Alkoholba kellene fojtanom

a mérgemet. Vagy magamat. Akkor végre megszabadulnék az állandóan rám nehezedő nyomástól. Komolyan mondom, bedilizek. Van itt ugye ez a munka, amit egy hónapja vettem fel újra: heti két alkalommal járok óvodába. Olyan, de olyan klasszul elterveztem, hogy mindenkinek jó legyen: anyukámnak és a férjemnek havi egy nap szabi (nemes cél érdekében pihenhetnek), sőt, a férjem még itthonról is dolgozna egyszer, szépen, kényelmesen. A többi (havi 5) alkalomra eredetileg bébiszittert kívántam fogadni, de miután férjem anyukája meggyőzött, hogy nincs arra semmi szükség, hiszen mire való a nyugdíjas nagymama, ha nem gyerekfelügyeletre, le is tettem róla. A férjem mondta ugyan, hogy csak kellene keresni valakit vészhelyzet esetére, én bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség.

Most komolyan, ki gondolta volna, hogy február óta gyakorlatilag csak vészhelyzet lesz??? Először Simi lett beteg, így a második munkanapom egyből ugrott. A kórházi ajándékot, a hányós-fosóst nagylelkűen továbbadta anyósoméknak, így 2 napot megint meg kellett oldanunk. Na de majd ezután! Két teljes alkalommal tudtam nyugodt szívvel dolgozni menni (bár másodjára anyósom már elég náthás volt), aztán tegnap újra a B tervhez kellett nyúlni, mert a mama nem lett jobban. Annyira nem, hogy most hívott, hogy kötőhártya-gyulladást kapott, így a csütörtök is gáz, nem tud jönni.

Esküszöm, kezdem úgy érezni magam, mint Bagaméri a Keménykalap és Krumpliorr-ban, hogy "Kérem szépen, én meg vagyok átkozva!". Mindennek tetejébe még az egyik kolléganőmnek autóbalesete is volt szombaton, így ő bizonytalan ideig nem fog dolgozni. De a héten egész biztosan otthon marad. És mikor máskor lenne ez, ha nem akkor, mikor egyetlen gyerek se hiányzik a csoportból. 

Rettenetesen ideges vagyok, hogy mi lesz. Mi értelme van így az egésznek? Miért nem hallgattam a férjemre, és szereztem egy dadát a gyerek mellé? Egyáltalán hogy is gondolhattam, hogy minden rendben lesz, hiszen általában nem úgy szokott lenni. Oké, sejtettem, hogy lesznek gubancok, de bakker, rögtön az első héten, és azóta is folyamatosan? Kit zavarok én a munkámmal, hogy ennyire el akar távolítani az ovi közeléből?

Ezért lenne most talán jó ötlet inni egy kupica pálinkát, feledtetve ezzel azt, hogy mennyire magam alatt vagyok. Vajon hogyan hatna rám az alkohol? Tényleg jótékony homály borulna az elmémre, netán hánynék egy nagyot, avagy őrjöngeni -esetleg vihogni- kezdenék?

Valami poénosat kellene most írnom, hogy a blog hangulatát ne romboljam. Mit is írhatnék? Tele van a hócipőm az egésszel, de fogjuk fel a helyzetet egy igen intenzív lelki gyakorlatként, melyből megerősödve, buzgó imádkozóként, kreatív problémamegoldóként és egy magasabb szintre lépett családi koordinátorként fogok kijönni.