Nem válunk. Pedig néha megérteném a férjem ez irányú igényeit, mégsem akar elválni tőlem, úgy tűnik, tök komolyan gondolta ezt a holtomiglan-holtodiglan dolgot. Már, ha elég korán elpatkolok, ugye. Jó, nem, tényleg szeret, többször meg is erősített ebben. Én is szeretem őt, ezért határoztam el magamban nagyon-nagyon komolyan, hogy átvarázsolom magam, és néhány hónap alatt egy szép, új felesége lesz a férjemnek. Azt hittem egyébként, hogy akkor könnyű a nőnek lefogyni, ha a férje folyamatosan macerálja emiatt. Engem a férjem sose piszkált, hogy a csípőbőségem megint 3 centivel több lett, vagy lötyög a fenekem, vagy kifolyok a nadrágomból vagy ilyesmi. Gondoltam, neki akkor biztos mindegy, így hát nekem is az. Amúgy tudom róla, hogy a zörgő csontú sovány nők nem tetszenek neki (legalábbis folyton ezt hangoztatja), ellenben az izmos-vékonyak igen. Én egyik sem vagyok jelen állapotomban. Viszont, mikor nagyjából másfél hónapja egy este elbődültem, hogy nem-igaz-milyen-dagadt-vagyok, tiszta-zsírdisznó-hájas-tehén, mindjárt-hányok-nem-is-nézek-inkább-tükörbe, brü-hü-hü-hü. Na, akkor ő nem azt mondta, hogy ne-ríjjá'-inkább-tornázzá'-ne-zabájjá'-és-kisebb-lesz-a-s*gged-malackám. Nem bizony, hanem megsimogatott, és közölte, hogy ő pontosan ilyennek szeret, amilyen vagyok. Hát, akkor döntöttem el, hogy lefogyok, de komolyan. Mert megérdemli, mert így is szeret, és nem szeretne jobban, ha nyaktól lefelé mondjuk RubintosRéka lennék, de azért milyen jól mutatnék mellette 6-8 kilóval csökkentett zsírtartalommal.
Decemberben volt egy próbahónap. Próbálgattam a határaimat: mit bírok, mit nem, miből mennyit, és van-e értelme egyáltalán. Az eredmény röviden: diéta+torna 3 hétig = -2,6 kg (de bevallom férfiasan, december 21. óta nem álltam mérlegre -nem véletlenül). Alább olvashatjátok bőven kifejtve szenvedéseimet.
Diéta
Ezzel az égvilágon semmi nehézségem nem volt. December lévén anyagi megfontolásból nem vágtam bele abba, hogy a családétól teljesen különálló étrendet követek, biozöldeket eszem, hegyi patak palackozott vizét iszom, ami negatív kalóriás, ugyebár. Csak a minimálisan kötelező megszorításokkal éltem: semmi édesség, semmi cukros ital (tea sem), kenyér, krumpli, rizs csak annyi, amennyi muszáj, ha nincs más. Az ebéd mindig ugyanaz, mint a többieké, a reggelin és a vacsorán lehet variálni. Ja, és a napi 3x3 dl tejeskávét kettőre mérsékeltem, azt is úgy, hogy a tej felét vízzel helyettesítettem. Na, ez mondjuk gáz volt az elején, mert nehezen szoktam meg az ízét, és a fogyasztás időpontján is változtatnom kellett (addig: reggel, ebéd után és este 6 körül, azóta: reggel és délután 3-4 között), hogy ébren tudjak maradni legalább addig, amíg Simit le kell fektetnem.
A másik sarkalatos pont a gyümölcsnap volt. Azt tudom régről, hogy a rettentő mennyiségű gyomorsavam miatt full gyümölcsnapot tartani számomra kínszenvedés, így enyhítenem kell némi párolt zöldség bevitelével a kínokat, de most -anyagi megfontolásból- maradtam a nyers gyümölcsöknél. Már délben kopogott a szemem, égett a gyomrom, de kitartottam. Reggel meg majd' hülyét kaptam, hogy a szenvedéseimet megkoronázó várva várt mínusz kilók dekák száma mindösszesen 10 volt. A gyümölcsnappal egyelőre haragban vagyok, nem tudom, mikor állok szóba vele újra.
Mozgás
Ez maga volt a rettenet. Először is azt se tudtam, mit csináljak. Valamelyik torna dvd-met vegyem elő (van néhány, mert már többször is akartam itthon tornázni)? Csatlakozzam valamelyik netes tornaklubhoz? Esetleg próbáljam ki újra a táncos idétlenkedést, amibe egyszer már belebuktam? Fussak? Na jó, ez eszembe se jutott, komolyan. Tudjátok, december, anyagiak stb., így csak ingyenes próbálkozások jöhettek szóba, semmi fittness terem (nincs is a közelben, így ezt a lehetőséget könnyen el is vetettem), szépségszalonban szupergépen fogyás, ilyesmi.
Végül a "Fitt alak Ritával" nevű kezdeményezésnél kötöttem ki, mert Rita állította, hogy úgy rakta össze -folyamatos nehezítéssel- a gyakorlatsorait, hogy azt azok is végig tudják csinálni, akik a) jelentős túlsúllyal küzdenek, b) totál kezdők, c) időtlen idők óta meg sem mozdultak (ez volnék én, ugyebár). Így aztán december 1-jén nekiálltam Rita útmutatásait követve helyre tenni a kondíciómat, a comb- és farizmaimat valamint meggyötört hasizmaimat.
Az jó, hogy még mielőtt belevágtam volna, halálosan komoly elhatározást tettem, miszerint kizárólag akkor vagyok hajlandó tornázni, mikor senki nem lát. Még szerencse. Mert rögtön az első napon halt volna vidám halált mindenki pusztító röhögőgörcsben kiszenvedve, amennyiben látta volna szánalmas kapálózásaimat. Ebből állt az első napi adag: 20 db négyütemű fekvőtámasz, 20 térdemelés, 20 hegymászó gyakorlat (értsd: "fekvőtámaszban futás"). Hát, én ebben a sorrendben gondoltam végigcsinálni a gyakorlatokat, nem gondolva, hogy a számok bizony kifognak rajtam. Négyütemű fekvőtámaszból 7 darab szabályosat sikerült kiviteleznem (ha nagyon jóindulatú vagyok magamhoz, és én az vagyok), mikor is a tüdőmet készültem kiköpni. Utána még kettőt szuszogva, további két darabot vinnyogva, majd a maradék kilencet lassított üzemmódban, nem kecsesen szökellve, hanem kúszva-mászva, sírva-ríva csináltam végig, és a végtagjaim totálisan használhatatlanok voltak a végére. A 20 hegymászó gyakorlat elvégzése 5 részletben történt, úgy, hogy ahelyett, hogy a testem hossztengelye a talajhoz képest vízszintesen helyezkedett volna el, fenekem az égnek meredt (csodás látvány lehetett volna, ha valaki látja), és így próbáltam meg támaszkodva futkározni. Frankón elterültem háromszor is, annyira kivoltam. Ezért aztán a 20 térdemelés is szánalmasra sikeredett: vízszintesig emelt térdek helyett kisasszonyos pipiskedést végrehajtva hitettem el magammal, hogy bizony megvolt, aminek meg kellett lennie. Halálosan kimerültem, de a 25 hasprés gond nélkül ment (jelzem, a hasizom gyakorlatokat mindig az utolsó szálig meg tudtam csinálni). A végére hagytam a 20 guggolást, amit két nekifutásból csináltam meg, az utolsó 6 darabot már vicsorítva. Az eredmény: brutális izomláz a combomban és a fenekemben. Ennyitől... Szégyen és gyalázat.
De nem hagytam magam, másnap 30 darab volt előirányozva a fogyigyakorlatokból, és én megcsináltam, de a négyüteműt hagytam a végére. A harmadik napon belesültem, 40-et nem voltam képes megcsinálni mindenből, csak kábé 15 perc alatt. Na, ekkor elhatároztam, hogy kétnaponta nehezítek, így talán könnyebb lesz a következő lépcsőfok. Így is tettem, ennek ellenére 5 napig volt olyan izomlázam, hogy megmozdulni alig bírtam. Egyszer szegény Simivel majdnem legurultam a lépcsőn, annyira nem bírtam lefelé menni a lábfájástól.
Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy a négyütemű fekvőtámasz és a kitörés nem nekem való. Az van ugyanis, hogy a térdízületeimet (különös tekintettel a bal lábamra) már pár éve feláldoztam a konduktív pedagógia oltárán, így nem túl nagy megerőltetés hatására is rettenetesen fájnak (különösen a bal). Ezért aztán némiképp módosítottam a gyakorlatokon, csak a mennyiség maradt.
Érdekes módon, 5 nap után eltűnt az izomláz, de minden egyes új nap halálos szenvedés volt, mire megcsináltam az összes feladatot.
Három hét után gondoltam egy merészet, és elővettem RubintRékát, hogy hogy is állok vele. Ez volt a téli szünet előtti utolsó nap, gondoltam, mivel 3 hétig úgyse tornázom, akkor most adjunk neki! Minden várakozásomat felülmúltam! Alig-alig pihentem, bár Réka technikája, miszerint addig kell gyilkolni egy-egy izmot, amíg már visít az ember, annyira fáj neki, nagyon kikészített. De nem lett izomlázam, ez azért mindenképpen hatalmas eredmény, amennyiben figyelembe vesszük, honnan indultam három héttel azelőtt.
Amit hiányoltam, az az, amiről mindenki ódákat zeng. Először is, hogy sportolás után kirobbanó formában fogom magam érezni, és annyi endorfin szabadul fel a szervezetemben, hogy hetekig boldog leszek. Na, ez nem történt meg. Minden egyes alkalom után alig bírtam magam összekaparni a földről, és a fenébe kívántam az egészet, és nem hogy boldog nem voltam, de kifejezetten szenvedtem. Másodszor, hogy alig fogom várni, hogy végre mozoghassak, mert komoly függés tud kialakulni a sport iránt (is). Teljesen őszintén: egyáltalán nem vártam a torna idejét. Sőt, rettegtem, mikor húztam a cipőmet, hogy ki fogom-e bírni, és utáltam magam, hogy egyáltalán belekezdtem az egészbe. De kitartottam. Simán mondhatom: hős vagyok -legalábbis a saját szemeben.
22-én ráálltam a mérlegre, ami 62,2 kg-t mutatott, pont 2,6 kilóval kevesebbet, mint 21 nappal azelőtt (ne számoljatok, légyszi, olyan sok volt akkor, hogy hihetetlen). Az eredmény remek, konstatáltam, azzal együtt, hogy érdemes lesz 2014-ben komolyan belefogni az átalakulásba. A téli szünet időtartamára felfüggesztettem mindenféle diétát és sportot (emiatt nem álltam még mérlegre), különös tekintettel az ünnepek idejére. A diétát már csinálom pár napja, de tornázni csak ma kezdtem. Eredetileg RRékát terveztem mára, de visszagondolva a "próbaidőre" inkább Rita második napjával kezdtem, egy kicsit még ritázom, utána jöhet a komolyabb edzés.
Ja, és változatlanul várom az endorfinokat és a sport iránti rajongás megjelenését. Ugyanis ma megint komoly erőszakot kellett magamon alkalmaznom, hogy felvegyem a tornacsukát és megmozduljak...
