Az anya, aki senkinek nem hiányzik

Annyira jó volt hétfőn, én vittem be Simit az oviba. Nem túl gyakran fordul ez elő, általában mikor én elmegyek itthonról, a család még alszik, de ez a nap más volt. Együtt indultunk, és együtt (persze már Simi nélkül) terveztük megérkezni Szigetszentmiklósra.

Kiszálltunk az autóból, a férjem nagyon rendes volt, segített Siminek kikecmeregni, úgyhogy egy "Mindjárt jövök!" felkiáltással, egy szál gyerekkel meg némi paplan- és vánkoshuzattal, lepedővel, váltóruhákkal, szép téli ablakmatricákkal felszerelkezve bevonultam az oviba. Alig pár perc múlva már jöttem is kifelé. Az udvaron láttam, hogy érkezett valami teherautó, hát, gondoltam, most hogy fogom a parkolóban az autót megtalálni, mert biztos odébb kellett állniuk, mivel pont a kapuban ugrottunk ki, tuti útban voltak. Elővettem a sasszememet, és boldog voltam, hogy eszembe jutott, nem piros, hanem ezüstszürke autót kell figyelnem. Azt mondjuk sejtettem, hogy nem fogom őket közvetlenül a kapu mellett megtalálni, de hogy sehol nem lesznek, na arra igazán nem számítottam. Miután háromszor mentem keresztül-kasul az egész parkolón, beleértve még a posta előtti részt is, kissé kétségbe estem, hol is lehetnek. Első gondolatom az volt, biztos hazaszaladtak valamiért. Miután még öt perc eltelt, újra kétszer átszeltem a parkolót kábé fénysebességgel, a fejemet tizedmásodpercenként ide-oda forgatva, nehogy véletlen ne vegyem őket észre, mit sem törődve a megrökönyödött tekintetekkel, hogy ez a tébolyult nőszemély vajon mit keres? Hát a családját. Egy kedves csoporttárs-anyuka látva zaklatott ábrázatomat, megkérdezte, hogy csak nincs valami baj? Á, dehogy, csak biztosan otthon hagyott valaki valamit, és biztosan mindjárt jönnek is vissza. 

Azért ekkor már nem voltam nagyon vidám. Alapvetően hisztériára hajlamos természetem miatt valóban közel álltam egy hisztériás rohamhoz. Mert nem lett volna semmi baj, hát nagylány vagyok, megoldom a váratlan helyzeteket, volt már bennük részem párszor. De ott álltam egy szál magamban, minden cuccom (értsd: összes pénz, telefon, iratok) az autóban, mindössze egy lakáskulcs és egy karóra volt nálam. Arra azért már rájöttem, hogy simán otthagytak az oviban. Senkinek nem tűnt fel, hogy az ülésemen van három nagy cekker, viszont én nem vagyok ott. Mivel senkit nem bíztam meg azzal, hogy a szatyraimat bárhová is elszállítsa (nélkülem), gondoltam, nem is viszi senki sehová. Pedig de. Azért bíztam benne, hogy valamikor csak feltűnik neki a tengernyi holmi az anyósülésen. Mondjuk legkésőbb akkor, mikor a kollégája, akivel együtt járnak dolgozni, fennhangon megkérdezi, hogy mit keres ez a rengeteg cucc az ülésen? És akkor majd rájön, hogy szegény asszony, vajh mi lehet vele?

Már épp azon voltam, hogy a) gyalog nekivágok a gyerekem ovija - én ovim közötti 7,5 kilométeres távolságnak, b) hazasétálok (az mégsem 7,5 km, csak 1,5, ez ugye jelentős különbség) és az egyetlen nálam lévő vagyontárgyammal, ti. a lakáskulcsommal bejutok a házba, némi pénzt veszek magamhoz és elmegyek dolgozni, mikor a sarkon befordult az autó. Benne a férjemmel és az összes cuccommal. 

Én voltam a hibás, hogy nem vittem magammal telefont. Hát de vittem, csak a táskámban volt. Miért nem a kabátzsebemben? Mert kiesik belőle, sose teszem oda, és ha ott lett volna, akkor nem maradok az oviban? De, de akkor is. És nem tűnt fel egyáltalán, hogy nem szálltam vissza az autóba? Nem. Basszus, hát hogyhogy nem??? Mert mikor a férjem gyerek nélkül beül a kocsiba, az azt jelenti, hogy mehet. 

És ment is. Beült, és annak ellenére, hogy megbeszéltük: együtt megyünk, és cirka 3 másodperccel azelőtt mondtam, hogy "mindjárt jövök", lazán elindult. Ezt teszi a rutin, kérem szépen. Senkinek nem tűnt fel, hogy nem vagyok ott, vagyis de, csak már a célállomáson. És hiába hívott a mobiltelefonon (ami mobil, ergo mindig ott kell lennie, ahol én vagyok, ezt most már örökre az eszembe véstem), az nem volt velem, mert minek vigyek ridikült az oviba, ha nem kell belőle semmi, és ráadásul tök felesleges, mert tele volt az összes kezem mindenféle ovis cuccal, nem is bírtam volna vinni. Tudom, tudom, kabátzseb. 

Azért negyed óra múlva a  kolléganőimnek már röhögve meséltem a sztorit. Mert tényleg vicces volt. Utólag.