Egy órával többet

Elhatároztam magamban, hogy soha többet nem untatok senkit azzal, hogy Simi mostanában nem akar aludni. Tényleg nem írok erről többet, csak most az egyszer, mert ezt muszáj.

Annyit elöljáróban, hogy a nagyok anyukámnál aludtak, mert jönnek a tesómék Pécsről anyuhoz, és a gyerekek nem akartak egy perccel se kevesebbet egymással tölteni, mint amennyit matematikailag lehetséges, ezért a célállomáson várják őket ma délelőtt.

Óraállítás volt az éjjel, mindenhol verték az emberek fejébe, hogy aztán nehogy el tessék felejteni az órát visszaállítani, mert akkor nem tudnak többet aludni egy órával. Én nem állítottam vissza (mivel a telefonom magától átáll, gondoltam, a többivel meg ráérek reggel bajlódni), biztos ezért van az, hogy nem alhattam egy órával többet. De még ugyanannyit se, mint szoktam, hanem egyenesen kevesebbet, mintegy másfél órával. Vagy valahogy így. 

Simi szokás szerint nagy nehezen elaludt, aztán én is. Mondjuk, nekem könnyen ment. Tisztára boldog voltam, hogy csak éjjel 1-kor kelt először, utána meg 4-kor (mai időszámítás szerint 3-kor). Gondoltam, most már csak reggel 7 körül fog kelni, és az nekem mennyire jó lesz. Aha, pontosan. Vagy fél óra telhetett el, mikor felnyavalygott, de visszaaltattam. Legalábbis úgy tűnt. 5 perc elteltével megint felébredt (nyilván nem is aludt), újra megszoptattam, és vissza az ágyba. Alig értem vissza az ágyba, Simike belekezdett valami nagymonológba. Nem vettem ki, máskor is volt már ilyen, visszaaludt magától. Hosszú idő múlva kaki manó tett egy kört a pelusban, legalábbis a hangok erre engedtek következtetni. Itt újabb szövegrész következett, majd a szokásos koreográfia szerint jött az újabb adag kaka. Aztán még egy. 

És itt gondoltam egy merészet. A tisztába tevés immár elkerülhetetlenné vált, és visszaaltatni se ártott volna a babát, de egy szál hálóingben elég hűvös volt a szobában. Így arra vetemedtem, hogy magam mellé vettem az ágyba, hogy fekve szépen visszaalszik kaja közben, én is alszom (és nem is fázom), aztán hű, de jó lesz mindkettőnknek. Ódákat hallottam zengeni az együtt alvás csodájáról, hogy mennyire egyszerű, csak odakapja az ember a dedet a kebelére, oszt alszanak is mindketten tovább, mintha mi se történt volna. Erre vágytam, hát megtettem. Komolyan láttam magam előtt, ahogy összebújva szendergünk, apa felébred és mosolyogva nyugtázza, hogy neki van a világon a legbájosabb felesége-kisbabája. Hát, apa tényleg felébredt. Hogy mikor, azt nem tudom, de nyilván még az előadás eleje felé valamikor. 

Natehát, Simont magam mellé vettem, annak rendje és módja szerint el is kezdtem szoptatni, be is csuktam a szemem, és vártam, hogy elaludjak. De nem tudtam, mert drága gyermekem folyamatosan a hasamat rugdalta, miközben cicivel a szájában épp az akadémiai székfoglalóját tartotta. Ez eltartott úgy 20 percig, aztán önhatalmúlag lecsatlakozott rólam, és a paplannal kezdett el játszani, hangos örömsikolyok közepette. Na, itt gondoltam azt, hogy akkor le kellene kapcsolni az éjjeli lámpát. Meg is tettem, de semmi változás nem állt be kisfiam magatartásában, így hasra tettem, úgyis úgy szokott aludni, hátha elalszik. Még a hátát is simogattam a hatásfok növelése céljából. Csendben is volt vagy 20 másodpercig, aztán egy hatalmas böffenés kíséretében gyakorlatilag telehányta az ágyamat. Felkapcsoltam a villanyt, és azt hiszem, mondtam valamit, amire így utólag nem vagyok büszke... De nem adtam fel. Apa viszont igen, nála ez volt az utolsó csepp, így fogta a cuccát, és átment valamelyik gyerek üresen álló szobájába aludni. Jól tette, a mázlista. Én viszont újra próbáltam szoptatással alvásra bírni Simit, amit ő egyáltalán nem vett tudomásul, és nem aludt el. Én viszont meguntam, visszacsomagoltam a hálózsákba és betettem az ágyába, hátha ott elalszik. Visszafelé fogtam a cuccomat, és átköltöztem apa térfelére aludni. Sajnos, el kell keserítsek mindenkit, aki arra gondol, hogy mennyire romantikus megmozdulás volt ez részemről, mármint, hogy hitvesem üres lepedőjén szándékoztam álomra hajtani fejem. Mindössze azért tettem így, mert a férjem térfele nem volt összehányva. 

Vártam, hátha felénk téved egy kóbor álommanó, és  fejbe kólintja a gaz csemetét az álmot hozó bunkósbotjával (netán álomport szór a szemére, a szelídebbek kedvéért), de semmi ilyen nem történt. Nyilván a szél szanaszét fújta az összes szolgálatban levő álommanót, és felénk pont nem szállt egy sem. Hiba volt.

Végül negyed 7-kor már nem bírtam tovább (persze, a mai negyed 7-re gondolok, nem a tegnapira, mert az már negyed 8 lenne, ugyebár), és lehoztam a kölköt a nappaliba, betettem a lenti ágyba, hogy érezze jól magát a játékok között, ha már én így megszívtam ezzel az "egy órával többet alszunk"-kal. Kb. fél óra múlva jelezte, hogy köszöni szépen, ő egészen jól eljátszott eddig, hogy édesanya örüljön, de most már álmos, és anya igazán elaltathatná. Ez meg is történt, és most édesen alszik. Én meg itten kesergek mindenkinek. Ünnepélyesen megígérem, hogy nem akarok ezentúl egy órával többet aludni, bőven megelégszem a szokásossal, csak legalább annyit engedjenek, kérem szépen...