Ez a bejegyzés már hónapok óta itt vár, hogy végre befejezzem. A napokban múlt héten, vagy talán két hete írtam egy kommentet valahová, ekkor jutott eszembe, hogy -némi módosítással- akár közre is adhatnám. Mindenki okulásául szolgáljon.
Első gyermekünk sok-sok évvel ezelőtt, megboldogult húszas éveimben született. Úgy éreztem, a gyerekneveléshez valamit konyítok -honnan gondoltam?-, így kizárólag a terhességgel kapcsolatos könyveket, cikkeket olvastam el, a többi nem igazán érdekelt. Voltak ugyan komplett könyveim a terhesség tervezésétől a gyerek kisiskolás koráig tartó időintervallum helyes kihasználásáról, de csak az állapotomnak megfelelő aktuális oldalakat olvastam el. Aztán egyszer kezembe akadt Dr. Pikler Emmi: Mit tud már a baba? című könyve (1975-ös kiadás!), ez még anyukámé volt, én ebből voltam tudományosan felnevelve. És mivel ennyire jól sikerültem, gondoltam, ha születendő gyermekem legalább ennyire klassz lesz, mint én, már megéri elolvasni a könyvet. Így aztán elolvastam az elejét, mely azt taglalta, hogy a gyerek akkor egyen, mikor az édesanyja jónak látja: nagyjából három, éltesebb korában mintegy négy óra szünetet tartva az etetések között. Hamarabb ugyanis nem éhezik meg a csecsemő, maximum megszomjazik, így vízzel, teával kínálhatjuk az éhségtől bömbölő dedet. Olvastam, hallottam az igény szerinti szoptatásról, de hittem is meg nem is. Környezetemben többen voltak az órára etetés iskolájának hívei, így gondoltam, megpróbálom. Az első itthon töltött éjszakán egyből megtapasztaltam, hogy baromság az egész. Mert megszoptattam a gyereket, álomba szenderült, majd egy óra múlva éktelen ordításba kezdett. Éhes nem lehet, ezt biztosan tudtam, így aztán járkáltam vele. Alig vártam, hogy leteljen a két óra, ami a következő etetésig volt hátra. Akkor megetettem, és úgy aludt utána, mint akit agyonvertek. Na, ekkor jöttem rá (hál' Istennek elég hamar), hogy órára etetni gyerekkínzás. Legalábbis addig, amíg a gyerek hozzá nem szokik.
Aztán ott volt az altatás kérdése. A régi könyv írója szerint a csecsemők simán el tudnak aludni maguktól, szülői segítségadás nélkül. Igaz, a legtöbb baba sír egy kicsit elalvás előtt -a fáradtságtól-, de aztán szépen elalszanak. Noémi pont így tett: pár napig nyafogott, mielőtt elaludt, de aztán álomba merült. Soha nem kellett altatni. Az éjszakát viszont 2 éves koráig nem aludta végig. Anyukám nézett is nagyokat, hogy bezzeg mi aztán aludtunk, soha nem keltünk fel éjjel.
Noémi után pont két évvel született Ádám. Születése előtt rengeteg új információra tettem szert a "csecsemőnevelés" területén. Az igény szerinti szoptatás létjogosultságát a saját káromon tanultam meg ugyebár, de az altatás terén is vadiúj infókhoz jutottam. Ezért aztán hihetetlen lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Noémit hagytam magától elaludni, mert ez bizonyosan hatalmas töréseket okozott zsenge lelkében. Ugyanis a csecsemők nem tudnak maguktól elaludni, csak anyukájuk kebelén vagy ölében, legalábbis a sok ezer éves tapasztalat ezt mutatja. Így aztán Ádikám a büdös életben nem aludt el magától, kizárólag szoptatás vagy babakocsi tologatás közben. Nyilván a babakocsi toligászása is védi a gyermeklelket a töréstől. Jó, ezt nem tudhattam bizonyosan, de bíztam benne.
A második gyerekem tehát már nem aludt el egyedül, és az éjszakát 3 éves koráig (amíg el nem választottam, mert már tököm kivolt elfáradtam az éjjeli 2-3 ébredés miatt).
Mondanom sem kell, hogy anyukám (sőt, a férjem anyukája is) teljesen el volt képedve, hogy ez a gyerek sem alszik éjszaka. De hogy el sem alszik egyedül? Hát, ez már mindennek a teteje! Hiszen a hetvenes évek közepén (nyilván a csillagok kedvező együttállásának folyománya képpen) csupa olyan csecsemő született, akik már a kiságy látványára is ájult álomba merültek, és 8-10 órát is képesek voltak egyhuzamban aludni, nem ébresztette fel őket korgó babapocakjuk éjszakánként 1-2 (urambocsá' 2-3) alkalommal. A férjem és én is - és testvéreink is minden bizonnyal- ebbe a csoportba tartoztunk.
A második és harmadik utód születése között eltelt tíz év alatt folyamatosan képeztem magam csecsemő-ügyben. Olyan új kifejezéseket tanultam meg, mint például "kötődő nevelés", "pozitív fegyelem" és társai. Na, mondanom sem kell, hogy újabb lelkiismeret-furdalás rohamok gyötörtek. Mert Ádámot szoptattam ugyan, ahogy akarta, és nem száműztem ébren a kiságyba, de például nem aludtam vele egy ágyban, nem hordoztam magamra kötözve, nem ringattam napi több órát. Hiába igyekeztem, mégis tutira tört a lelke, affenébe. Na, majd harmadszorra minden hibámat kijavítom!
És akkor megszületett Simi. Akinek nem volt elég a szoptatás, hanem utána még 1-2 órát ringatnom kellett (az első másfél évben legalábbis, a negatív rekordunk 2,5 óra volt), mire hajlandó volt elaludni. De nem bántam (néha azért kiborultam), mert mindent a gyerek lelkének egészséges fejlődése érdekében! Szerencsére ez mostanra javult valamelyest, már 20-30 perc szopi után/alatt elalszik. És éjszakánként nem 2-3 hanem, 6-8-10 alkalommal ugraszt ki az ágyból. Mentségemül legyen mondva, hogy én megpróbáltam az együttalvást -mikor a férjem leköltözött a nappaliba, mert nem bírta az éjszakai műszakot. De nem jött be, mert 1.) még annyit se aludtam két ébredés között, mint addig, mivel folyamatosan attól rettegtem, hogy ráfekszem, leesik, belefullad a takarómba stb., 2.) Simi se értékelte, ugyanis folyamatosan tekergett-mászott-forgolódott, így két-három teljesen ébren töltött éjszaka után -természetesen lelkiismeret-furdalás közepette, hogy akkor mi lesz a lelkével, törik-e vajon- visszatelepítettem az ágyába. Azóta is így alszunk. Jó, én csak próbálok, mindenesetre mindenki a saját ágyában van. Még akkor is, ha egyes iskolák szerint a külön ágyban alvás csak civilizációs csökevény, nem tesz jót a babának és az anyának sem. A külön szobában alvás pedig egyenesen az ördögtől való, hiszen Afrikában és más természeti népeknél együtt alszik a család, és lám-lám milyen jó is nekik. Hát, aludjanak. Pillanatnyilag enyém egy 180x200-as franciaágy, mert a férjem az éjszakák többségét a nappaliban tölti a kanapén. Mondjuk, nem használom ki az ágy teljes szélességét, csak az én térfelemet, de azt se egészen. Mert kifelé fordulva alszom az ágy szélén, hogy ugrani tudjak, amint Simi felvisít -a gyerek lelke védelmének érdekében, természetesen.
Így vagyok én, a háromgyerekes anyuka, aki az idő múlásával egyre önfeláldozóbb bénább a gyerekeinek altatása terén. Ne kérjen senki tőlem tanácsot, nem lesz jó vége, higgyétek el!
