...az utcát járom egymagamban...

Múlt héten, a szabad napomon, miután Simit letettem a bölcsiben, elzarándokoltam a falu túlsó végében található boltba, oda, ahová addig Simivel ketten jártunk: ő a babakocsiban - eleinte alvó állapotban, később ülve, még később ülve és be nem álló szájjal - én gyalogszerrel. Végigmentem a szokásos útvonalon, a tele szatyor a vállamon, és előttem nem volt semmi, csak az aszfalt. Pedig hosszú ideig minden nap megtettük az utat, hacsak nem ömlött az eső. Furcsa volt, hogy ezentúl nem így lesz, mert már nagyfiú, a babakocsiba is alig fér bele, bár belepréselem, mert nem akarom hazáig cipelni a bölcsiből.

Pontosan emlékszem az első sétánkra: kényszerből tettük. Simi épp kéthetes volt, a férjem kórházban feküdt, a nagyok anyukámnál voltak, hogy ne kelljen itthonról hajnalban buszozniuk a suliba. Benéztem a hűtőbe, és semmi, de semmi ehető nem volt itthon, még egy szelet kenyér sem, így aztán muszáj volt a császármetszés utáni tiltólista egy újabb pontját megszegnem (a ne lépcsőzzön, ne emelgessen, ne hajolgasson már megvolt): ne gyalogoljon sokat - a legközelebbi bolt ugyanis egy bő kilométerre van tőlünk, így ez oda-vissza kb. 2,5 km séta. Felcuccoltunk és elindultunk. Rettegtem, nehogy felébredjen, hát hogy fogok vele hazarohanni, mikor menni se nagyon tudtam (érdekes, Ádám után milyen egyszerű volt minden...), ráadásul a babakocsink sem az itteni viszonyokhoz van tervezve, bár ez akkor még nem derült ki. Végül csak sikerült bevásárolni, és életem egyik legbénább bókját bezsebelni egy öreg bácsitól.

Bácsi: De aranyos! Mennyi idős?

Én: Két hetes.

Bácsi: Látom, már jön is a következő.

Én: ??? Ja, nem, az csak a hasam, ami még nem ment vissza szülés óta, mert ugye ő még csak két hetes.

Bácsi: Elnézést, hát nem vagyok én nőgyógyász, nem tudom én az ilyeneket.

Ma megint egyedül vásároltam be, egyedül mentem végig - ezúttal direkt - ugyanazon az útvonalon. Hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt, ráadásul ilyen gyorsan: az ember nem is tudja, hová tűnt. Tényleg, hová?