Célnadrág: pipa!

Úgy érzem, gyorsan meg kell írnom ezt a bejegyzést, mert nem szeretnék valótlant állítani. Ugyanis ma van a mérlegelés ama nagy napja (mint minden szombaton), és hát ma félek kicsit a mérlegre állni, mert az utolsó mérlegállás szerint 59,6 kg vagyok!!! És ez a fogyókúra olyan degenerált eredményeket is tud produkálni, hogy mindenféle zöldkaja és testmozgás ellenére is simán előfordulhat, egyik hétről a másikra akár egy egész kilóval is többet mutathat a mázsálás, úgyhogy a múlt heti hallatlan örömömet ebben a posztban megörökítem.

Elhatároztam, hogy csak akkor írok az eredményekről, ha 60,0 kg alá csökken a testtömegem, mert minden egyes elveszített dekával nem akarom borzolni senki idegeit. Mindazonáltal úgy érzem, hogy ezt az eredményt mindenképpen meg kell  említenem, hiszen nagyjából egy évtizede nem kezdődött ötössel a szám, ami a kilóimat hivatott jegyezni.

Ami a legnagyobb siker, hogy rávettem magam a mozgásra! Bevallom őszintén, egyelőre komoly kínokat állok ki, hogy 15 percig egyáltalán talpon maradjak, valódi tornázásról szó nincsen. Csak amolyan vergődés, ami akkora fizikai megterheléssel jár, hogy fél napig van után a sztratoszférában a szívverésem. A mozgás/sport hatására felszabaduló adrenalinnal még nem találkoztam, hacsak az nem tekinthető örömnek, hogy végre vége, és anélkül túléltem, hogy mentőt kellett volna hívni. Ezért is szoktam elvonulni a család szemei elől, mikor "tornázni" kezdek, mert amíg nekem a lábaim sajognak, addig ők minden bizonnyal rekeszizomlázban szenvednének folyamatosan.
Azért kezdtem bele egyébként  a mozgásba, mert megláttam a fenekemet egy tükörben. A C&A-ban próbáltam ugyanis egy nadrágot, és ott úgy vannak elrendezve a tükrök, hogy minden irányból jól megnézhesse magát benne az ember lánya. És meg is láttam, mintegy véletlenül, hogy hiába a fogyás, ha olyan az ember feneke, mint a túlkelt tészta. Azt nem részletezem, hogy ez kinézetre, tapintásra(!) milyen, de tényleg olyan. És tudom, hogy sose leszek rubintréka, de nem is akarok, csak a kelt tésztát szeretném felváltani mondjuk linzertésztára. És igen, tudom, hogy mozgás nélkül csak félsiker, és hogy mozogva gyorsabban tűnik el a zsír, és az egészségnek is kell, hogy ne legyen punnyadt az ember, de én baromi lusta vagyok. Kellett a sokkoló látvány, és most igyekszem mozogni is.

Amit a legjobban sajnálok, hogy a centikről nem vezettem statisztikát (a kilókat folyamatosan jegyzem). Már nem akarom elkezdeni, pedig biztos látványos lenne az is, de megelégszem azzal, hogy a nadrágméretem már egy (talán másfél) számot csökkent, úgyhogy ez lesz a centizés helyett.

Semmiképpen nem hagyhatom említés nélkül, hogy támogató családom hihetetlen erőt adott (és ad a továbbiakban is), hogy napról napra szembe tudjak nézni a saláták rémuralmával, amik átvették az irányítást az étrendem felett, meg a tészta- és fehérkenyér nélküli élettel, ami azért eleinte nem volt valami könnyű. Szóval van nekem ez a családom, akik a biztatásra igazán különleges ajándékot kaptak a Jóistentől, ez egyre inkább nyilvánvaló.

Van ugye a húgom, aki köztudottan vékonyságmániás, és mikor bármennyit is hízom, egyből észreveszi, és meg is jegyzi, mint például karácsonykor:
- Nem csoda, hogy folyamatosan hízol, mikor mindig rágcsálsz valamit!
Ebben amúgy igaza volt, pont ezért is örültem neki, hogy a "nagy elhatározás" kezdete után csak bő két hónappal találkoztunk, amikor már majdnem 6 kilót leadtam. Alig vártam, hogy mikor majd meglát, azzal a hízásra érzékeny retinájával egyből konstatálja, hogy:
- Atyaég, Andi, ugye fogytál???
Nem, nem így volt. A tesóm ugyanis szintén pedagógus, és bár nem ismerem a konkrét pedagógiai hitvallását, de szerintem valami olyasmi lehet, hogy nem kell a delikvenst mindjárt piedesztálra emelni az első minimális siker után, nehogy megtorpanjon a lelkesedése. Így aztán napokig hiába vártam, hogy észrevegye, mennyire vékony vagyok, kénytelen voltam magam megemlíteni neki az utóbbi 2,5 hónap súlyvesztési tényállását. Mire ő végre valami igazán biztatót mondott:
- Ja, igen, fogytál? Amúgy a Beának* is mindig mondom, hogy tök mindegy, hogy 60 vagy 65 kiló-e, az az öt kiló semmit se számít. Ha olyan 8-10-et fogy, na, az azért már látszik.
Szóval akkor mínusz 8-10 kiló előtt nem fogja látni senki sem, hát ez azért így mindenképpen nagyon szomorú, mivel azonban én úgy 12-13 kilócskától szándékozom megszabadulni, előbb-utóbb várható, hogy valaki észreveszi.

A gyerekeimet meg se kell említenem, mert ők annyira rendesek, hogy folymatosan csak ezzel hitegetnek, hogy:
- Jaj már, anya, nem is vagy kövér!

És akkor van nekem a férjem, akinek igazából tényleg tetszeni szeretnék (jobban, mint pár kilóval ezelőtt). Gondoltam, ő majd szépen kilóról kilóra végigasszisztálja a fogyásomat, folyamatos bátorításával öntve lelket belém, hogy remekül haladok, csak így tovább! Hogy ne adjam fel, mert lám, máris milyen sokat vesztettem a térfogatomból, annyira, de annyira jól csinálom, hogy ihaj! És vártam, és vártam. De nem szólt semmit, így aztán úgy éreztem, hogy az első igazán nagy sikeremet mindenképp tudatosítanom kell benne is. Múlt héten vasárnap este történt.
- Képzeld, már kevesebb vagyok, mint 60 kiló!
- Igen? Remek. Csak aztán nehogy megint egy 48 kilós Andi legyen a  feleségem!

Ezért aztán úgy döntöttem, hogy ha ennyire nem számít senkinek, hogy hogy nézek ki, akkor ezentúl magamnak fogok fogyni. Pedig nekem amúgy eddig szinte mindegy volt, hogy 62 vagy 67-e amit a mérlegen látok, ha nagyon zavart volna, akkor sose lettem volna annyi. Most viszont, mivel a számomra legfontosabb embereknek nyilvánvalóan tökmindegy, hányas a konfekcióméretem**, magamért csinálom majd. Hogy ne érezzem magam kirekesztettnek ruhavásárláskor, mert 42-es (vagy 44-es) nadrágot kell vennem, és olyan nincsen csak sokkal drágább és rondább kivitelben, mint mondjuk 38-asban.

A sikerekhez még az is hozzá tartozik, hogy a "célnadrág", amit valamikor ősszel vettem (a sokadik feladott fogyókúrám kezdetén), és sehogyan sem tudtam magamon becippzározni, de nagyon nem, hát az most teljesen jól feljön rám, és sem a mozgásban, sem a levegővételben nem akadályoz. Most van egy új célnadrágom, 50 kilós koromban vettem, még mikor Ádám 1,5 éves volt, és egyszer meghívást kaptam a férjem céges karácsonyi bulijára. Feljön már, de még nem tudom becippzározni. De ha soha nem is tudom majd, az se baj, mert 50 kg azért nem szeretnék lenni.

Legközelebb 1,8 kg múlva jelentkezem ez ügyben, akkor leszek ugyanis 10 kilóval könnyebb, mint az induláskor, és a jubileumot új poszttal fogom ünnepelni. Hacsak nem valami jófajta csokival :).


* a húgon legjobb barátnője, akinek a kedvenc sportja a jojózás
** nyilván azért, mert úgy is szeretnek, akárhány kiló is vagyok, ez mondjuk mindenképpen pozitív, de rájöttem, hogy tőlük nem szabad várni semmit, mert túlságosan is közel állunk egymáshoz.