akkora kerülővel mentem  a busztól a fodrászig, amekkora sétával nagyjából Székesfehérvárig jutottam volna. Végül 15 óra 32 perckor értem a fodrászüzlet elé, ahol senki nem várt. Én viszont vártam 25 percet, majd megérkezett a fodrász sűrű elnézések közepette, és 4-kor már a székben ültem.

Felvázoltam a terveimet: ugyanilyen forma, csak rövidebb valami világosabb melírral. Amit mindenképpen kerüljünk el, az a sárga színű csíkok a hajamban, mert azt semmiképpen nem szeretném. Legyen akkor már világosbarna vagy valami vörös.

Jó. Kiválasztottuk a színt (szép mogyoróbarna), és elkezdődött az akció. Mivel a hajam festett, és világosabb árnyalatot szeretnék, ezért meg le kell szívatni a hajamat a csíkok helyén. Jó. De ne ijedjek meg, mert mikor lekerül a "leszívó", a csíkok rettenetes sárgás-narancsos színűek lesznek, de ezekre kerül majd a kiválasztott festék, és szép leszek. Jó.

Hát, mikor lemosta a hajamról azt a szívó izét, én azért megijedtem... Nem csak én, hanem a mögöttem helyet foglaló -amúgy ismerős- hölgy is rémülten kérdezte, hogy ugye nem ez a végeredmény? Mert nagyon bizarrul néztem ki a neon narancssárga színű csíkjaimmal... Ó, nem, de nem ám! Ugyanis perceken belül feltétetett a vágyott világos mogyoróbarna szín a hajamra, ami a hatóidő eltelte után lemosásra került. Én meg felmosásra kerültem. Ugyanis lemosás után PONTOSAN  az a kanárisárga árnyalat volt a fejemen, amit MINDENKÉPPEN  el akartam kerülni. Nyilván a fodrász is látta a megrökönyödést az arcomon, mert nem is kellett szólnom, egyből mondta, hogy akkor átszínezzük az eggyel sötétebb árnyalattal, jó? Naná, hogy jó! 

(Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ekkor már 6 óra volt, úgyhogy a másfél órával előbbi hazaérésem dugába dőlni látszott.)

Felkerült a másik szín, aztán le. És kezdetét vette a frizurám elkészítése. Pikk-pakk levágta a hajam, majd beszárította, aztán szárazon igazította, és olyan fejem lett, hogy csak ámultam és bámultam. Elképesztően jól sikerült. Az, hogy a hajamban levő csíkok valamiféle általam néven nevezni nem tudott színben pompáznak, nem számított különösebben. Tényleg nem ismerem ezt a színt. Valami furcsa keveréke a vörösnek, a barnának és a sárgának. Ráadásul nem is mindenhol egyforma. Valahol sötétebb (ott nagyon szép), máshol egészen rikít (ott nem annyira szép). És hát mára már a formáját is elveszítette a csodálatos frizurám. Mert az én drótkefe hajamat csak szakember képes beszárítani rendesen. Én nem vagyok az. 

Úgyhogy, most egy kicsi csutakban a fejemen hordom vágyva vágyott gyönyörű frizurámat, hogy álljon is valahogy, mert magamnak képtelen vagyok beszárítani. A szín megváltozásában még reménykedem, mert állítólag 2-3 hét (4-6 mosás) után éri el a végleges színét a melír. Még csak 2-szer mostam hajat azóta. Eddig nem változott, de már kezdem megszokni. Lehet, hogy csak azért érzem furának, mert eddig nem volt soha ilyen nagy kontraszt a "hajam színei" között? Nem tudom. A család nem nyilatkozik, bár, őszintén szólva nem is kérdeztem. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az eredeti, friss frizurám mindenkinek nagyon tetszett. Nekem is. Remélem, egyszer az életben megtanulom beszárítani a hajam, és nézhetek még ki jól.

Feltéve, ha megnő az a több millió, jelenleg 2-3 cm-s hajszál, ami a szülés után kihullott hajtömegem visszanövése okán meredezik-göndörödik szanaszét a fejem tetején. Hogy tényleg szépen nézzek ki, de úgy igazán. Tenni velük bármit is nem nagyon merek, mert a fodrász keményen letiltott a hajvasaló használatáról, ugyanis a rendszeres használattól a szőkített tincsek (és bármilyen színű lett is végül a hajam, eredetileg szőkítve volt, hogy befogja a festék) egyszerűen letörhetnek. Na, az kéne még csak! Akkor inkább nézzek ki úgy, mint akibe belecsapott a 220 Volt. Semmi gond, pont úgy is nézek ki...

Ja, amúgy 8-ra értem haza, pont akkorra, mikorra akkor értem volna, ha az eredeti elképzelés szerint fél 5-re megyek. Még jó, hogy egy órával hamarabb mentem.

Gondoltam volna?

Ma reggel megcsináltam egy -állítólag neves pszichológusok által készített- pszichológiai teszt egyszerűsített változatát. A dm Active Beauty újságban találtam (postán jött). A teszt ún. "típusteszt", mely az ember jellemrajzát hivatott elkészíteni. A felsoroltak között volt két tulajdonság, amik közül választani kellett volna, de nem tudtam, mert hol egyik, hol másik jellemző rám, így végül két típusba soroltam magam.

Az eredményt nem írom le, hosszú lenne. Csak a hozzájuk illő foglalkozástípusokat: orvos, szociális munkás, lelkész, nevelő. Illetve az ilyen jellemrajzzal bíró ismert emberek közül egyet-egyet: Teréz anya, Mahatma Ghandi.

Miért nem lepődök meg?

Fél pont...

Úgy tűnik, Ádámnak nem sikerült a felvételi a gimibe :-(. Nagyon el vagyok keseredve, de nem azért, mert nem sikerült, hanem miatta. Annyira akarta, semmiben nem szeretett volna lemaradni Noémi mögött, és tessék. 

Megmondom őszintén, a jól sikerült írásbeli után eszembe sem jutott komolyabban, hogy esetleg nem veszik fel. A szóbelire nem mentünk be (talán be kellett volna....), Ádám nem akarta, de ezek szerint elég rosszul sikerült neki (30 pont az 50-ből), pedig ugrálva jött ki, hogy könnyű volt. 

60 gyereket vesznek fel, az utolsó felvettnek 165,5 pontja lett. Ádám a 62. helyen van 165 ponttal. Pedig az írásbeli után a legjobb 30-ban benne volt. A legjobb barátjának sikerült, 38. lett, pedig az írásbelije sokkal rosszabb lett, mint Ádámé.

Meg ugye mit szólnak az iskolában??? Ez Ádámra nézve gáz, mert nagyon jó tanuló, és mindenki készpénznek vette, hogy felveszik. Remélem, hogy nem fogják csúfolni miatta! Ettől félek még nagyon, olyan gonoszak tudnak lenni a gyerekek.

Mindegy, nekünk akkor is ő a legjobb. A miértekre nem vagyok kíváncsi, bízom benne, hogy ez most azért alakult így, mert Isten valami mást készített neki. Valami jobbat. De mit?

Á, most elkeseredett vagyok, zaklatott és dühös magamra, hogy miért nem ment be valaki vele a szóbelire, így legalább nem gyötörne a kétség, hogy vajon mennyire volt gáz, amit mondott.

Abba, tesó!

Elképesztően sokat jövök-megyek mostanság. Mármint ahhoz képest, amennyit egyébként szoktam, mert én amolyan otthonülő típus vagyok. Nem is igazán hiányzik a "menőkézés", csak néha. De akkor nagyon. Amikor mondjuk már torkig vagyok az éjjeli felkelésekkel, azzal, hogy a falun kívülre nem is teszem a lábam hónapokig, meg azzal is, hogy már azt sem tudom, hogyan jutok el a fodrászhoz, olyan régen voltam arra. Na, mikor ez van, akkor hisztizek egy sort megrázom magam, és közlöm, hogy "Ennyi nekem is jár.". Mármint, hogy tapasztalati úton szerezzek bizonyosságot arról, hogy kicsiny városunkon kívül sem szűnt meg az élet. A híradóban sokszor annyira elferdítik a valóságot, hogy nem tudom, higgyek-e még nekik egyáltalán. Jobb, ha magam járok utána.

Nagyjából egy hónapja volt egy rohamom tettem említést férjemnek arról, hogy igényelnék némi kimozdulást itthonról. Megértette, majd közölte, hogy mehetek fodrászhoz (erről majd később írok), sőt, saját elhatározásból színházjegyet vásárolt, mellyel meglepni szándékozott, de lelőttem a poént a hisztimmel kimenő iránti igényemmel. A színházon és a fodrászon már túl vagyok, csütörtökön viszont eljött az ideje, hogy a karácsonyra kapott ABBA -THE SHOW című előadásra szóló jegyünket érvényesítsük.

Este 8-kor vette kezdetét a budapesti UFO gyomrában a show. Meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Csak nekem kicsit "sótlan" volt, ugyanis semmiféle látványosság -ami nekem a show lenne- nem volt benne. Bár, túl sok show-t még nem láttam, nem is tudom mihez hasonlítani. Nyilván eredetileg sem terveztek medencés bulit vagy mondjuk elefántokat a színpadra.

A "só" abból állt, hogy a zenészek (egy komplett szimfonikus zenekar) aerobikozott egy emelvényen a háttérben. Néha olyan érzés fogott el, hogy pillanatokon belül felharsan Esztergályos Cecília irgalmat nem ismerő hangja, és felszólítja a nagyérdeműt az össznépi testmozgásra. Ez persze nem történt meg, minden bizonnyal azért, mert a jó svédeknek halvány segédfogalmuk sincs arról, ki a magyar aerobik koronázatlan királynője. A zenekar tagjai egyszer dölöngéltek, másszor csavarodtak törzsből indítva jobb-bal irányba, miközben fáradhatatlanul (és kiválóan) zenéltek. Mikor nem zenéltek, akkor sem ültek ölbe tett kézzel, hanem a vonósok egyik kezükben a hangszert, másikban a vonót fogva mutogattak az ég felé, majd vissza. Kivéve persze a csellistákat, ők csak a vonót fogták, és a fúvósok is hanyagul a nyakukba ejtett hangszerekkel, üres kézzel tornáztak. Ja, és olykor-olykor tapsoltak is. Nyilván akkor, mikor már nagyon kifáradtak a mocorgásban.

További show-elem volt a Money, money, money című szám alatt a közönség közé durrantott arany konfetti-féleség. Az ágyúdörrenéskor heveny szívmegállásban volt részem, annyira megijedtem, és ezzel egészen biztosan nem voltam egyedül. Csodálkoztam is, hogy a jelenlévő rengeteg nyugdíjas közül senki nem kapott infarktust, és a sok gyerek közül sem kezdett egyik sem ordításba az ijedtség miatt. 

A többszöri átöltözés is a só-érzést hivatott erősíteni. A ruhák rendben voltak, az "eredeti" jelmezeket viselték az Abba-tagok. Mondjuk, a gitáros srác választhatott volna másik összeállítást is a halványlila latex kezeslábas helyett, mert az az én ízlésemnek nagyon extrém volt. Mondhatni gusztustalan...

A hangzás kiváló volt, tényleg jól nyomták. Bár, ezzel nem mindenki értett egyet. A mögöttünk ülő három nyugdíjas néni teljesen ki volt akadva. Történt ugyanis, hogy a két kivetítőn a kép néhány tizedmásodperccel el volt csúszva a valósághoz képest, ezért a vásznon nem úgy tátogtak a fiúk-lányok, mint ahogy azt a szöveg megkívánta. Ezen borultak ki az idős hölgyek. Mármint nem azon, hogy ennyire béna a technikus, hogy csak így tud közvetíteni, hanem azon, hogy ennyi pénzért (tényleg nem volt olcsó a jegy, főleg egy nyugdíjasnak) képesek playbackre énekelni. De annyira bénán, hogy még a szöveget sem tudják rendesen, na ez aztán már abszolút felháborító! Érdekes, az nem tűnt fel nekik, hogy a mozgás sincs szinkronban azzal, ami a színpadon zajlik.

Az énekesek többször is próbálták dalolásra biztatni a közönséget, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. A probléma oka a publikum angol nyelvtudásában (vagyis nem tudásában) keresendő. Mert azok, akik igazi Abba rajongók voltak 2-3 évtizeddel ezelőtt, nem beszélnek angolul, a szövegeket is csak "bikicsunájul" tudják. Akik meg -nagyjából a mi korosztályunk és a tőlünk fiatalabbak- tudnának angolul énekelni, azok a szöveget nem tudják annyira, hogy énekelhessék. No, ezért a nagy, közös éneklés csak valami halovány zúgás-búgás volt.

Még egyszer mondom, remekül éreztem magam, bármikor újra elmennék. De akkor talán tréningeznék előtte néhány napig, hogy jól tudjak együtt énekelni Agnethával, Fridával, Bennyvel és Björnnel. Annyi ember között úgysem hallatszana, hogy mennyire borzalmas hangom van.

Felvételi 2.0

Aki olvasta ezt a bejegyzést, tudja, hogy Ádám 8 osztályos gimnáziumba készül. Tegnap volt a szóbeli megmérettetés.

Aki még nem csinálta volna végig, annak mondom, hogy a tisztítókúrának tökéletesen kiváló módja gyermekünk felvételijére való várakozás. Már, ha hajlamos az ember a stressz kiváltotta hasmenésre. Jelentem, én hajlamos vagyok. A többiről nem nyilatkozom.

Ádám úgy döntött, hogy mindkét szülőjének jelenlétét kívánatosnak tartja a szóbeli elbeszélgetés közben. Ezért össznépileg felvonultunk, és helyet foglaltunk a izgulók számára odakészített padon. Nagyjából 30 perccel a behívás tervezett időpontja előtt érkeztünk -ezt kérték tőlünk, hátha gyorsabban haladnak, mint tervezték. A várakozók közölték, hogy körülbelül fél órás csúszásban vannak. Éljen. Noéminek azt mondtam, hogy nagyjából egy óra hosszáig kell Simire vigyáznia. Akkor már sejtettem, hogy nem így lesz.

Vártunk, vártunk, közben ki-be mentek a gyerekek, majd kijött az egyik tanárnő, és közölte, hogy ők most tartanának egy negyedórás ebédszünetet, mert már nem bírják tovább. Így ahelyett, hogy hamarabb került volna sorra Ádám, az eredeti időponthoz képest 50 perces késéssel jutott be. Egyedül. Mert, miután senkivel nem ment be szülő, ő is úgy döntött, hogy egyedül birkózik meg a feladattal. 

Várakozás közben szóba elegyedtem a mellettem ülő anyukával, majd, miután ők elmentek, jött Noémi barátnőjének a családja: ők is a kisebb csemetét kísérték el. Velük is váltottam pár szót, aztán jött is ki Ádám, meglehetősen jó kedvvel ugrándozott kifelé. Szerinte tök könnyű volt, jó lett a matek példa (bár volt benne számolási hiba, a végeredmény stimmelt), az olvasás is jól ment, beszélgetni meg tudott. Azért kíváncsi vagyok, hány pontot szedett össze a végére.

Az ideiglenes felvételi listát jövő héten szerdán teszik közkinccsé. Addig még izgulunk...

Anyja lánya

Noémi második lett az iskolai nyelvtan-helyesírás versenyen. Pedig csak azért ment el, mert nem akart valami "osztálytáncolásban" részt venni. De az kötelező volt, ezért csak úgy tudott meglógni róla, ha megfelelő alibit szerez. A nyelvtan verseny annak tűnt, senki nem akadékoskodott miatta. Megírta, és csak az a lány (?) előzte meg (2,5 ponttal), aki már fél éve tanárral készül a versenyre. 

Mondjuk, nyereménye mindössze egy nyelvtan ötös, és egy szívélyes invitáció a pénteki nyelvtan szakkörre (a név nem biztos) a hetedik órában. Nincs a lehetőségtől túlzottan elragadtatva...

Hullámok a fejem felett

Kész vagyok.

Simi beteg, igaz, csak náthás, de az nagyon. Gyakorlatilag hektoliter számra ömlik belőle a takony, nem tudom honnan, de ha két percig nem nézek rá, már jóízűen nyalogatja a szájába csorgó nedűt. Mondjuk, nem nagyon tudok két percig nem rá nézni, mert gyakorlatilag rám van gyógyulva. Tegnap még csak-csak le tudtam tenni, de ma egyáltalán nem, gondolom, mert csak függőlegesben kap levegőt. Emiatt az alvás is katasztrófa, nem, mintha eddig olyan jól aludt volna (édesapa három napja a nappaliban tér nyugovóra esténként). Ma éjszaka fél 3-ig még egy szemhunyást sem aludtam, utána nagy nehezen sikerült elaludnia, és fél 7-ig én is tudtam aludni, igaz, ébredtünk vagy 5-ször a 4 óra alatt.

És nem is eszik. Az elmúlt három nap összes étkezése alatt sikerült nagyjából egy "Simi adagnyi" kaját beletuszkolnom, de azt is úgy, hogy közben össze-vissza köpdösött. Ma adtam neki kölesgolyót, mert azt nagyon szereti ropogtatni. Szépen fogyott, el is tűnt vagy 15 darab. Hogy hová, az csak akkor derült ki, mikor kivettem az etetőszékből: a gyereken deréktól lefelé fürtökben lógtak a megcsócsált golyóbisok. Volt a fenekén, a combján, de még a nadrágja szárában is rejtett tartalék.

Nekem holnap iskola, reggeltől estig. Nem szívesen hagyom itthon a gyereket, mert szinte egész nap szopik, hogy holnap mit fog enni, az rejtély. Nekem menni muszáj, mert előadom magam. Persze, nem önszántamból, hanem, mert megesett a szívem egy panaszkodó csoporttársamon, és elcseréltem az április közepére szóló időpontomat holnapra. Ha tudom, hogy mi vár rám, akkor nem vetemedtem volna ilyesmire, de az az áldott jó szívem, ugye... Kiselőadás, powerpoint prezentáció kész, ami szintén nem kevés időt vont el az amúgy is szűkre szabott alvásidőmből. Hogy zombifunkcióban milyen kiselőadást fogok tartani, arról fogalmam sincs, de két jegyet is fogok rá kapni. Legyen kreatív, ötletes, interaktív és másfél órás. Csak ennyit várnak tőlem. Úgy érzem, testben pont alkalmas vagyok egy ilyen kaliberű megnyilvánulásra.

Sajnos, az állandó fáradtság miatt kissé ingerült vagyok, ráadásul a kávé is elfogyott. Mikor a nyomtató bekapta a belehelyezett 15 darab papírlapot, olyan ideges lettem, hogy legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Vagy valaki másét. A nyomtatóból nem sikerült kivadásznom a lapokat, próbáltam hívni a szakértőt, de nem tudtam elérni. Pedig jó lenne, mert hiányzik 3 példány a kinyomtatni valókból.

Ja, és hogy tényleg könnyű legyen nekem, vasárnap reggel 9-re vendégeink jönnek. Addig ki kellene ma takarítanom, mert holnap ugyebár nem leszek itthon. Vasalni is kellene, meg valamikor előkészülnöm a vasárnapi kajával. Mondjuk, szombat éjszaka. Aludni amúgy se nagyon szoktam, így majd a konyhából rohangálok fel Simihez, neki úgyis teljesen mindegy.

Amennyiben sikerül a mai nap folyamán emberi körülményeket varázsolnom a házba, holnap kiselőadni és nem elhullani a fáradtságtól világ csúfjára az iskolában, vasárnap valami ehetőt rakni a vendégek -és persze a család- elé, akkor jövő héten elmegyek pár nap szabira. Mert megérdemlem.