Gasztronómiai túlkapásaim

Az ember egy bizonyos sütés-főzéssel eltöltött idő után hajlamos azt hinni, hogy ő tud főzni/sütni. Ez a gasztronómiához való személyes vonzódás, tehetség, jártasság birtokában (vagy a birtoklás biztos tudatában) elkövetkezhet már akár az ember tinédzserkorában - például a tesómnál így volt -, vagy kicsit mintegy két évtizeddel későbbi időpontban is - erre magam vagyok az élő példa. Annak ellenére, hogy a való életben folyamatosan az ellenkezőjét bizonyítom.

Történt ugyanis mostanában, hogy akkora gyakorlatot szereztem a mindenféle csigák és tekercsek sütésében, hogy úgy gondoltam, én igenis tudok sütni. Csigát (diós, kakaós, fahéjas, mogyorós, pizzás kivitelben) mindenképpen, így aztán egy ezeknél egyszerűbb dolog, a nagy magyar gasztronómiai csoda, a bundáskenyér elkészítését tűztem ki célul magam elé, a napok alatt összegyűlt zsemlemaradványok eltüntetése okán. Mivel köztudottan amerikai konyhás házban élünk, nem a hagyományos bő olajban kisütőset, hanem a tepsis variációt kívántam létrehozni. Elolvastam vagy 6-8 receptet, amik kis különbséggel szinte ugyanúgy szóltak, egyetlen pontban volt jelentős eltérés. Az egyik tábor a tepsi aljára javasolt sütőpapírt tenni, míg a másik nem. Mivel mindkét társaság a végeredményt mennyei, ropogós ínyencfalatként jellemezte, sőt a képek és a recepteket véleményezők is ugyanezt sugallták, gondoltam, akkor tök mindegy, hogy tesz-e az ember lánya sütőpapírt a tepsibe avagy sem. Nem tettem, csak kiolajoztam, ahogy javasolták. A receptet pontról pontra követve, a sütési hőfokot betartva a javasolt sütési idő lejárta után azt hittem, megalkottam A bundáskenyeret. Már láttam magam előtt családom evés közbeni üdvözült arcát, miközben mégis kissé morcosan veszik tudomásul, hogy elfogyott a manna. Aztán kivettem a sütőből a tepsit, és tényleg jól nézett ki. Jó, hát nem volt annyira pirosas-barnás, és nem is simult olyan szép vízszintesen a tepsibe az egész, de nem volt annyira csúf. És akkor megpróbáltam kiszedni. És nem jött. Úgy leragadt az egész, mint annak a rendje, egy cseppet sem volt ropogós, viszont cserébe az összes olajat magába szívta (pedig nem is tettem alá sokat), sőt, olybá tűnt, mintha valaki még olyan két decit a tepsibe öntött volna a tudtom nélkül, úgyhogy tocsogott az egész. Mármint az a része, amit nagy nehezen mégis sikerült véső és kalapács segítségével felvakarnom az edény aljáról. A többit jelentős mennyiségű víz segítségével, mintegy 24 óra óra áztatás után, a kezemben fém dörzsiszivacs-maradványokkal és a bicepszemben kezdődő izomlázzal sikerült is eltávolítanom.

De megkóstolták. Azt mondták, annyira nem rossz. Viszont nagyon ronda. Ez mondjuk kóstolás nélkül is teljesen nyilvánvaló volt.

Hiába a bundás-malőr, nem hittem el, hogy ez nekem mégsem megy annyira. Így aztán tovább merészkedtem, úgy gondoltam, hogy az utóbbi időben szerzett csigasütési gyakorlatomból kifolyólagosan tudok akár vaníliás csigát is készíteni. Mert miért is ne tudnék? A tészta már csukott szemmel is megy (van egy tuti receptem), vaníliapudingot a hülye is tud csinálni, csak össze kell rakni a kettőt és kész. Receptet nem olvastam hozzá, a múltkor is mi lett belőle, ugye.

Arra gondoltam, hogy ha szépen megcsinálom a pudingot, keverek vele némi vajat, kihűtöm, akkor majd jól kenhető lesz, és megalkotom a vaníliás csigák királynőjét, én a konyhatündérkrampusz, mindenki legnagyobb megelégedésére.

Na mármost, a tészta hibátlanul sikerült, pöpecül ki is nyújtottam (a nyújtás a rémálmom, mindig rosszul sikerül, gyakorlat ide vagy oda). De a puding, amit még a hülye is... Hát ott kezdődött, hogy egyáltalán nem akart kellőképpen besűrűsödni, pedig a pudingoknak ez azért elég jellemző szokása. Simán lehetett látni már 2 perc után, hogy a pudingnak egyáltalán nem állszándékában összeállni, ennek ellenére én belelódítottam némi margarint, tovább rontva ezzel a sűrűsödési, és a későbbi dermedési folyamaton. És csak azért is rákentem, nehogy már kidobjak egy csomó pudingot, biztos jó lesz az. Hát, a tésztán szépen elkentem, de utána, hát jesszus... Feltekerés közben a kulimász csúszott előre a tésztán, a tekerés nem sikerült, mert a tészta meg a kencén csúszott szanaszét. Végül csak sikerült egy "csövet" formáznom az egész izéből, miközben már az ideg szétvetett, de nem adtam fel. A végeredmény egy gusztustalan hurka lett, amiből a puding nagy része a konyhakövön landolt, hiszen a felcsavarás következtében "letoltam" az egészet a tésztáról. A gusztustalan hurkát felvágtam szeletekre, ahogy kell, közben persze a maradék pudingot is sikeresen kinyomkorásztam belőle, szétjött az összes szelet, és a tepsiben próbáltam meg valahogyan csigaformára alakítani, mondanom sem kell, hogy teljesen sikertelenül. Rémséges lett a kinézete, de csak megsütöttem. 

Én most azt hiszem, hogy a csigaforma alapvetően a recepttel kódolódik a tésztába, vagy nem is tudom. Ugyanis olyan szabályos csigákat vettem ki a sütőből, mint a sicc. Igaz ugyan, hogy gyakorlatilag teljesen töltelékmentesek voltak, de szépek. Egy kis (na jó, inkább rengeteg) vaníliás porcukorral próbáltam enyhíteni a vaníliapuding hiányát, hát mit mondjak, azért nem sikerült maradéktalanul. Úgyhogy a család üres, porcukros csigát evett. Én pedig azóta is gondolkodom, hogyan lehetne tökéletesíteni a dolgot. Receptet még nem olvastam a témában.