Hányadán állunk a macskákkal?

Az úgy volt, hogy az első cicánk után, aki csak úgy "idelett" hozzánk valahogy, és aztán pont ugyanúgy el is tűnt, közös megegyezéssel lett(ek) újabb macská(i)nk. Vállaltuk, hogy mi, felnőttek etetjük, gondozzuk, szeretgetjük felneveljük őket addig, amíg nálunk óhajtanak élni, vagy amíg el nem pusztulnak. Akiket nem vállalunk, azoknak szerető gazdát keresünk vagy megszüntetjük a kiscicák halomra születését az udvarunkban. Úgy mentem bele mindebbe, hogy én tulajdonképpen világ életemben utáltam a macskákat, nem is volt tapasztalatom velük, kb. annyit tudtam róluk, hogy nyávognak. Viszont velem ellentétben a férjemnek évtizedes gyakorlata volt már a macskanevelés területén, ugyanis nekik mindig volt cicájuk, így hát bátran rá mertem bízni a cica (később cicák) felügyeletét.

Ő tökéletesen tisztában volt a témában való totális analfabetizmusommal, így mikor felajánlottam az első, ki tudja honnan hozzánk került cica véglegesítésekor, hogy akkor elmegyek és veszek neki valami tányért meg eleséget a boltban, tisztára elképedt arccal rám nézve közölte, hogy majd ő megy el a boltba és ő vesz tányért meg kaját, mert én azt se tudom, hogy milyen tál kell egy macskának, azt meg főleg nem, hogy mi kell bele. Nem tudtam, hogy a cicáknak igényei vannak tálilag (Zsolnay porcelán netán?), de a macskakaját biztos megismertem volna, mert tudok olvasni, de ha nem is tudnék, mindegyiken van egy macska, a gyengébbek kedvéért.

Így indult. Aztán, mikor megszületett az első (h)alom kiscica -persze, a férjem épp csapatépítő tréningen volt, telefonon mondta, hogy nem bolondult meg a Cirmi és nem is halni készül, csak szülni fog mindjárt, és akkor milyen szülőhelyet készítsek, és lehetőleg ne egyet, hanem többet, hát mondom, neki volt már tapasztalata-, utána nekem kellett gazdát keresni nekik, aztán én intéztem az állatorvost az ivartalanítás miatt . Én vettem meg mindenféle bolha és egyéb élősködő elleni szereket, és én juttattam azt a macskába/ra. Ez azóta is így van. Az kismacskák (és a nagymacskák is) az én gondommá váltak, az eredeti közös felelősségvállalás ellenére. Daginak is én foglaltam időpontot (négyszer!!!) az állatorvosnál, hogy kimiskárolja -igaz, egyszer sem sikerült megvalósítani a tervet, pedig a férjem is próbálta bedobozolni-, én kerestem gazdát az összes eddigi kölykének (a mostaniaknak is én fogok), én kínlódok folyamatosan a bolhacseppek és a féregtelenítő rendeltetési helyére juttatásával (kivéve ezt az utolsó alkalmat, mert muszáj volt segítséget kérnem a férjemtől, hogy lefogja a nyamvadt állatot, mert anélkül nem tudtam volna végighúzni a pipettát a hátán, de rendes volt, szó nélkül segített). Azért, mert megszerettem a macskáinkat. A világ összes többi cicáját még mindig nem kedvelem egyáltalán, de a mieink mások, a szívemhez nőttek. Még a picikék is.

A helyzet az, hogy azt mondja, őt nem is érdeklik a macskák. Hagyjam békén a kiscicákkal, kit érdekel, hová akar szülni a mamacica, mennyit és mit esznek, mit játszanak, meg úgy egyáltalán. 

De akkor mégis, mondja már meg valaki, mikor tegnap este elkezdett szakadni az eső, és az volt az első gondolatom, hogy remélem, nem folyik be a víz a macskákhoz, de nem mertem mondani, mert őt úgyse érdeklik a cicák, miért kérdezte meg egyből, hogy "Remélem, nem folyik be a víz a macskákhoz!"??? Na, hát csak szereti őket, nemde?