Ha valaki mikrobuszt vezet

Meg úgy általában, ha valaki vezet (én mondjuk nem, de van amúgy jogosítványom, csak minek) és be akar hajtani a körforgalomba, akkor először mindenképpen nézzen balra, mert a körforgalomban csak abból az irányból jöhet másik jármű. Így aztán biztosan ki tudja centizni, hogy még épp befér a balról közelítő személyautó elé, ha jól odalép a gázra. Hogy mindeközben jobbról egy gyalogos áll a gyalogátkelőn? Hát Istenem, majd visszaugrik, ha van annyi lélekjelenléte egyáltalán, ha meg nincs neki, akkor előbb-utóbb úgyis elütnék valamelyik zebrán, hát nem? Minek is foglalkozni az ilyenekkel, ezek csak feltartják a gépjárműforgalmat a folytonos egyik oldalról a másikra járkálásukkal.

Brrrrrr....

Úgy érzem, hogy aki heti 35 pár zoknit mos, annak hatóságilag biztosítani kellene a segítséget. Például a mosás előtti büdöszokni-kifordításhoz, és a mosás utáni zoknipárosításhoz, ami három 41+-os méretű, kizárólag fekete/sötét zoknit viselő családtag esetén igen-igen sokáig tud tartani. Még jó, hogy legalább a Simi és a saját zoknijaim színesek és kicsik.

Azt hiszem, rémesen boldognak kellene lennem

, hogy Simike két teljes hétig egészségesen járt óvodába. Semmi, de tényleg semmi baja nem volt. Az utolsó "tanítási nap" szerdán volt, aznap délután még egészségesnek látszott. Estére már folyt az orra, másnap már gyakorlatilag ömlött. Szombat délutánra kötőhártya-gyulladása lett. Éljen a tavaszi szünet! Az a szerencse Annyira előrelátó voltam, hogy az előző kötőhártyánál egyből két flakon szemcseppet írattam fel, így most nem szívok az ünnep kellős közepette a vörös-csipás szemű gyerekkel, hanem a vadifrisset tudom neki csepegtetni raktárról. Utálja, főleg az orrszívás-orrcsepp kombóval együtt.

Szegénykém, éjjel felkelt, és közölte:

- Anya, bedugult a szemem!

Majd reggel újra:

- Anya, este bedugult a szemem, és irtó rossz volt. Most is irtó rossz. 

De azért már gyógyul :D!

Ez is kamasz, és néha kiakaszt

Ádámról alig írok, na most picit kifecsegem, hahaha... Rémesen kamasz (mindjárt 14 éves), az a klasszik visszapofázós, flegma stílusú, amitől minden szülőnek (tényleg mindenkinek?) 400 a vérnyomása, és azonnal csapná agyon.

Valamelyik nap is ül az egyetlen, mára már félhalott laptopunk előtt, játék beindítva, mellette a(z okos) telefonja, amin épp viberezett, kezében a tablet, amin szintén játszott. Én meg képes voltam elkérni a tabletet, hogy megnézzem az e-mailjeimet (nekem ugyanis nincs okostelefonom...). Erre aztán olyan pofát vágott, hogy kénytelen voltam felhívni a figyelmét arra, hogy a) én vagyok az anyja, és ha úgy tartja úri kedvem megfosztom az összes technikai eszköztől és mehet mondjuk legózni b) nehogy már egyszerre 3 kütyü kelljen neki a túléléshez. Végül (látszólag önként) odaadta a tabletet.

Tegnap a következő párbeszédet hallottam, miközben valakivel épp közösen játszottak valamilyen általam ismeretlen játékot, és "telefonon" tárgyaltak:
- Figyi, mindjárt mennem kell!
- (...)
- Á, már megint segítenem kell. Valami fát vágnak ki az udvaron, komolyan mondom, két hét alatt ezek már vagy a tizedik fát vágják ki!
Rettenetes, ugye? Az egész délelőttöt kint kellett töltenie, hogy segítsen szegény gyerek, hát milyen szülők vagyunk mi? Csak a miheztartás végett, mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egy kies ligetben lakunk, netán egy erdőben, mivel már a tizedik fát vágták ki két hét alatt, elárulom, hogy nem. A másodikat. (Vagy a harmadikat? - ezt meg kell kérdeznem a férjemtől)

Túlzás nélkül állítottam

 azt, hogy nem tudok főzni, de nehezen hitték el. Ez mondjuk itt már mindenkinek nyilvánvaló, de vannak még a világon, akiknek nem.
Történt ugyanis, hogy ma ebédmeghívása volt a családnak olyasvalakihez, akinél még sosem jártunk, ismerős ugyan, de annyira azért nem közeli. Gondolom ezért is volt, hogy ő is nagyon készült, és akkor pont az történt vele, ami mindenkivel szokott, hogy nem sikerül az, amit akart. Szegénykém hosszú perceken át szabadkozott, hogy ő, aki legendásan jól főz, most is mindent beleadott, de retteneteset alkotott. Annyira átéreztem, sőt, neki sokkal rosszabb lehetett, mint nekem szokott lenni, mikor nem sikerül valami, mert én azért eléggé szokva vagyok a helyzethez. Próbáltam biztosítani arról, hogy miattunk aztán nem kell aggódnia, hiszen a családom az én főztömet eszi már hosszú évek óta, biztosan ízleni fog mindannyiunknak az étel. Szerintem nem sikerült maradéktalanul meggyőznöm, mert ebéd előtt újra szabadkozni kezdett a főztje minősége miatt, és ekkor már a férjem is beszállt a meggyőzésbe:
- Ne aggódj, az Andi már 17 éve edz minket!
Gondolom, ez azért csak hatott, mert elénk merte tenni a szerintem amúgy teljesen kifogástalan almalevest és sült bacon-ös pulykamellet. Nem volt annak az égvilágon semmi baja, de komolyan. A család szerint sem.

Most amúgy belegondoltam, hogy mi mennyire ritkán hívunk vendégeket. Én gyakorlatilag soha, inkább a férjem szokott invitálni hozzánk bárkit is. Én tényleg azért nem hívok senkit, mert utálok lebőgni, hogy mennyire gyatra szakács vagyok. Így aztán csak olyanok jönnek hozzánk, akik valóban annyira jó barátaink, hogy nem szégyellem eléjük tenni, amit csináltam, és ők sem szégyellik, ha nem eszik meg, ami nem ízlik nekik.

Megyünk-e akkor, vagy mi lesz?

Az előző "hová menjünk?" poszt talán kicsit luxus picsogásnak tűnhetett, mert hát tudjuk, hogy vannak, akik akik tényleg soha sehová. Mondjuk mi is ritkán, talán épp ezért is éreztem annyira fontosnak, hogy ha már úgy nagyjából 5 évenként egyszer eljutok valahová egy hétvégére kettesben a férjemmel, akkor az ne egy kemping legyen.

Ezért aztán napokig hetekig nézegettem mindenféle szállásokat, kuponoldalakat, akciós lehetőségeket, kértem szakvéleményeket ismerősöktől, munkatársaktól, barátoktól, sőt ismeretlenektől is. Pénztárcabarát, de azért teljes kikapcsolódásra alkalmas helyre vadásztam, és nem kis fejtörés után nagy nehezen kiválasztottuk közösen a férjemmel Cserkeszőlőt úticélként. A dátumot gondosan belőttem (két hétvége jöhetett szóba), mert fekete öves vagyok a "mikor a legalkalmatlanabb menstruálni" nevű sportágban. Annyira, hogy az első közös (wellness) hétvégénken is a szobában wellnesseltem úgy, hogy akkor tutira nem kellett volna megjönnie. Mindegy.
Én beértem volna egy egyszerű szobával is, csak legyen láblógatási lehetőség bőven, de a férjem annyira rendes volt, hogy kis felárral egy magasabb komfortfokozatú szobát (házikót?) foglalt, valami kövér lúddal példálózva. Remélem, nem rám gondolt (erről majd azért írok még, mármint a kövér énről).

Annyira, de annyira beleéltem magam ebbe a Cserkeszőlőbe, hogy tök hidegzuhanyként ért a hír, hogy arra a hétvégére már csak egyetlen szabad "sima" szobája van a szállodának, jó-e az nekünk, vagy megyünk inkább máskor?

Még nem döntöttünk, bár szerintem hamarosan kellene (mondjuk ma), mert a) lehet, hogy már az a szoba sincs meg, b) egyre kevesebb az esély, hogy máshol találjunk szállást a két esélyes hétvégére.

Ilyen az én formám. Lehet, hogy mégis hanyagolni kellene ezt az egészet? Vagy beérni egy sima szobával valahol, és örülni annak, hogy együtt lehetünk? Végül is lehet, csak hát én nem erre készültem...

Gasztronómiai túlkapásaim

Az ember egy bizonyos sütés-főzéssel eltöltött idő után hajlamos azt hinni, hogy ő tud főzni/sütni. Ez a gasztronómiához való személyes vonzódás, tehetség, jártasság birtokában (vagy a birtoklás biztos tudatában) elkövetkezhet már akár az ember tinédzserkorában - például a tesómnál így volt -, vagy kicsit mintegy két évtizeddel későbbi időpontban is - erre magam vagyok az élő példa. Annak ellenére, hogy a való életben folyamatosan az ellenkezőjét bizonyítom.

Történt ugyanis mostanában, hogy akkora gyakorlatot szereztem a mindenféle csigák és tekercsek sütésében, hogy úgy gondoltam, én igenis tudok sütni. Csigát (diós, kakaós, fahéjas, mogyorós, pizzás kivitelben) mindenképpen, így aztán egy ezeknél egyszerűbb dolog, a nagy magyar gasztronómiai csoda, a bundáskenyér elkészítését tűztem ki célul magam elé, a napok alatt összegyűlt zsemlemaradványok eltüntetése okán. Mivel köztudottan amerikai konyhás házban élünk, nem a hagyományos bő olajban kisütőset, hanem a tepsis variációt kívántam létrehozni. Elolvastam vagy 6-8 receptet, amik kis különbséggel szinte ugyanúgy szóltak, egyetlen pontban volt jelentős eltérés. Az egyik tábor a tepsi aljára javasolt sütőpapírt tenni, míg a másik nem. Mivel mindkét társaság a végeredményt mennyei, ropogós ínyencfalatként jellemezte, sőt a képek és a recepteket véleményezők is ugyanezt sugallták, gondoltam, akkor tök mindegy, hogy tesz-e az ember lánya sütőpapírt a tepsibe avagy sem. Nem tettem, csak kiolajoztam, ahogy javasolták. A receptet pontról pontra követve, a sütési hőfokot betartva a javasolt sütési idő lejárta után azt hittem, megalkottam A bundáskenyeret. Már láttam magam előtt családom evés közbeni üdvözült arcát, miközben mégis kissé morcosan veszik tudomásul, hogy elfogyott a manna. Aztán kivettem a sütőből a tepsit, és tényleg jól nézett ki. Jó, hát nem volt annyira pirosas-barnás, és nem is simult olyan szép vízszintesen a tepsibe az egész, de nem volt annyira csúf. És akkor megpróbáltam kiszedni. És nem jött. Úgy leragadt az egész, mint annak a rendje, egy cseppet sem volt ropogós, viszont cserébe az összes olajat magába szívta (pedig nem is tettem alá sokat), sőt, olybá tűnt, mintha valaki még olyan két decit a tepsibe öntött volna a tudtom nélkül, úgyhogy tocsogott az egész. Mármint az a része, amit nagy nehezen mégis sikerült véső és kalapács segítségével felvakarnom az edény aljáról. A többit jelentős mennyiségű víz segítségével, mintegy 24 óra óra áztatás után, a kezemben fém dörzsiszivacs-maradványokkal és a bicepszemben kezdődő izomlázzal sikerült is eltávolítanom.

De megkóstolták. Azt mondták, annyira nem rossz. Viszont nagyon ronda. Ez mondjuk kóstolás nélkül is teljesen nyilvánvaló volt.

Hiába a bundás-malőr, nem hittem el, hogy ez nekem mégsem megy annyira. Így aztán tovább merészkedtem, úgy gondoltam, hogy az utóbbi időben szerzett csigasütési gyakorlatomból kifolyólagosan tudok akár vaníliás csigát is készíteni. Mert miért is ne tudnék? A tészta már csukott szemmel is megy (van egy tuti receptem), vaníliapudingot a hülye is tud csinálni, csak össze kell rakni a kettőt és kész. Receptet nem olvastam hozzá, a múltkor is mi lett belőle, ugye.

Arra gondoltam, hogy ha szépen megcsinálom a pudingot, keverek vele némi vajat, kihűtöm, akkor majd jól kenhető lesz, és megalkotom a vaníliás csigák királynőjét, én a konyhatündérkrampusz, mindenki legnagyobb megelégedésére.

Na mármost, a tészta hibátlanul sikerült, pöpecül ki is nyújtottam (a nyújtás a rémálmom, mindig rosszul sikerül, gyakorlat ide vagy oda). De a puding, amit még a hülye is... Hát ott kezdődött, hogy egyáltalán nem akart kellőképpen besűrűsödni, pedig a pudingoknak ez azért elég jellemző szokása. Simán lehetett látni már 2 perc után, hogy a pudingnak egyáltalán nem állszándékában összeállni, ennek ellenére én belelódítottam némi margarint, tovább rontva ezzel a sűrűsödési, és a későbbi dermedési folyamaton. És csak azért is rákentem, nehogy már kidobjak egy csomó pudingot, biztos jó lesz az. Hát, a tésztán szépen elkentem, de utána, hát jesszus... Feltekerés közben a kulimász csúszott előre a tésztán, a tekerés nem sikerült, mert a tészta meg a kencén csúszott szanaszét. Végül csak sikerült egy "csövet" formáznom az egész izéből, miközben már az ideg szétvetett, de nem adtam fel. A végeredmény egy gusztustalan hurka lett, amiből a puding nagy része a konyhakövön landolt, hiszen a felcsavarás következtében "letoltam" az egészet a tésztáról. A gusztustalan hurkát felvágtam szeletekre, ahogy kell, közben persze a maradék pudingot is sikeresen kinyomkorásztam belőle, szétjött az összes szelet, és a tepsiben próbáltam meg valahogyan csigaformára alakítani, mondanom sem kell, hogy teljesen sikertelenül. Rémséges lett a kinézete, de csak megsütöttem. 

Én most azt hiszem, hogy a csigaforma alapvetően a recepttel kódolódik a tésztába, vagy nem is tudom. Ugyanis olyan szabályos csigákat vettem ki a sütőből, mint a sicc. Igaz ugyan, hogy gyakorlatilag teljesen töltelékmentesek voltak, de szépek. Egy kis (na jó, inkább rengeteg) vaníliás porcukorral próbáltam enyhíteni a vaníliapuding hiányát, hát mit mondjak, azért nem sikerült maradéktalanul. Úgyhogy a család üres, porcukros csigát evett. Én pedig azóta is gondolkodom, hogyan lehetne tökéletesíteni a dolgot. Receptet még nem olvastam a témában.

Minden tavasszal ez van

Reggel azt hiszem, elaludtam, lever a víz (amúgy a minap tényleg elaludtam), aztán megnyugszom, hogy mégsem, csak korábban kel a nap, mert itt a tavasz.

Este meg nyugodtan csinálok bármit (például blogbejegyzést írok majdnem fél 6-kor), mert még világos van, ergo sok idő van még a vacsora-fürdetés-fektetés Bermuda-háromszögig, aztán ránézek az órára, és kiderül, hogy már rég neki kellett volna látni. Csak később nyugszik a nap, mert itt a tavasz.

Igyekszem belejönni.

Hova, hova, hovaaaa????

Karácsony után írtam, hogy megyünk a férjemmel egy hosszú hétvégére. Valahová, valamikor, karácsonyi ajándékként (meg mert kikönyörögtem tavaly, hogy menjünk el csak úgy, és megígérte és mégsem mentünk, namajdmost). 

Én azért (is) szeretnék menni, mert megérdemlem és amúgy sem tartom igazságosnak, hogy a férjemet viszi a cége, ráadásul a kolléganőim is wellnessezni és kikapcsolódni voltak az elmúlt hetekben végre igazán kettesben lehetnénk, lábat lógathatnánk, beszélgethetnénk, élményeket gyűjthetnénk az utókornak. Rengeteg szálláshelyet megnéztem, mert alapvetően én tényleg lábat szeretnék lógatni, szaunában ücsörögni, pezsegni a fürdőben és hasonlók. Néztem, néztem, és hát drágák ezek a dolgok, na. Kinek van szíve elkölteni 50-60 (vagy még ennél is több) ezer forintot egy hétvégére (plusz az utazás), mikor nyáron nagy külföldi nyaralásra készülünk családilag? Nem volna jobb inkább félretenni ezt a pénzt nyárra? Vagy a három gyerekre költeni, hát itt a tavasz, új ruhatár kell nekik, na ugye. Biztos, hogy menni szeretnék mindenáron? 

A férjem kérdezte, hogy milyen helyre mennék, mert azért már 20-30 ezer körül is lehet jó szállásokat találni panziókban, és hát az ár az nem mindegy, ugye, meg a SZÉP kártyáján is csak egy bizonyos összeg van. Igaza van, tényleg nem mindegy, úgyhogy a láblógatós wellnesst inkább nem is említettem. Most el kell döntenem (napokon belül), hogy olcsón megyünk panzióba, vagy inkább sztornózzuk az egészet. Végül is a panzió sem rossz, ketten lennénk, mehetnénk nagyokat sétálni. 

Csak azért írom ezt amúgy, mert megint kicsit irigy vagyok a férjemre, aki holnap megy csapatépítő tréningre Egerszalókra. (Egyébként remek helyek vannak Egerszalókon, onnan tudom, hogy mikor nézegettem a szállásokat, ez a hely is felmerült bennem, mint optimális lehetőség, de ide akkor már biztos nem megyünk.) Legutóbb októberben volt, és az akkori meg az azelőtti céges elvonulást figyelembe véve biztos megint valami sokcsillagos helyre mennek, kényeztető kúrára. Eddig minden alkalom után megjegyezte, hogy egyszer vissza kellene mennünk kettesben/családilag is az aktuális szállodába/wellnessközpontba, annyira jó a hely.

Így mondjuk lehet az asszonynak panziókat ajánlgatni, hahaha...

UPDATE: azért  elküldtem e-mailben a férjemnek néhány (kizárólag 50, de inkább 40 ezer Ft alatti) wellness-hétvégés ajánlatot, hátha valamelyik megtetszik neki. Igaz, nem válogattam, csak az árat néztem :-D.

Újra itt

innen

Új évszak indult ma (jó sok esővel), gondoltam, írok egy kicsit. Már hetek óta tervezem, de mindig közbejött valami. Leginkább az, hogy írás helyett újabban olvasok. Sokat. Az elmúlt két hónapban összesen 17 könyvet olvastam el, jelenleg kettőt olvasok párhuzamosan. Jó, nem valami nagy lélegzetvételű komoly művek, leginkább szórakoztató irodalom -rákattantam a skandináv krimikre. Hja, hogy ezek között vannak sorozatok? Azok a legveszélyesebbek, pillanatok alatt függővé tesznek, akkor is, ha mégoly csekély is a művészi értéke a könyvnek. 

Mindegy, a minap a facebookon (hol máshol) szembe jött velem valami jósolós profilelemzős játék. Igazság szerint egyből kettő is, amikben én természetesen nem hiszek, de azért na. Az első megkérdezte tőlem, hogy tudom-e melyik tárgyban vagyok tehetséges. Én persze nem tudtam, hát hol vagyok én már a (közép)iskolától. Halvány emlékképeim azért voltak, hogy mondjuk a kémia sosem volt az erősségem, meg matekból is csak olyan átlagos voltam, viszont a magyar nyelv-és irodalom berkeiben viszonylag otthonosan mozogtam. Gondoltam, csak megkérdezem én a fészbúkot, hogy hogyan elemzi a profilomat (profilképemet?), hátha csalókák már az emlékeim ennyi év távlatából, de nem! Ő is aszonta, hogy "irodalom". Nonono...  Nyilván az irodalomban való tehetség az előszobája annak, amit a következő idétlen játék pályaorientációs teszt alapján közölt velem a közösségi portál, mikor megkértem, mondja már meg, milyen hivatásra születtem? Ezt mondta, de szó szerint: SZERZŐ. Nagyon kreatív a vénád. sokáig tudsz koncentrálni és sok mesélni valód van a világ számára. Könyveid nagy sikert fognak aratni, mert az emberek szeretnek rád figyelni. Írásaid stílusa és a történeteid egycsapásra meghódítják a világot!

Az első mondat rögtön némi képzavart okozott nálam, miszerint nagyon kreatív a vénám. Biztos valami irodalomban kevésbé tehetséges ember fordította le a sztenderd szöveget (hacsak nem maga a google fordító), és első olvasatra azért furcsa volt. Mindenesetre túltettem magam a dolgon, és egy blogírásra felszólító, égre lángoló betűkkel írt jelként vettem az "üzenetet". Könyvet azért nem fogok írni, senki ne ijedjen meg!

Mondjuk van is miről írnom, sajnos sok dolog mellett úgy elmentem, mintha meg sem történt volna, de rengeteg történik épp most, úgyhogy igyekszem.