Tündérgyerekünk rémtettekkel tarkított napja

A mai nap nagyon korán kezdődött. Simi hajnali 2-kor úgy döntött, inni kér. Tőlem. Még szerencse, hogy esténként odakészítek az ágya mellé egy kis üveg vizet. Megkapta. Mielőtt ivott volna belőle, a felét gondosan szétlocsolta a matracán. Én először valami csúnyát mondtam heveny idegösszeomlást szenvedtem, hogy micsinááájak??? Húzzak ágyat éjnek évadján, főleg, hogy a férjemet alig két napja sikerült rávennem, hogy költözzön vissza a nappaliból, mert Simi mostanában annyira megemberelte magát, hogy mindössze 2 alkalom/éjszaka felébredést produkál? Nem húztam, hanem a gyereket egy laza mozdulattal megfordítottam, gondoltam, jó lesz neki a száraz részen aludni. Nem volt jó. Mármint a száraz igen, csak az nem, hogy megfordítottam, ezért igen hangos méltatlankodásba kezdett, magyarul vonyítani, mint az eszelős. Nesze neked férjjel teli hitvesi ágy, gondoltam magamban, miközben Simit kikaptam az ágyból és jól leteremtettem, hogy azonnali jelleggel fejezze abba az óbégatást. Erre -meg a hirtelen mozdulatra- úgy megijedt, hogy biztos ami biztos kicsit erősebben kezdett sivalkodni, majd hirtelen abbahagyta. Ezalatt én újabb korszakalkotó ötletemet hajtottam végre -sajnos homályos aggyal nem jutott eszembe hamarabb - , vagyis megfordítottam a matracot , a gyereket pedig az eredeti helyzetében pozicionáltam. 

Csönd lett, visszamentem aludni. Már majdnem el is aludtam, mikor a gyerek úgy döntött, inkább csak akkor alszik, ha én ott vagyok mellette a fotelban. Nem akartam menni. De menjek. De nem. De igen. És mentem. No nem azért, mert a fotelben való ülve alvásnál jobbat elképzelni sem bírok, hanem mert a kis gané újra elkezdett vernyogni, én meg nem akartam, hogy az egész család felébredjen, pont elég volt, hogy én (meg a visszatelepült, ám akkor minden bizonnyal az örökre  nappaliba való visszatérést fontolgató édesapja) fent vagyok már majd' egy órája. Szerencsére jó döntés volt, elaludt, így visszatérhettem eredeti tervem, vagyis a fekve alvás megvalósításához. Meg is valósítottam.

Reggel csak alig sírt, hogy nem akar bölcsibe menni, ott viszont eléggé rendesen, hogy nem akar ott maradni. Végül persze otthagytam.

Mikor mentem érte, mondta a gondozónő, hogy Simi lepisilte a nadrágját. Aztán alvás után, amíg szokás szerint az ölében pityergett, háláját kifejezve a vigasztalásért lepisilte őt is. Az már csak hab a tortán, hogy ő, a bölcsiben való sírás hercege jól kupán vágta az egyik kisfiút, aki állandóan (tényleg folyamatosan és tényleg vigasztalhatatlanul) sír, mondván, hogy ő megunta a másik kisfiú folytonos bőgését.

Hazafelé sétát terveztem, ezért nem vittem babakocsit, de Simi nem így gondolta, és a bő két kilométernyi út jó részén "Anya, cipeljél!" volt.

Itthon csak annyira volt hisztis, amennyire tankönyvileg muszáj egy közel 2,5 évesnek, ez mondjuk a sokszorosa annak, amilyen ő egyébként lenni szokott, úgyhogy családilag tűrtünk, amíg tűrhettünk, aztán kezünkbe vettük a dolgok irányítását és leszereltük, mert nem kívántunk egy tomboló egyméteres indulatgombóc bohócai lenni.

A mozgalmas nap egyetlen pozitívuma, hogy 15 perc alatt elaludt, amivel szerintem megjavította az egyéni csúcsát.