Kívánok mindenkinek

 

Nem tudom, ez vajon korrekt eljárás volt?

Most azért picurkát sajnálom, hogy nem vagyok egy nagyhírű blogger, akinek sokan olvassák a bejegyzéseit, mert legszívesebben a világba kiabálnám, hogy micsoda inkorrekt eljárásban volt részünk karácsonyi parti gyanánt.

Pénteken volt a "céges bulink". Mindig a szünet előtti utolsó napon van, most sem volt ez másképp. Pedagóguséknál ez úgy működik, hogy 1.) kitaláljuk hová akarunk menni (kaja legyen, az a legfontosabb), 2.) ha már kitaláltuk, jól megnézzük, hogy ne legyen túl drága, mert saját zsebből fizetjük, 3.) ha megvan, akkor osztunk-szorzunk, és jó időben lefoglaljuk a terepet a magunk számára. Tényleg figyelünk, hogy mi mennyibe kerül, hiszen senkinek a pénztárcáját nem akarjuk megterhelni, de azért nem egy Mekiben szoktuk elkölteni a karácsonyi estebédet.

Az idén pont ugyanígy csináltuk. Nagyjából egy hónappal a tervezett összejövetel előtt egyeztetett a kolléganőm a vendéglátóipari egységgel: szeretnénk 2 pályán 2 órát bowlingozni, majd az étteremben vacsorázni (hogy miből mennyit, azt is tisztázták). Természetesen, ahogy óhajtjuk, bár az étteremben nem leszünk egyedül (ezt nem is kívántuk), mert egy asztalt már foglaltak arra az időpontra. Sebaj. 

Elérkezett a várva várt nap. Izgalommal készültünk a bowlingozásra, néhányan még külön cipőt is vittünk, hogy sikeresebb legyen a pontgyűjtés. Hát nekem mondjuk nem számított semmit. Annyira antitálentumvagyok bowlingban (is), hogy abszolút negatív rekordot döntöttem. Az első gurításommal egyből taroltam, utána viszont 14(!) alkalommal sikerült nulla darab bábut fellöknöm. Hihetetlen voltam, komolyan :-D!

De ez már az után történt, hogy kiderült: borzasztóan sajnálják, de ránkszerveztek egy másik összejövetelt, 40 főnek kellett megteríteni, így nekünk már nem jut hely az étteremben. Mi a fene, kérem, mi a fene? De ha nekünk nem probléma (de az, hiszen nem ezt beszéltük meg), kihozzák a bowlingpályára (!!!) a vacsoránkat. Hoznak még 2 asztalt, ott el fogunk férni. Viszont ebben az esetben még 18 óra előtt el kellene hagyni a pályát (vagyis a vacsora színhelyét), mert akkorra már foglalása van egy másik társaságnak. Először csak néztünk nagyot, végül rábólintottunk. De mit tudtunk volna tenni, most komolyan? A kolléganőm volt annyira leleményes, hogy azt mondta, oké, de akkor egy órán keresztül (értsd: tulajdonképp vacsora közben, hiszen 14. 30-tól 16. 30-ig foglaltuk a pályákat, utána akartunk vacsorázni, a kaját 16. 30-ra kértük) használhatjuk a pályákat bónuszban. Kicsit szájhúzogatva ugyan, de beleegyeztek. 

Ezek után 2 óra játék elteltével hoztak még két asztalt (olyan kicsi, közepén egy lábon álló "sörasztalra" vagy mire kell gondolni), összetoltuk a négyet (az egyik kicsit magasabb volt, mint a többi), és kihozták a vacsorát. Megterítés nem volt (bezzeg az étteremben csodás terítékek várták a helyünket bitorlókat), de basszus, még az asztalokat se törölték le, szalvétát sem kaptunk(!), viszont jól összehúztuk magunkat és 12-en valahogy csak elfértünk... Sok helyünk mondjuk nem volt, de gyönyörűen, arisztokrata módon ettünk, szorosan magunkhoz szorított könyökkel, bár az említett hiányosságok miatt szalvétát nem állt módunkban az ölünkbe teríteni. 

A vacsora után volt még egy kis időnk, hogy gurítsunk párat, de pontban fél 6-kor kijött az egyik felszolgáló lány, hogy most már az ajándék óra is letelt (milyen ajándék???, szerintem ez nem ajándék volt, hanem fájdalomdíj, de mindegy), és nekik még össze kell pakolni utánunk, úgyhogy ha esetleg... Magyarán mondva ki lettünk rúgva.

Pedig még meg akartuk enni a tortánkat is, amit vittünk (le volt beszélve), de erre már nem kaptunk lehetőséget. Így aztán testületileg visszavonultunk az oviba "after partyra". Megettük a sütit, utána elmosogattunk (én mondjuk személyesen nem), beszélgettünk és hazamentünk. 

És elhatároztuk, hogy soha, de soha nem fogunk oda visszamenni. Legalább nem bőgök le újra, mint kétbalkezes bowlingjátékos. 

Ez így rendben volt a részükről amúgy? Hogy simán ránktoltak 40 embert, minket pedig szembesítettek a ténnyel, hogy nincs helyünk? Még tisztán él az emlékeimben a két héttel ezelőtti szombat esti "anyatalálka", ahol bementünk egy helyre, csak úgy, simán az utcáról, mindenféle foglalás nélkül, de nem volt szabad asztal. Kimentünk, de nem jutottunk semeddig, mert utánunk szaladt az egyik pincér srác, hogy sehová ne menjünk, azonnal kerítenek nekünk helyet. És így is lett. Na, ez az igazi vendéglátás. És elhatároztuk, hogy oda biztosan visszamegyünk még.

Fodrász után

Nem ecsetelném hosszasan a tapasztalataimat, csak pár vázlatpontban összefoglalnám. Íme.

Mellette:

• gyors (az ajtón belépéstől a kilépésig mindösszesen és pontosan 1,5 óra telte el, pedig festés és vágás volt)
• olcsó (4.700 Ft volt az ára -borravaló nélkül- ugyanez az előző helyen 8.500-ba került. Ez azért igen jelentős különbség, pedig egyesek szerint már a 8.500 sem annyira drága.)
• jó lett a frizurám

Ellene:

• kicsit megszaladt az olló, pedig már úgy örültem, hogy megnőtt a hajam

• elmondtam, hogy mit szeretnék, de a fodrász nem vállalta, mert akkor (ti. ha az eredeti hajszínemtől nagyon eltérő színt választok) túl hamar látszik a lenövés. Na és, akkor megyek majd újra, nem?! Ezért aztán...
• ...sötétbarna  maradt a hajam. Egy picit talán világosabb, mint volt, de nem olyan, mint amit elképzeltem. Ezért is történhetett az,

...ami most is ugyanúgy történt mint általában:

• a férjem nem vette észre, hogy fodrásznál voltam. Vagy de, csak elfelejtett szólni, hogy "Nahát, de jó a hajad!" vagy "Nahát, de pocsék a hajad!" vagy "Nahát, valami más rajtad. Nem is tudom, új a ruhád?"

Konklúzió:
egyelőre nem tudom, megtartom-e, úgy érzem, tennem kell még egy próbát.

Izgalmas újításra készülök

Holnap új fodrászhoz megyek. Merész döntés, belátom, ha még emlékszik valaki erre vagy netán erre a másik vagy mondjuk eme harmadik fodrászos kalandomra, akkor meg végképp eszement ötletnek tűnik, de akkor is belevágok, és kész.

A kiszemelt hajszobrász egy Maja nevű fiatal hölgy, aki újabban a fiúkat is nyírja. Rettegek előre, de tényleg, mert mi lesz, ha ő se tud rendesen hajat festeni? A vágás miatt kevésbé aggódom, legfeljebb copfot fogok hordani jó sokáig (feltéve, ha nem szalad meg az olló a kezében, és nem vágja tökrövidre), de a festés... Jaj, Istenem! Merjem-e egyáltalán befestetni? Mert ötletem azért volna színileg (kicsit világosabb mint a mostani, lehet barna, de akár picit vörös is), csak mi lesz a végeredmény? Ha megint narancsszínű lesz, akkor sikítófrászt kapok, úgyhogy lehet, hogy csak melíroztatni kellene első körben, hogy meglássam, mennyire bánik jól a színekkel, mert ha elrontja, az nem annyira feltűnő? Vagy maradjak ennél a falusi kicsit vöröses sötétbarnánál, amit magamnak szoktam festeni tulajdonképpen bármilyen színű és márkájú festékkel? 

Hát nem tudom. Azért váltok, mert Rozi ugyan kiválóan vág hajat, és pont olyanra árnyalatúra festi a hajamat, amilyenre kérem, de a festékét nem szereti a vaddisznósörte a fejemen. Kábé egy hónapig - hat hétig folyik minden festés után a hajamról a festék. Utána meg már akkora a lenövés, hogy mindenképpen be kell festenem, ráadásul a vége addigra már szőkére kopik és hülyén néz ki. Sajnálom, hogy csak egyféle festékkel dolgozik, mert ha volna egy másik márka, azt is kipróbálnánk, hátha az jobb. Most viszont szívdobogva várom a holnapi délutánt, hogy mit varázsol a hajamból Maja.

Írjak-e listát az angyalkának?

Avagy a férjem tudni szeretné, mi a szívem vágya karácsonyi meglepetés gyanánt

Pont annyira nehéz ez a dolog, mint amikor a szülinapom volt, csak akkor legalább megadott három opciót, amiből választanom kellett (végül a biciklit választottam, meg is kaptam. Igaz, eddig egy centit sem mentem vele, de legalább van egy jó bringám.). Most viszont teljesen magamra vagyok hagyva a vágyaimmal, és nem is tudom, mit kérjek. Vagyis hát dehogynem, olyan listát tudnék írni, hogy egy A/0-s papír se lenne elegendő hozzá, de olyan "igazánamirenagyonvágyom" nincs. 

A konyhai dolgokat jó volna most is kerülni. Nem mintha nem örülnék egy-egy új gépnek, de mivel a konyhába leginkább csak muszájból járok, úgy gondolom, amennyibe egy új akármilyen konyhai eszköz kerül, abból mást is lehetne venni, aminek egy hangyányit azért jobban örülök.

Vegyük például a komplett haszontalanságokat első körben.

1.) Ékszerek

Nagyon szeretem a szép ékszereket, de a munkám miatt fülbevalón kívül mást nemigen hordok. És az a furcsa az egészben, hogy én az olcsó ékszereket szeretem... Sose vonzottak az ilyen-olyan arany nyakláncok, karperecek, gyémántgyűrűk, brillköves fülbevalók. Persze az ember mindig megcsodálja ezeket a kirakatban, de hogy én olyat fel is vegyek, hát az olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Ellenben halálosan bele tudok szeretni egy-egy valódi bizsuba. Gáz ugye? Pl. a múlt héten a Takkóban láttam egy kis virágos karkötőt, sokáig nézegettem, de 1.750 Ft-ba került (ha jól emlékszem) és annyi pénzt nem akartam érte adni. Vagy a c&a-ban már vagy 4 éve nézem a kis ezüst (színű) fülbevalót, amin egy kis golyó van spirál alakban dróttal "bekerítve", az is van vagy 1.500 Ft, de még nem vitt rá a lélek, hogy ennyi pénzt kiadjak egy bizsuért :-D. De a vásárokon látott üvegékszerek például teljesen elvarázsolnak, meg a swarovski kristályos fülbevalók. 4 éve járunk ugyanoda nyaralni, minden évben elhatározom, hogy idén biztos veszek egyet, mert anélkül tényleg nem lehet élni, hát annyit vettem magamnak, amennyit bárki más nekem.

2.) Parfümök

Szagfetisizmusom következtében igen érzékenyen reagálok mindenféle illatra (a szagokra még inkább), így gondosan ügyelek arra, hogy sose bűzölögjek. Egyetlen ultrakedvenc parfümöm volt, de sajnos már nem gyártják, brühühü... Persze, mivel márkás, hát ez sem olcsó, de soha nem vettem magamnak, mindig kaptam. Illetve nem mindig, hanem olykor-olykor, és akkor sokáig örültem, hogy van, de már sose lesz. Ilyen az én formám. Úgyhogy valami mást kellene keresni. Végül is van egy hasonló illat az AVON-nál, mikor akciós, szoktam is rendelni (1.500-ért), de teljes áron még sose vettem. Zsugori vénasszony vagyok.

A kedvenc

Ez hasonló, de sokkal-sokkal olcsóbb

3.) Könyvek

Na jó, most szívom vissza, hogy ez haszontalan ajándék, de hát nem lehet benne se főzni, nem tudom magamra se húzni, szóval értitek. Olvasni nagyon szeretek, könyvtárba járok, úgyhogy ezzel meg is van oldva a problémám. 

4.) Kellékek a szabadidős tevékenységeimhez

Mondjuk ehhez első körben szabadidőre volna szükségem. De ha valahonnan mégis sikerülne szerezni időt, akkor olyankor én gyöngyöt fűznék, keresztszemeznék és varrnék. Esetleg horgolnék vagy kötnék. Inkább horgolnék, csak azt a tudást még gyarapítanom kellene, mert igen hiányos a tudásom, de olyan csodákat lehet csinálni, hogy csak na, és én szeretnék olyanokat létrehozni. 

5.) Közös időtöltés a férjemmel

Ez lehet bármi: mozijegy, wellness-hétvége (hahaha...), tök ingyenes saját készítésű "menjünk együtt valahová"-kupon, ilyesmi.

És akkor lássuk a hasznos dolgokat.

Előre bocsátom, hogy a számomra hasznos dolgok sokkal drágábbak, mint a hasznavehetetlen hülyeségek. Így aztán soha, de tényleg soha nem kértem még ilyesmit, mert valóban drágák (tudom, valakinek egy 50-60 ezer forintos ajándék még nem a drága kategória, de nekem az). Igazából most is félve írom le, mert ha mégis ezek közül választ az angyal, akkor nagyon rosszul fogom magam érezni, hogy túl drága ajándékot kaptam. Én egyszerűen nem szeretek drága ajándékot kapni, mert tudom, hogy sose tudom viszonozni. És ez engem frusztrál, és nem szeretem magam rosszul érezni.

1.) Műszaki dolgok, hogy a hobbijaimat űzhessem

Nem sok hobbim van, de a blogírás például pont ilyen. Igazából nekem egy saját szerkentyűre volna szükségem, amin akkor pötyögök, amikor akarok. Nem akkor, amikor végre minden gyereket sikerült elzavarnom innen, vagy ha szabadságon vagyok és senki nincs itthon, vagy ha sikerült még éjfél előtt felébrednem Simi elaltatása után, és van agyam írni. Vagy ez lenne az enyém és a gyerekeké meg egy új. Annak legalább ők is örülnének.

Régi vágyam egy varrógép. Ha lenne, megtanulnék varrni és csinosan öltözködnék. Hahaha...

2.) Sporteszközök

Kéretik nem hangosan röhögni! Mondjuk már mindegy, ugye? Csak akkor azt ne áruljátok el, ha más is hallotta a felnyerítéseteket, hogy min röhögtök. Kösz.

Szóval ha hiszi bárki, ha nem, és akarok sportolni! De a legutolsó (februári) fellángolásom óta szinte folyamatosan fáj a csípőm, és nem merek. Az egyetlen dolog, ami nem fáj (mert bizonyos helyzetekben még a fekvés is kínszenvedés) az a biciklizés. És tudom, hogy most kaptam egy szuper biciklit, de azt esténként nem lehet használni, meg hideg is van. De egy szobabicikli minden problémámat megoldaná. Szerintem. Meg még hozzá egy fa hulahoppkarika, és akkor a derekam is vékonyabb lenne egyből. Már mondjuk ugye akkor, ha használnám is. 

Volt ilyen gondolatom is, hogy valamilyen bérlet sporttevékenység űzésére. De itt a faluban szinte semmi nincs. És ha jól meggondoljuk, egy fél év alatt "eltáncolja" az ember egy sporteszköz árát, sőt, ha nem heti kétszer akar menni, akkor hamarabb is. (Most mondjuk elgondolkodtam, hogy a fenti sorokat törlöm, mert ha egy angyal ezt elolvassa, és tojik nekem egy szobabiciklit, akkor muszáj lesz használnom. Nem tudom, hogy valóban akarom-e...)

3.) Ruhaneműk

Ez jöhet minden mennyiségben. Igaz, hogy baromi kommersz ajándék, és a férjem szüleitől kapott pénzből is biztosan azt fogok venni. De egy szép pulcsi, nadrág, szoknya, cipő (abból úgy is kevés van...), ing vagy blúz (ez a mániám, csak edzőcipőhöz annyira nem illik) szerintem el fog férni a szekrényemben.

4.) Tanfolyamok, amik a munkámhoz kellenek (vagyis nem kellenek, de kiegészíthetik a tudásomat)

Ezek a legdrágább dolgok, nem is írom le, csak megemlítem, hogy létezik ilyen.

 

Nagyjából ennyi jutott eszembe. Amúgy lehet ezt így komolyan venni? Mert szinte tényleg mindennek örülök, aminek nem, azt meg leírtam. Sőt, szerintem van egy csomó olyan dolog is, ami eszembe sem jutott, mégis ha megkapnám, akkor tudnám meg, hogy nahát, leginkább tényleg pont arra a valamire vágytam. 

Hány pár cipő kell egy nőnek?

Az idén sajnos sok cipőm pusztult el végkimerülésben, úgyhogy vásárolnom kellett néhányat. 

Tudni kell rólam, hogy elméletben megszállott cipőfetisiszta vagyok, de a gyakorlatba még nem ültettem át ezt a fajta vágykielégítést. Mondhatni, hogy irtó kevés cipőm van, az is csupa praktikus darab. És nagyon ritkán veszek újat, azt is csak leárazáson vagy eleve olcsón, és addig használok minden egyes darabot, amíg a szó legszorosabb értelmében le nem szakad a lábamról.

Na, gyorsan összeszámoltam, hogy mennyi cipőm van, íme:

• 2 pár vászon tornacsuka (tavasszal vettem őket, a kettő volt 3.000 Ft), az egyik az első felvétel után, a másik kb. a harmadik után szakadt el szinte teljesen. Azt hiszem, ezeket nem járásra tervezték. De akkor mire?
• 1 pár edzőcipő (sose edzek benne, a férjem miatt vettem -nem, ő sem edz benne, csak szereti, ha van edzőcipőm, mert neki több is van)
• 1 pár széttaposott bőr tornacsuka
• 1 pár kínai szandál, 1x hordtam, nagyon rossz vásár volt, kényelmetlen mint a fene
• 1 pár tangapapucs (ezt hordtam nyáron szandál helyett)
• 1 pár 9 éves csizma
• 1 pár 9 éves bakancs
• 1 pár fekete alkalmi cipő. Nem "nagyon" alkalmi, de olyan, amit szép ruhával és hétköznapival is fel lehet venni. Olyan praktikusan alkalmi: fekete, bőr, magas a sarka, de nem nagyon vékony, és nem túl hegyes az orra sem. Lehet, hogy nem is alkalmi? Mindenesetre tavaly kellett egyet vennem, mert az akkor 13 évesnek kitört a sarka. Már nem bírta tovább szegény.
• 1 pár "új cipő" amit a szétment helyett vettem, hétköznapi viseletre

Hát, lehet, hogy nem is írom tovább, mert ez így 10 pár cipő. Nem is gondoltam, hogy ennyi van. Igaz, ebből több olyan is, amit egyesek soha nem vennének fel, annyira roncs állapotban vannak. 

Szóval, a tavasszal teljesen szétszakadt az a kicsit magas sarkú cipőm, amit szoknyához és farmerhez is fel tudtam venni, simán legyalogoltam benne a napi 2-3 km-t, szóval maga volt a praktikum. Pedig annak idején (kb. talán 5 éve) valami extra akcióban vettem a kínai boltban, két pár cipőt 3.000-ért, akik közül ez volt az egyik. De ez már meghalt, kellett valami új. Hiába jártam be Tolnát-Baranyát, nem találtam meg azt a cipőt, amit kerestem. Legnagyobb örömömre viszont megtaláltam itthon azt a cipőt, amivel együtt vettem az elhunytat: sosem használt állapotban, dobozban, vadiújan. Juhéé!!!

Fel is vettem, első alkalommal rögtön egy vasárnapi istentiszteletre, szoknyával, mert ahhoz is jó volt. Elmentem benne az autóig, az autótól az épületig, és éreztem, hogy valami nem jó. Megnéztem, és picit széttört a cipő talpa. És ez csak romlott tovább. Mire felértem az emeletre, konkrétan a fél cipő leszakadt a lábamról. Mire hazafelé jöttünk, szinte nem is volt a cipőnek talpa: egy része teljesen levált, a többi széttört és lemállott:

Nem is rossz láb nélkül.

2 óra használat után

A rémes cipőcápa. És ez rajta volt a lábamon!

Tovább keresgéltem, mivel a fenti darabot kénytelen voltam megörökítés után a kukába hajítani. De nem találtam meg a minden szempontból megfelelő cipőt, viszont berobbant a nyár, így nem is kerestem tovább, gondoltam, legyen akkor szandál. A 4 évvel ezelőtt vásárolt még jónak tűnt, de 2 hét után annak is szétment a talpa, úgyhogy veszett szandálkeresésbe kezdtem. Nem találtam, kínomban a kínaiban vettem, rossz választás volt. Nem volt drága, ezért gondoltam, veszek gyorsan egy papucsot, így a kettő ára kiteszi egy normális szandálét, aztán amint lesz megfelelő szandál, átnyergelek arra. 

Nem tudom, más is így van-e vele, de ha egy átmeneti megoldást vet be az ember (csak addig, amíg az igazi meg nem lesz...), abból biztos az lesz, hogy "jaj, nem is kell igazán az igazi, jó lesz ez is átmenetileg" . Ja, átmenetileg véglegesen. Legalábbis nálam. Az egész nyarat végigpapucsoztam.

Mindegy, eltelt a nyár, a szandiszezon kifújt, kellett a cipő. Annyira, de annyira akartam egy szép, magas sarkút, amiben azért lehet járni is, hogy csak na. Bementem egy boltba, és szembe jött velem A CIPŐ.

Nem pont ez, mert az barna volt, de ilyen

És akkor jött az is, hogy miért ne: textilből van, átázik. Magas a sarka (olyat akartam...), nem tudok benne sokat gyalogolni. Picit bélelt, izzadni fog benne a lábam, és hol van még a tél. 

Így aztán fájó szívvel lemondtam róla, és megvettem ezt: 

Na, nem pontosan ilyen, de mondjuk az ikertesója

Egész más, ugye? Bőr, lapos sarkú, lehet benne menni amennyit akarok. Igaz a legkevésbé sem elegáns, szoknyához egyáltalán nem tudom felvenni, de mindegy. Úgyhogy most ezt hordom, amíg le nem szakad a lábamról. Pechemre bőr, biztos kitart majd 4-5 évig...

Amúgy most csizmavásárláson is gondolkodom. A mostani pont 9 éves (vagyis ez lesz a 10. tél, amit a lábamon tölt majd). Kicsit roggyant a szára (de ha rajtam van nem látszik), picit kopott az orra (de ha kimázolom cipőkrémmel, nem látszik), kicsit divatjamúlt (én is az vagyok), és sarkaltatni kellene, mert így hordhatatlan. Viszont pont jó magasságú a sarka, jól ki van már taposva, így sehol se nyom. Lehet, hogy marad még 1-2 évig :-D.

És ha már cipő...Annyira, de annyira tetszenek az igazán nőies, csodaszép cipők. Valami ilyesmire gondolok:

Bár kétlem, hogy ebben egy lépést is menni tudnék. És hová is venném fel? És milyen ruhával?

Mindegy is, jó nekem a mostani kollekció.

Az anya, aki senkinek nem hiányzik

Annyira jó volt hétfőn, én vittem be Simit az oviba. Nem túl gyakran fordul ez elő, általában mikor én elmegyek itthonról, a család még alszik, de ez a nap más volt. Együtt indultunk, és együtt (persze már Simi nélkül) terveztük megérkezni Szigetszentmiklósra.

Kiszálltunk az autóból, a férjem nagyon rendes volt, segített Siminek kikecmeregni, úgyhogy egy "Mindjárt jövök!" felkiáltással, egy szál gyerekkel meg némi paplan- és vánkoshuzattal, lepedővel, váltóruhákkal, szép téli ablakmatricákkal felszerelkezve bevonultam az oviba. Alig pár perc múlva már jöttem is kifelé. Az udvaron láttam, hogy érkezett valami teherautó, hát, gondoltam, most hogy fogom a parkolóban az autót megtalálni, mert biztos odébb kellett állniuk, mivel pont a kapuban ugrottunk ki, tuti útban voltak. Elővettem a sasszememet, és boldog voltam, hogy eszembe jutott, nem piros, hanem ezüstszürke autót kell figyelnem. Azt mondjuk sejtettem, hogy nem fogom őket közvetlenül a kapu mellett megtalálni, de hogy sehol nem lesznek, na arra igazán nem számítottam. Miután háromszor mentem keresztül-kasul az egész parkolón, beleértve még a posta előtti részt is, kissé kétségbe estem, hol is lehetnek. Első gondolatom az volt, biztos hazaszaladtak valamiért. Miután még öt perc eltelt, újra kétszer átszeltem a parkolót kábé fénysebességgel, a fejemet tizedmásodpercenként ide-oda forgatva, nehogy véletlen ne vegyem őket észre, mit sem törődve a megrökönyödött tekintetekkel, hogy ez a tébolyult nőszemély vajon mit keres? Hát a családját. Egy kedves csoporttárs-anyuka látva zaklatott ábrázatomat, megkérdezte, hogy csak nincs valami baj? Á, dehogy, csak biztosan otthon hagyott valaki valamit, és biztosan mindjárt jönnek is vissza. 

Azért ekkor már nem voltam nagyon vidám. Alapvetően hisztériára hajlamos természetem miatt valóban közel álltam egy hisztériás rohamhoz. Mert nem lett volna semmi baj, hát nagylány vagyok, megoldom a váratlan helyzeteket, volt már bennük részem párszor. De ott álltam egy szál magamban, minden cuccom (értsd: összes pénz, telefon, iratok) az autóban, mindössze egy lakáskulcs és egy karóra volt nálam. Arra azért már rájöttem, hogy simán otthagytak az oviban. Senkinek nem tűnt fel, hogy az ülésemen van három nagy cekker, viszont én nem vagyok ott. Mivel senkit nem bíztam meg azzal, hogy a szatyraimat bárhová is elszállítsa (nélkülem), gondoltam, nem is viszi senki sehová. Pedig de. Azért bíztam benne, hogy valamikor csak feltűnik neki a tengernyi holmi az anyósülésen. Mondjuk legkésőbb akkor, mikor a kollégája, akivel együtt járnak dolgozni, fennhangon megkérdezi, hogy mit keres ez a rengeteg cucc az ülésen? És akkor majd rájön, hogy szegény asszony, vajh mi lehet vele?

Már épp azon voltam, hogy a) gyalog nekivágok a gyerekem ovija - én ovim közötti 7,5 kilométeres távolságnak, b) hazasétálok (az mégsem 7,5 km, csak 1,5, ez ugye jelentős különbség) és az egyetlen nálam lévő vagyontárgyammal, ti. a lakáskulcsommal bejutok a házba, némi pénzt veszek magamhoz és elmegyek dolgozni, mikor a sarkon befordult az autó. Benne a férjemmel és az összes cuccommal. 

Én voltam a hibás, hogy nem vittem magammal telefont. Hát de vittem, csak a táskámban volt. Miért nem a kabátzsebemben? Mert kiesik belőle, sose teszem oda, és ha ott lett volna, akkor nem maradok az oviban? De, de akkor is. És nem tűnt fel egyáltalán, hogy nem szálltam vissza az autóba? Nem. Basszus, hát hogyhogy nem??? Mert mikor a férjem gyerek nélkül beül a kocsiba, az azt jelenti, hogy mehet. 

És ment is. Beült, és annak ellenére, hogy megbeszéltük: együtt megyünk, és cirka 3 másodperccel azelőtt mondtam, hogy "mindjárt jövök", lazán elindult. Ezt teszi a rutin, kérem szépen. Senkinek nem tűnt fel, hogy nem vagyok ott, vagyis de, csak már a célállomáson. És hiába hívott a mobiltelefonon (ami mobil, ergo mindig ott kell lennie, ahol én vagyok, ezt most már örökre az eszembe véstem), az nem volt velem, mert minek vigyek ridikült az oviba, ha nem kell belőle semmi, és ráadásul tök felesleges, mert tele volt az összes kezem mindenféle ovis cuccal, nem is bírtam volna vinni. Tudom, tudom, kabátzseb. 

Azért negyed óra múlva a  kolléganőimnek már röhögve meséltem a sztorit. Mert tényleg vicces volt. Utólag.