Elképesztően sokat jövök-megyek mostanság. Mármint ahhoz képest, amennyit egyébként szoktam, mert én amolyan otthonülő típus vagyok. Nem is igazán hiányzik a "menőkézés", csak néha. De akkor nagyon. Amikor mondjuk már torkig vagyok az éjjeli felkelésekkel, azzal, hogy a falun kívülre nem is teszem a lábam hónapokig, meg azzal is, hogy már azt sem tudom, hogyan jutok el a fodrászhoz, olyan régen voltam arra. Na, mikor ez van, akkor hisztizek egy sort megrázom magam, és közlöm, hogy "Ennyi nekem is jár.". Mármint, hogy tapasztalati úton szerezzek bizonyosságot arról, hogy kicsiny városunkon kívül sem szűnt meg az élet. A híradóban sokszor annyira elferdítik a valóságot, hogy nem tudom, higgyek-e még nekik egyáltalán. Jobb, ha magam járok utána.
Nagyjából egy hónapja volt egy rohamom tettem említést férjemnek arról, hogy igényelnék némi kimozdulást itthonról. Megértette, majd közölte, hogy mehetek fodrászhoz (erről majd később írok), sőt, saját elhatározásból színházjegyet vásárolt, mellyel meglepni szándékozott, de lelőttem a poént a hisztimmel kimenő iránti igényemmel. A színházon és a fodrászon már túl vagyok, csütörtökön viszont eljött az ideje, hogy a karácsonyra kapott ABBA -THE SHOW című előadásra szóló jegyünket érvényesítsük.
Este 8-kor vette kezdetét a budapesti UFO gyomrában a show. Meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Csak nekem kicsit "sótlan" volt, ugyanis semmiféle látványosság -ami nekem a show lenne- nem volt benne. Bár, túl sok show-t még nem láttam, nem is tudom mihez hasonlítani. Nyilván eredetileg sem terveztek medencés bulit vagy mondjuk elefántokat a színpadra.
A "só" abból állt, hogy a zenészek (egy komplett szimfonikus zenekar) aerobikozott egy emelvényen a háttérben. Néha olyan érzés fogott el, hogy pillanatokon belül felharsan Esztergályos Cecília irgalmat nem ismerő hangja, és felszólítja a nagyérdeműt az össznépi testmozgásra. Ez persze nem történt meg, minden bizonnyal azért, mert a jó svédeknek halvány segédfogalmuk sincs arról, ki a magyar aerobik koronázatlan királynője. A zenekar tagjai egyszer dölöngéltek, másszor csavarodtak törzsből indítva jobb-bal irányba, miközben fáradhatatlanul (és kiválóan) zenéltek. Mikor nem zenéltek, akkor sem ültek ölbe tett kézzel, hanem a vonósok egyik kezükben a hangszert, másikban a vonót fogva mutogattak az ég felé, majd vissza. Kivéve persze a csellistákat, ők csak a vonót fogták, és a fúvósok is hanyagul a nyakukba ejtett hangszerekkel, üres kézzel tornáztak. Ja, és olykor-olykor tapsoltak is. Nyilván akkor, mikor már nagyon kifáradtak a mocorgásban.
További show-elem volt a Money, money, money című szám alatt a közönség közé durrantott arany konfetti-féleség. Az ágyúdörrenéskor heveny szívmegállásban volt részem, annyira megijedtem, és ezzel egészen biztosan nem voltam egyedül. Csodálkoztam is, hogy a jelenlévő rengeteg nyugdíjas közül senki nem kapott infarktust, és a sok gyerek közül sem kezdett egyik sem ordításba az ijedtség miatt.
A többszöri átöltözés is a só-érzést hivatott erősíteni. A ruhák rendben voltak, az "eredeti" jelmezeket viselték az Abba-tagok. Mondjuk, a gitáros srác választhatott volna másik összeállítást is a halványlila latex kezeslábas helyett, mert az az én ízlésemnek nagyon extrém volt. Mondhatni gusztustalan...
A hangzás kiváló volt, tényleg jól nyomták. Bár, ezzel nem mindenki értett egyet. A mögöttünk ülő három nyugdíjas néni teljesen ki volt akadva. Történt ugyanis, hogy a két kivetítőn a kép néhány tizedmásodperccel el volt csúszva a valósághoz képest, ezért a vásznon nem úgy tátogtak a fiúk-lányok, mint ahogy azt a szöveg megkívánta. Ezen borultak ki az idős hölgyek. Mármint nem azon, hogy ennyire béna a technikus, hogy csak így tud közvetíteni, hanem azon, hogy ennyi pénzért (tényleg nem volt olcsó a jegy, főleg egy nyugdíjasnak) képesek playbackre énekelni. De annyira bénán, hogy még a szöveget sem tudják rendesen, na ez aztán már abszolút felháborító! Érdekes, az nem tűnt fel nekik, hogy a mozgás sincs szinkronban azzal, ami a színpadon zajlik.
Az énekesek többször is próbálták dalolásra biztatni a közönséget, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. A probléma oka a publikum angol nyelvtudásában (vagyis nem tudásában) keresendő. Mert azok, akik igazi Abba rajongók voltak 2-3 évtizeddel ezelőtt, nem beszélnek angolul, a szövegeket is csak "bikicsunájul" tudják. Akik meg -nagyjából a mi korosztályunk és a tőlünk fiatalabbak- tudnának angolul énekelni, azok a szöveget nem tudják annyira, hogy énekelhessék. No, ezért a nagy, közös éneklés csak valami halovány zúgás-búgás volt.
Még egyszer mondom, remekül éreztem magam, bármikor újra elmennék. De akkor talán tréningeznék előtte néhány napig, hogy jól tudjak együtt énekelni Agnethával, Fridával, Bennyvel és Björnnel. Annyi ember között úgysem hallatszana, hogy mennyire borzalmas hangom van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése