Felvételi

Már több mint egy hete esett, hogy Ádám megírta az előfelvételijét a nyolc osztályos gimibe (azóta már a pontjait is tudjuk, egész jól sikerült neki, be is adjuk a felvételi lapot). Immáron másodszorra éltem át irtózatos gyomorgörcsöt és idegbajt, mialatt gyermekem élete első komolyabb megmérettetésén vett részt. 3 éve még nem, de most eszembe jutott, hogy saját jó anyám mennyire be volt rezelve a felvételim előtt. Akkor nem értettem, mondjuk, annyira most sem, de legalább már tudom, mit érzett.

Ennek már sok-sok éve, mikor én egy még nem is létező középiskolába felvételiztem. Két ok miatt jelentkeztem: egyrészt, mert "nulladik" helyként lehetett megjelölni (Van manapság még ilyen?), így, ha nem vesznek fel, nem számít, másrészt, mert a vadonatúj iskolát pontosan a házunk tőszomszédságában építették. Így az agglomerációban lakó középiskolások életét megkeserítő napi 2x2 óra utazást megspórolhattam magamnak. Már, amennyiben felvételt nyerek az akkor már két éve beharangozott, "elit középiskolaként" induló intézménybe, amit csupa igen-igen jó tanuló, helybéli és a környező településekről válogatott, kiváló kvalitásokkal rendelkező tizenévesekkel kívántak benépesíteni. A megbízott igazgató a város (és a környék) összes iskolájában kampányokat tartott, ecsetelvén a leendő oktatási intézmény összes előnyét: rengeteg nyelvóra választható nyelvvel -egyik sem az orosz; latin nyelv tanulása -ez miért volt előny, a mai napig nem tudom; egyenruha viselése -én még hordtam iskolaköpenyt, úgyhogy az egyenruha nem zaklatott fel; szigorú, konzervatív értékeken alapuló házirend -a rendszerváltás évében jártunk, a szigorúság nem volt újdonság, de nem hiszem, hogy ez lett volna az a mézesmadzag, ami a sok nyolcadikost az iskolába vonzotta. Nyilván az sem nagyon érdekelt senkit, hogy választhatunk a gimnázium és a közgazdasági szakközépiskola között, ha leszünk olyan okosak, és bejutunk.Tartok tőle, hogy a jelentkezők többségét ugyanaz a cél vezérelte, mint engem: ez a suli közel van, pont jó lesz nekünk. A többit maximum a szüleink értékelték. A beharangozó kampánykörút olyannyira sikeres volt, hogy a 60 helyre 300-nál is többen jelentkeztünk.

Januárban írásbeli. Nem ám központi, mindenki egy napon az egész országban, á, dehogy. Akkoriban, ha valaki volt olyan eszement, és mondjuk 5-6 középiskolába is beadta a jelentkezési lapját, akár egész januárban (a nulladik helyen jelölhető iskolákba) és februárban (a "sima" iskolákba) járhatott heti rendszerességgel felvételizni, írásban vagy szóban (vagy mindkettőben), ahogy éppen a választott oskola megkívánta. A végére egész komoly gyakorlatra lehetett szert tenni, arról nem is beszélve, hogy minden egyes felvételi igazolt távolmaradást jelentett a suliból. Feltéve, ha nem egy olyan iskolába szeretett volna bejutni az ember, ami tulajdonképpen még nem is létezett. Mert akkor egy kölcsön általános iskolában, szombaton kellett megejteni az eljárást, mindenféle lógást nélkülözve. Ilyen az én formám...

Tehát egy januári szombaton indultam útnak, hogy megbirkózzam életem első igazi nagy feladatával. Csak egy picit izgultam, azt hiszem jogosan. Attól féltem, ha ez nem sikerül, akkor mekkora gáz lesz, hogy a legjobb tanulót nem vették fel. Micsoda szégyen, mekkora blamázs, rettenet! Ha jól belegondolok, azért kellett jól megírnom a nyavalyás felvételit, hogy ne bőgjek le az osztálytársaim előtt. Anyukám párás szemmel indított utamra, hogy aztán ügyes legyek ám, nagyon figyeljek, ne siessek, ellenőrizzem a feladatokat, használjam ki az időt. Ilyen és ezekhez hasonló anyai jótanácsok birtokában kezdtem neki a dolgozatoknak. A magyarral nem volt gond, emlékeim szerint csak egy fogalmazást kellett írni (de lehet, hogy egy teszt is volt az elején, 23 év távlatából elhomályosulnak az emlékek...), a matek, hát... Kicsit furcsálltam, hogy a mi oszlopunkban ülők még bőszen körmölnek (A és B csoport volt, ugyebár), míg a másik oszlopban ülők már nyújtózkodnak, szöszmötölnek, sőt, néhányan arra is vetemedtek hogy 30 perc után kivigyék a dolgozatot, mondván, ők már be is fejezték. Én meg a 45 perc elteltével sem tudtam befejezni, csak abbahagytam, mert muszáj volt.

Hazatérve anyukám remegő hangon kérdezte, hogy mi volt, mondtam, hogy semmi. Megírtam, ennyi. De mégis, könnyű volt? Az. Mi volt benne?  Feladatok. Milyenek? Mégis, nem mindegy? (Itt jegyezném meg, hogy az én gyerekeim is kb. ennyire bőbeszédűek, ha iskolai teljesítményeikről faggatózom.) 2 hét múlva jött az értesítés: magyar 40/40 pont (éljen), matematika 40/17 pont (hú, de gáz), és ezzel a csodálatos eredménnyel belépőt nyertem a szóbeli elbeszélgetésre, melynek időpontja valamikor márciusban lesz. Szülővel és ellenőrző könyvvel leszek szíves megjelenni.

A megjelölt napon (persze, hogy szombat volt ez is, a kölcsön iskolában) ellenőrző könyvemet és anyukámat a hónom alá csapva el is indultam elbeszélgetni. Várakozás közben meglepődve vettem tudomásul, hogy rajtam kívül mindenki tanul. Volt akinél magyar könyv, másnál matek cucc, sőt, akadt, akinél kémia(!) tankönyv itta az izzadságot a delikvens tenyeréről. Anyám kérdezte, hogy én melyik könyvemet hoztam magammal. Mondtam, hogy az ellenőrző könyvemet, mert azt kérték. És különben is, én BESZÉLGETNI jöttem, ne kérdezgessenek tőlem semmit. Anyukám alapjáraton is eléggé izgulós fajta, így már addig is rogyadoztak a térdei az idegességtől, de akkor már félő volt, hogy mentőt kell hívni hozzá. Végül kibírta élve, amíg ránk került a sor. Addig a kiérkezőktől megtudtam, hogy sok tanárral fogok szembe kerülni, akik mindahányan valamely tudományterület szakavatott ismerői, és azért vannak jelen, hogy feltérképezzék a jelentkező bizonyos tantárgyakhoz való viszonyát. Persze, nem az érzelmi kötődésre voltak kíváncsiak, inkább arra, mennyire mélyen ismeri a nebuló az adott tantárgy bugyrait. Így hát volt, akihez történelmi máshoz földrajzi, megint máshoz a biológia tárgyköréből való kérdést intéztek. Szép kis beszélgetés, mondhatom...

Bementünk, majd rögtön az első kérdést nem is tőlem, hanem jó anyámtól kérdezték, még pedig azt, hogy rosszul van-e. Mondta, köszöni, jól van, elhitték neki. Aztán én kerültem terítékre. Maga az Igazgató Úr (magyar-történelem) kérdezte meg, hogy miképp lehetséges, hogy maximum pontos magyar dolgozat mellé képes voltam egy 17 pontos matekot prezentálni. Még válaszolni se tudtam, mire meg is felelte a saját kérdését: " Ja, "B" csoport volt? Ó, azoké mind rosszul sikerült, az sokkal nehezebb volt, mint a másik." 

Így, az első kérdésen szerencsésen túl is voltam, majd Arany Jánosra terelődött a "beszélgetés". Elmeséltem, hol született, meg egy-két dolgot, ami épp eszembe jutott róla. Tudok-e verset tőle? Családi kör. Idézni tudok-e? "Este van, este van: kiki nyúgalomba!..."  Addig tudtam, hogy "nagyot koppan akkor, s azután elhallgat". Az ez utáni sorokat -nagyjából a vers 99%-át- csak tartalommondás szintjén tudtam volna idézni, ezért gondoltam, itt majd megállok, és bátran megkérdezem, hogy elég-e. Már nyitottam volna a számat, mire a tiszteletre méltó Igazgató Úr közölte, hogy hagyjam abba, látja, hogy tudom. Aha. Hát persze, hogy tudom, én ne tudnám?! Azt hiszem, Arany János döntötte el a sorsomat. Itt még volt egy rövid párbeszéd arról, hogy hová adtam még be a jelentkezési lapomat (két közeli gimnáziumba). Válaszomat hallván a direktor felugrott ültéből (anyukám majdnem elájult), és felbődült (anyukámat majdnem újra kellett éleszteni), hogy "De hát oda minden hülyét felvesznek!" Nem akartam humorral elütni a dolgot, hogy akkor nekem pont jó lesz, mert épp azt közölte a vezér, hogy megígéri nekem, felvesz a gimnáziumba, mert nagyon jó lett a magyar dolgozatom, és látja, hogy irtó tehetséges vagyok. Reméli, hogy oda szeretnék menni, nem a közgázba (naná, hogy nem, olyan matekkal), mert a matek felvételim miatt azt nem ajánlaná. Majd biztosított róla, hogy találkozunk még. Tényleg találkoztunk.

Akkor még nem tudtam, de mára nyilvánvalóvá vált, hogy egy családi tradíciót keltettem életre azzal, hogy a szomszédba jártam gimibe. Mert a húgom is ott tanult, 3 éve Noémi is oda jár, és, ha minden jól megy, Ádám is folytatja majd a hagyományt, és jövőre ott kezdi meg az ötödik osztályt. Csak még hátra van egy szóbeli elbeszélgetés... Amin én nem akarok részt venni, mert biztos, hogy rosszul lennék az idegességtől. Hogy bírta ki anyukám élve azt a pár percet, nem tudom. Nekem már most 200 a vérnyomásom és remeg a kezem, ha csak rá gondolok is...