Ha lenne hangja a blognak, akkor igen-igen jól lehetne hallani azt az iróniát, amit jelezni szándékoztam a címben, de az írott szövegben ez nem észlelhető. Legyen szíves mindenki hozzáképzelni...
Elöljáróban csak annyit jegyeznék meg, hogy Simi jó alvó. Legalábbis a nagyobb gyerekeimhez viszonyítva, akik képesek voltak éjszakánként 6-7 alkalommal is felébreszteni. Simonnál az elalvás a kritikus pont, ez alkalmanként 5 perctől 1,5 óráig terjedő időintervallumon belül valósul meg. De ha elaludt, akkor 6 órán keresztül alszik, utána egy 10 perces röpke kajálás, majd 3 óra alvás, aztán megint egy kis kaja, majd a reggeli ébredés jön.
Tegnap elhatároztam, hogy korán lefekszem, és jól kialszom magam, mivel reggel óta gyakorlatilag vérnyomás nélkül szédelegtem, és estére már a fejem is megadta magát. Fél 10-kor be is vackoltam magam, hogy aztán édes álomba szenderülve várjam a hajnalt, mikor csecsemőm először riadót fúj (vagy sír). Még arra se volt időm, hogy becsukjam a szemem, mikor is Simike először jelezte, hogy számomra teljesen felesleges időtöltés az alvás. Gyors visszaaltatás után 15 percnyi szendergés következett, melyből nem alakulhatott ki mélyebb alvás, mert Simi nem értett egyet azzal, hogy anya aludjon. Elhatároztam, hogy most aztán úgy visszaaltatom, hogy reggelig fel sem ébred, így gondolatátvitellel egy kis Valeriánát juttattam az anyatejbe, biztos, ami biztos. Legalábbis azt hittem. Hogy ez nem sikerült, arra csak akkor jöttem rá, mikor fél 12-kor újra nyekergett a gyerek. A szokásos szopi következett, majd -reményeim szerint reggelig tartó- alvás.
Hát, szerintem fél 4 még nem reggel. Hajnalnak is csak nagy jóindulattal nevezhető. Pedig ebben az időpontban eszméltem arra, hogy Simike nyüszög. Szopi, majd vissza az ágyba. És akkor rákezdett mocorogni. Gondoltam, csak a megfelelő pózt keresi a nyugodt elalváshoz, de nem. 10 perc után kivettem, hátha egy kis Valeriána jobb belátásra bírja. Úgy is tűnt, hogy elszenderedett, visszaraktam az ágyába, de még a villanyt se kapcsoltam le, mikor kezdődött a mocorgás. Pár perc múlva a mocorgásból gagyogás lett, amit sikongatás váltott fel. A bájos rikkanások egyhangúságát olykor-olykor egy II. világháborús repeszgránát becsapódásának zaját is megszégyenítő durrogás törte meg, időnként "éj mélyből fölzengő" férfias böffenésekkel tarkítva. Simikém visszavonhatatlanul felébredt, sajnos velem együtt. Fél 5-ig bírtam, aztán elhatároztam, hogy rettenetesen el fogom altatni azt az ebugatta kölköt, mert én márpedig aludni akarok. Hát, a szoptatás nem vált be, mert dugig lehetett a bendője az éjszaka alatt elfogyasztott mintegy három liter anyatejjel. Csak nézett rám azzal édes mosolyával, én pedig meg tudtam volna zabálni. Utána ringatással próbálkoztam, de az se vált be. Pedig mindent beleadtam, és többször is majdnem hasra (vagy más irányba) estem, mert nagyon nehéz talpon maradni csukott szemmel, mindenféle szögekben kilengve, a karunkban levő gyermek elaltatása céljából. Na jó, a csukott szem nem alapkövetelmény, de egyszerűen nem tudtam nyitva tartani. Végül negyed 6-kor jött egy kóbor álommanó, aki sikeresen alvásra bírta Simit, én pedig azzal a reménnyel feküdtem le, hogy alhatok, ameddig csak lehet. Negyed 7-ig lehetett. Mikor meghallottam a baba nyekergését, felmerült bennem, hogy beveszek egy ciánkapszulát (nem volt kéznél) vagy kivetem magam az ablakon (4 méter magasból semmi értelme, és a hajnal elég hűvös volt, még megfáztam volna egy szál pizsamában), de egyiket sem tettem. Inkább kivettem a rebellis elemet a kiságyból, megszoptattam -talán századszorra, mióta először elaludt-, visszaaludt, és én is lefeküdtem újra.
Persze, nem sokáig alhattam, mert bokros teendőim ma a fővárosba szólítottak, így relatíve korán (7 után) kellett kelnem. Így hát hamarosan csörgött az óra. Természetesen nem csörgött, hanem rezgett, és nem az óra, hanem a telefon, de olyan jó néha ilyen múlt ezred béli szófordulatokkal élni. Még akkor is, ha egyre kevesebben vannak ezen a planétán, akik tudják még, mi az a vekker, és hogy milyen felemelő érzés -panelban akár reggelenként többször is- a szomszéd órájának csörömpölésére ébredni. Bocs, elkalandoztam...
No, akkor ugye kimásztam az ágyból, lebotorkáltam a lépcsőn, gondosan ügyelve arra, nehogy leguruljak, amire felettéb nagy esély volt, mivel csak egy néhány tizedmilliméteres résen keresztül tudtam tájékozódni. A szemem valahogy nem akart kinyílni. Megértettem, nem is erőltettem szegényt, hadd pihenjen még egy kicsit. Gondoltam, megiszom a kakaómat, azalatt pont fel is ébredek, majd összekészülök, hogy kapkodás nélkül tudjunk indulni (a suliba, férjem által vezetett autóval, Simonnal a hátsó ülésen).
Gondolom, senki nem lepődik meg -engem azért kicsit rosszul érintett-, ha elárulom, hogy Simike a második korty kakaó lenyelése közben felébredt... Felmentem érte, majd gyorsan neki is láttam átöltöztetni, mert tapintás alapján úgy nagyjából 1,5 liter pisi lehetett a pelusában. Kibontottam, és abban a szent pillanatban kezdett csepp kis ivadékom pisilni. Mivel nem vagyok hozzászokva a céltalan, vaktában ide-oda pisiléshez, meglepetésemben azt se tudtam, mit csináljak. Így aztán körülöttem minden csupa pisi lett. Ebben a szempillantásban úgy éreztem, hogy az én gyerekem utál engem, és mégis jó lett volna, ha kéznél van az a ciánkapszula. Egy ilyen éjszaka után még le is pislant. Hát, köszi. Na, mindegy, felocsúdtam a sokkból, gyorsan tisztába tettem, és fel is öltöztettem egyből az elmenős ruhába, hogy időt spóroljak, és tuti időben el tudjunk indulni. Tettem-vettem, készülődtem, majd indulás előtt pár perccel hallottam, hogy megérkezett a pisi jó barátja, kaka. Épp időben, gondoltam, még jó, hogy nem az autóban. Aha, Murphy meg elmegy a sóhivatalba. Mert mikor pakoljon a gyerek annyit a pelusba, hogy teljes garnitúra ruhát kelljen rajta cserélni, ha nem akkor, mikor indulnánk egy olyan helyre, ahová pontosan kell érkezni. Éljen. Komplett ruhacsere (jó, a zoknit mondjuk nem kellett), persze, az idegtől nem láttam. Gondolom, ezért tartott kétszer annyi ideig az egész hacuka átcserélése, mint általában.
Végül jó 10 perces késéssel sikerült elindulnunk, és minden sebességhatárt gondosan betartva oda is értünk időben a suliba.
Röviden ennyi. Minden jó, ha a vége jó, mondja a dakota közmondás. Ja, és az már csak az autóban jutott eszembe, hogy a nagy kapkodásban elfelejtettem a gyereket megszoptatni reggel. De nem panaszkodott. 11-ig simán bírta azzal a pár literrel, amit az éjszaka és a hajnal folyamán döntött le a torkán. Amúgy az autóban példásan viselkedett. Míg én bent intéztem halaszthatatlan dolgaimat az iskolában bő egy órán keresztül, ő egy pisszenés nélkül aludt, édesapja legnagyobb megelégedésére. A kis piszok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése